×

Egyszemélyes Sprachinsel
Interjú Korpa Tamással
Varró Annamária
2014 // 05. 12

Korpa Tamás a fiatal kortárs költő­nemze­dék figye­lemre méltó alk­otója: versei nyelvi és képi össze­tett­sége, első köte­tének átgon­dolt, ponto­san meg­szer­kesz­tett egy­ségei rögtön felkel­tették a kriti­kusok és a pálya­tár­sak figyel­mét. Köte­tének fogad­tatá­sáról, bécsi nap­jairól, írásról és olva­sás­ról beszél­gettünk vele első­köte­tes szer­ző­ket bemu­tató soro­zatunk­ban.
Korpa Tamás a fiatal kortárs költőnemzedék figyelemre méltó alkotója: versei nyelvi és képi összetettsége, első kötetének átgondolt, pontosan megszerkesztett egységei rögtön felkeltették a kritikusok és a pályatársak figyelmét. Kötetének fogadtatásáról, bécsi napjairól, írásról és olvasásról beszélgettünk vele elsőkötetes szerzőket bemutató sorozatunkban.



Mikor és hogyan kerültél közel az irodalmi forgataghoz és az íráshoz?

Ez biztosan olyan, mint az a felforrósodott, végletekig összpontosított, szívós pillanat, mikor a mindenkori zenész lenyomja az első billentyűt, lefogja az első húrt, befújja a hangszerbe az első hangkapcsolatot a mindenkori koncert kezdetén, ahogyan indít. Nem esik neki a hangszernek, csak lefogja, de úgy, ha „nekiesne” se tudná végletesebben. Morfológiájában a dühkitöréstől sem távoli pillanat, mégis a leghidegebb gyöngédség. Biztosan így kezdődött. Így is kezdődhetett. Idén egy évtizede, tizenhat éves koromban jelentek meg az első verseim az (azóta már megszűnt, a Műút jogelődjének tekinthető) Új Holnapban.

Mikor „kell”, szerencsés elkezdeni az írást, a kötet kiadását?

Egy idő után a cilinder elég büdös, ha egy egész nyúl-alom szorgoskodik benne. Valami kikívánkozik. A következő vers, nagyon lassan. Nem szerettem volna – s talán alkatilag sem ment volna –, ha egyszerre sok kívánkozik ki ugyanabból a hangból, nyelvszemléletből, nyelvi vonzáskörzetből. Ezért vártam az Egy híd térfogatáról-ral elég sokat. Így ez afféle válogatáskötet az elmúlt bő 4-5 évből. Nem sürget, nem késztet, nem szembesít. Reményeim szerint azért mégis, talán.

Az első kötetedben lírai szövegeket olvashatunk. Kipróbáltad már magad más műnemekben is?

Tanulmányokat írok a 20. század második felének átmeneti-nyelvszemléletű alkotóiról (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Csaba, Tőzsér Árpád, Kovács András Ferenc), időnként kritikákat kortársakról, fontosnak mutatkozó íróasztalokról. Szépprózát nem.

Az Egy híd térfogatáról című kötetednek hangos kritikai visszhangja volt: egyesek szerint jól sikerült, átgondolt kötet, mások túlírtnak és modorosnak tartják.

Ha egyszerre érzékelnek valamit (jelen esetben egy nyelvi konstrukciót) nagyon különböző irodalomértések felől közelítő kritikusok „a mértani pontosság poétikájának”, „versépítészetnek” és túlírtnak vagy modorosnak, többnyire elkezd érdekelni. Mert irodalomtörténészként magam is ellentmondásos korpuszokat vizsgálok, s ezek közül igyekszem néhányat megmutatni szövegolvasó szemináriumokon a Debreceni Egyetemen.

Azért sok tekintetben féltem, hogy kikhez kerül a könyv, hogy esetleg milyen értelmezési csomópontok, körforgalmak jönnek létre (ha igen), hogyan olvassa egyik kritika a másikat (ha igen), milyen szempontokat tart meg, vet el (ha igen), odakészített jelekből olvas-e (ha igen), vagy a (nem)működés paramétereit méri fel (ha igen).

Nagyon éleslátónak éreztem (hálás köszönet a szövegekért) például Balázs Imre József, Csehy Zoltán és L. Varga Péter kritikáit. Ők saját (költői és) irodalomtudósi praxisaikban szintén heterogén szemléletű, szövevényes vonalvezetésű poétikákkal foglalkoznak.

Számomra fontos, hogy maradjon valami emlékezetes érzékiség a versek olvasása után. Itt nem vallomásosságra, trendiségre, biztonságos lelki összekacsintásokra gondolok. Például Egon Schiele képeiről, ha beszélünk, mindig fedőnarratívákat, pszichológiai kommentárokat gyártunk, amikkel mintegy bekebelezzük, kézbe vehető kis pakká szállítjuk le, amiről nem hallgatunk. Pedig ilyen gonddal kidolgozott, szenvedélyes lábfejek, ujjbegyek, körömágyak, sarkak alig fordulnak elő másoknál.

A te szó-képeid is ezért ennyire átgondoltak és összetettek?

Szerettem volna, hogy koncentrált, sűrű képek alkossák a szövegeket. Ez a „szerettem volna” nem teljesen (vagy nem igazán) akaratlagos, sokkal inkább ösztönös, „így alakult”, vagy még inkább, „így történt”, „most épp így történt, ami van”. Tehát szerettem volna sűrű textust, amit sok sűrű textus alkot. Ha sok ilyet tartalmaz egy könyv, felkeltheti, előállíthatja azt az érzést, hogy nagy a képsűrűség, veszélyes kereszteződés. Ez minden bizonnyal így van. Lényeges, hogy legyenek olyan szövegfelületek (mind szintaktikájukat, mind szemantikájukat illetően), melyek látszólag áthidaltak, megoldottak, mégis olyan közvetítettségeket, helyettesítéseket hajtanak végre, melyek kétségesek. Létrejön valami, ami nem jött volna létre, ha nincs meg a közvetítés nehézsége. Megörökítesz egy pillanatot, de közben ellehetetlenül, nem örökítheted meg, ezért újra megöröklöd. Persze ez sok repedést okoz a szöveg-pakkon. De hát a nyelv nem steril, az már csak ilyen. De vajon így ilyen-e?



Verseidben fontos szerepet kap építészet és költészet kapcsolata, az érzékelhető tér nyelvbe való átfordítása. Miért kerül ilyen nagy hangsúly az épületekre, terekre és különböző tárgyakra?

Egy pálcavékony gótikus óratoronyba beszerelni egy liftet, ellenőrizni az így létrejövő új entitás statikáját és retorikáját, hozzágondolni a látogatók pulzusingadozását, szívverését, nagyszerű mérnöki teljesítmény. Ennek utánozhatatlan mestere Térey János. Akinek versei igazán érzékenyek a nyelv töréseire és a szellőzőaknák tisztaságára egyaránt. A nagykonstrukciókban az eleven kilengésekre, magyarán. És kultúrtörténetileg is ínyencségek. Egészen új minőségeket hozott be a kortárs magyar irodalomba ő. Nálam valahogy minden talán esetlegesebb, kiszolgáltatottabb, esendőbb, átgondolatlanabb. Én biztosan nem lennék jó osztrák. Inkább megvetett, szegény rokon, aki nem ismeri a kaputelefon működését, de az szép, ahogyan archaikusan tárcsázni próbál.

Ennek kapcsán feltűnő, hogy kötetedben pontosan megtervezett, úgymond „felépített” szövegvilágot találunk: a versek ciklusokba szerveződnek, több költemény is klasszikus versformákra játszik rá, ugyanakkor szép számmal találunk avantgárd-ízű szövegeket is. Mennyire fontos számodra a költészeti tradíció folytatása?

Mindenképpen, minden értelemben. Nem tehetsz mást, ha olvasol. Visszamenőlegesen is újraír az olvasott téged. És te is újraírsz, ha beleolvasol. Ha beolvasol neki. Ez olyan kelepce, amibe beleszületsz. De hiányzik valami a terített asztalról. A kés, a kanál, a villa, a mélytányér, a lapos tányér, a szalvéta, a szalvétagyűrű, a süteményes kanál, a kávéskanál, a kávé, az asztal az abrosz alól. Aztán ügyeskedhetsz, hogy működjön, ami rendelkezésre áll, hogy legyen feltűnő, ami nem áll, de azért csak kicsit, jelzésértékűen.

Például az, ahogyan Balázs Imre József versei a Vidrakönyvben megmutatják az (ember által) elképzelt animális nézőpont és észlelésspektrum (elképzelt) nyelvi, dologi és tárgyi lehetőségeit. Egy vidra nyelvét, dolgokhoz, helyekhez való viszonyait, amit mi a versekben szokatlan, idegen, vonzó, de emberi nyelven olvasunk – ez elég jelzésértékű. Vagy ahogyan Németh Zoltán és Kele Fodor Ákos ír (szintén a tradíció sokszálúságát szükségszerűen megszólaltató) (totem)állat-verseket. Vagy Csehy Zoltán John Cage experimentális zajzenéjéről képzetek és hangtorlódások, hangszövedékek meggyűrésével. Náluk mindig történik valami, nem hagyományos értelemben vett hagyománytörés, törésteszt.

A költészet mellett kritikaíróként is tevékenykedsz. Hogyan olvas Korpa Tamás, a kritikus?

Nagyon ritkán írok kritikát. Hiányoznak belőlem azok a nagy szavak, kurta kijelentések melyek képesek könnyedén állítani és helytállni magukért, ráadásul egy könyvről, sok szöveg, sok sor, sok szó közösségéről. Sikerültségről, ízlésről és főként szemantikai tartalmakról. Ezért ha írok, rendszerint esszé vagy tanulmány lesz belőle: a körülményeskedés terepei, az érvek ösvényei. Rendszerint aporetikus szöveghelyekre leszek figyelmes és azok retorikai, pragmatikai, grammatikai konfrontációit vs. összesimulásait vizsgálom. Azokat, melyeken a képzeletbeli zoom kinyújtható szeme megakad. Például, ahogyan – hogy egy más médiumból hozzak példát – Tarkovsky kamerája pásztázza kecsegtetőn/szikáran Brueghel Vadászok a hóban-ját a Solaris végén. És Bach. Na, ha egyszer így…

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=iFAlegTEBUU[/youtube]

A közeljövőben várhatunk tőled újabb kötetet?

2009-től dolgozom egy verssorozaton, Metapillanat a címe. Elvileg bekerült volna az Egy híd térfogatáról-ba, de végül úgy döntöttünk, az amúgy is polifonikus korpuszt nem tesszük teljesen olvashatatlanná. Ezt a döntést helyesnek gondolom, már csak azért is, mert a ciklus mentőövet, munkapadot jelentett nekem az Egy híd szerkesztése, leadása, megjelenése, és az azóta eltelt időt illetően is. Épp időben szálltam ki az Egy híd-ból, hogy ne érezzek ürességet, kimerülést, neurózist a könyv után. Azt éreztem (és érzem most is, egyre inkább), hogy nyelvi kompetenciáim beszűkülnek, nem ismerem a dolgok neveit, nem vagyok képes megnevezni, szétesik a grammatikai váz, megsínylődtek a szintaktikai ízületek.

Némileg a nyelv (az Egy híd-hoz képest) más természetű széthullásával küzd a Metapillanat ciklus néhány darabja.. Ich bin eine Sprachinsel: egy nyelvsziget vagyok, mondogattam valamelyik este a Duna-csatornát kísérő sétaúton, a Hundertwasser-féle erőmű felé menet. Erről különben, ahogyan mondani szokás, papírom van. Méghozzá a német akadémia nyelvészeti osztálya által elismert. Sok évvel ezelőtt igyekeztem megtanulni a dobsinai német dialektust, amit már csak pár ember beszélt akkor. Dobsina rendkívül különleges, archaikus német nyelvsziget (volt) Szlovákiában. Az utolsó autentikus beszélő tavaly ősszel halt meg. Elvileg csak én beszélem. De nálam meg tanult, nem természetes. Ráadásul sokat felejtettem. És notóriusan keverek. Széthull számban a nyelv, a hidakat elmossa a folyó, a szigetek elsüllyednek.

Most mi(ke)t olvasol éppen? (Miért éppen ezt, mi a véleményed róla?)

Mostanában leginkább saját Bécsben-létemet, az itteni eseményeket, és ezeknek az eseményeknek az emlékeit igyekszem olvasni. Egyfajta visszhangkamrát építgetek: bújócskázom, bujtogatok benne. Az első héten, minden késztetés ellenére nem mentem a Stephansdom környékére. Elsősorban azért, hogy az egy héttel később utánam érkező menyasszonyommal közösen érjen minket a mély benyomás, másodsorban (és ez a másodsorban az elsőből következik, hogy oka is egyben) túl komolyan vettem Thomas Bernhard regényeinek élveteg, évődő Bécs-gyűlöletét. Ezért első benyomásként csak a hipermodern architektúra remekeit néztem meg (UNO City, Gasometer környéke, Schwedenplatz tornyai, mumok, Hundertwasser-ház, a bécsi metró).

A metrótérképet mintha Hundertwasser festette volna! Izgágán tekeredik az U4 és  az U2 a Ring köré, míg az U3 és az U1 meghúzza a képzeletbeli csomót a Ringen, rideg masnikká alakítva az U4-t és U2-t. Persze rossz hermeneuta voltam, amikor Bécset csak Bernhardig olvastam előzetesen, és elhittem a kandírozott, rizsporos, fehérmájú mesét. Az építésmániás osztrákok azonban architekturális rétegződések sorát teszik láthatóvá a város-szövegben egészen megrendítő módokon. Ilyen a Stephansdom melletti, 13. század eleji, földalatti Virgilkapelle (szöveghelye). Melynek létéről mindenki elfelejtkezett, beburkolta egyfajta kultúrtörténeti amnézia. A metró építésekor (1972) végzett ásatások során fedezték fel érintetlen, pormentes falait. Ma, az U1 Stephansplatz megállójából lehet rálátni, üvegfalak mögül a hirtelen hangzású és enigmatikus Babenbergek temetkezési templomára. Egy az emlékezetből és így az életből törölt, kioltódott hely újbóli közelsége, egyben új elszigeteltsége (üvegfala) új lakatlanságot vált ki belőlünk létének puszta szenzációja mellett? Ilyeneken gondolkodtam. És, hogy kérdésedre válaszoljak, Bernhard Kioltását olvasom.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben