• Lázadni képtelen túszok

    Kemény Zsófi: Rabok tovább

    2017.07.12 — Szerző: Kis Petronella

    Saját magát gúzsba kötő nemzetünk elevenedik meg Kemény Zsófi sorai mögött. A fiatalabb nemzedék problémáit, a rájuk váró jövő itthoni kilátástalanságát megörökítő regénnyel hiánypótló magyar irodalmi alkotás született.

  • Lázadni képtelen túszok

    Kemény Zsófi új regénye meglepően szélsőséges visszhangokat váltott ki az internetes blogokon, fórumokon és a kritikusok körében. A Rabok továbbról alkotott vélemények korosztályos megoszlásán érzékelhető igazán a szakadék: a kötetben megjelenő huszonéves generáció jellemzően a saját gyermekkorát, problémáit és ideológiai hovatartozását (vagy inkább sehová sem tartozását) tapasztalja meg a szövegben, míg az idősebb nemzedék bírálatai leginkább a regény kidolgozatlanságán, valószerűtlennek tűnő eseményein és esetlen nyelvi megformáltságán alapulnak.

    A kifogásolt tényezők közül valamennyi a regény újdonságértékének szól, és éppen ebben ragadható meg legnagyobb erénye is. Cselekménye egy Budapesten kitört forradalom és egy eközben szövődő szerelem története. A hátterében ott lappang a fiatalokból kitörni kész szabadságvágy, a tenni akarás saját sorsukért és hazájukért, illetve a leszámolás szándéka a jövőjüket mindenféle eszközzel ellehetetlenítő kormánnyal szemben. A főszereplő lány, Bora régi osztálytársainak, barátainak nagy része már az érettségi után egy jobb élet reményében elhagyta az országot, amikor a kabinet bejelenti, hogy fizetőssé teszik a gimnáziumokat, és bevezetik a fészekadót: a külföldre költöző magyarok még tíz évig kötelesek lesznek fizetni az államnak. Giovanni rapszövegei pedig finom, de nyilvánvaló utalásokkal („de Magyarországnál legalább jobban teljesítek”) egyértelművé teszik azt is, hogy a jelenlegi magyar kormányról van szó.

    Lázadni képtelen túszok

    A Rabok tovább úgy próbál új lenni, hogy irodalomtörténeti hagyományaira támaszkodva építi fel önmagát, mintákat szolgáltatva a mára ködbe veszett nemzeti összefogásról és állhatatosságról, hogy utána ezeket rendkívül tudatosan egytől egyig le is rombolja. Már a cím is erőteljesen sugalmazza a Nemzeti dalt megalkotó és a szabadságharcért halni képes hős magyar nemzedék kontextusba ágyazását. A borítón fekete-fehérben – letűnt korszakként – a Hősök tere látható, előterében egy méltóságteljes, színekben pompázó tigrissel, aki a jelenkori, a hatalommal dacolni gyáva társadalmat hivatott szimbolizálni. A történetben ugyanis az állatot a főszereplők kiszabadítják cirkuszi ketrecéből, ám így is képtelen szabaddá válni: engedelmesen, önszántából visszavonul börtönébe, s válik így egy meghunyászkodó, Stockholm-szindrómás ragadozóvá.

    A szöveg már rögtön az első oldalon reflektál önmagára és megalkotottságára: „Egy olyan kort alakítottunk éppen, ami megengedte nekünk, de csak nekünk!, hogy egyszerre legyünk posztmodernül szabadok és történelmileg hűen, régimódian szabadok.” A kötet újra és újra felvillant olyan intertextuális utalásokat, amelyek segítségével a diktatórikus történelmi és/vagy a társadalmi regények közé sorolja be magát (1984, Egri csillagok, Aranykoporsó, Imágó stb.), a későbbiekben pedig sajátosságaik felszámolásával leválik róluk – antihőseivel, idealizált világképének és eszményi nyelvhasználatának megtagadásával, lezserségével kialakítja másságát, saját egyedi hangját. A történeti hitelességű koncepció kioltására ugyanakkor rögtön felvillant egy fikcionalizált irodalmi világot: Hamupipőke történetét, a Harry Pottert vagy akár a Trónok harcát. Ezeket egymás mellé állítva kötéltáncol a regény, akárcsak Bora a számára kezelhetetlen érzelmi töltetek között: „Giovanni dacos volt, Mari dühös. Én megkönnyebbült, mert a halott kikerült a házból. Billegett az egyensúly. Azzal állíthattam vissza, ha beálltam kettőjük közé.” A szöveg egyik különösen szellemes és merész fordulata, ahogyan a szerző önmagára is reflektál, a slammer Kemény Zsófira, hiszen Giovanni dalszövegének címe (Heuréka) megegyezik egyik saját textusával.

    Kemény Zsófi a műben fontos szerepet betöltő test- és térpoétikai eszközöket is újraértelmezhetővé teszi. Az emberi testet valamiféle öntudatos tárgyként, az avantgárd vizuális világára emlékeztető geometriai sík elemeiként képzeli el, amelyek széttördelhetők, elemekre bonthatók, és az egyes testrészek külön-külön is funkcionálni képesek – ez azonban nem feltétlenül jár együtt a szubjektum feloszlásával. Az őt körülvevő tér szintén geometriai síkok metszéspontjaiban ábrázolható, s ennek a testnek és térnek az egymáshoz viszonyított helyzete határozza meg az egyén lelki állapotát. A társas kapcsolatokat, a beleélés aktusát olyan szellemi folyamatként fogja fel, amelyek testben is végbemennek. („Ahogy hallgattam valakit, átvettem a nézőpontját, és a nézőpontja, ahogy magamra húztam, hozzáért a bőrömhöz, az simogatott. Pár ponton nyomott is egy kicsit, mert eredetileg a másikra szabták, de bele lehetett szokni.”) Poétikai megformáltságának további érdekessége, ahogyan fogalmi tartományokat emberi tulajdonságokkal ruház fel, s ezzel versbe illő elbeszélői módban, a fikció eszközeivel ír le már-már félelmetesen a nyers valóságba illeszkedő eseményeket. („A zúgás lehetett az alagút huzatja, a ropogás lehetett az, ahogy az éjszaka bicskája beletört a teljes sötétség elkészítésébe.”) Nemcsak a narrátor, de még szereplői is műalkotásként fogalmazzák meg gondolataikat időnként, ez válik számukra az élőbeszéd kifejezési formájává.

    A Rabok tovább struktúráját tovább árnyalják a szövegbe csempészett aktuális implicit tartalmak is: az európai bevándorlás-politika és a nemzeti szétszakadás meglehetősen időszerűnek tűnő következményei, beleértve a magyar–cigány kérdéskört is. Erősen disztópiába hajló utórezgései azonban arra is rávilágítanak, hogy milyen érzelmi eufóriát képes kiváltani egy közösség összetartozása – a regényben a forradalom kitörésének okai idővel elhomályosulnak, és résztvevőinek maga a valamilyen célért történő összefogás érzése adja meg a felbolydulás igazi értelmét, amelyet a jelenlegi magyarság talán már sosem fog megtapasztalni. Nem meglepő tehát, hogy ezt a hiánypótló irodalmi alkotást a szemléltetett generáció többszörösen is magáénak érezheti.

    Kemény Zsófi: Rabok tovább, Jelenkor, 2017.


  • További cikkek