×

Hát akkor itt fogunk élni
Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama
Murzsa Tímea
2015 // 09. 17

Szokatlan bűnesetek ütik fel fejüket 1985-ben Szol­nokon: fiatal nők vetik le ma­gu­kat (lökik le őket?) külön­böző épü­letek tete­jéről. Főhő­sünk, a fiatal Tóth Bence nyo­mozni kezd. A Ká­dár-rend­szer­ben eltöl­tött gye­rek­kor – a fel­nőtt­korból vissza­tekintve.
Benedek Szabolcs saját bevallása szerint nem akart sem nemzedéki regényt írni, sem a ma is továbbélő kádári kisember eredettörténetét megrajzolni. „Meg akarom írni azt a történetet, amelyben annak idején mindnyájan benne voltunk, nemcsak a lakótelep, hanem az egész város, és amely akkor is különbözött, ma is különbözik a Kádár-Magyarországot meghatározó számtalan egyforma, összemosódó eseménytől és történéstől” – fogalmaz az elbeszélő. A kvarcóra hét dallama felnőtt narrátora egy visszatekintő elbeszélésben, felnőttkori tudásával kiegészítve meséli el életének egy meghatározó időszakát. Egy olyan történetet, amely mégis kicsit mindannyiunké is. Benedek ezzel a narrátori pozícióval kívánja legyőzni a korszakról való beszéd tipikusan nosztalgiázó jellegét. Így jön létre egy sajátos keverék, amely egyszerre villantja fel a Kádár-rendszerben élő gyermek nézőpontját, illetve a gyerekkori énjét és magát a korszakot kritikusan szemlélő, történészi tudással rendelkező felnőtt perspektíváját.

Főhősünk, Tóth Bence gyakorlatilag az első oldalakon megfogalmazza a mű tételmondatát: Kádár-Magyarország bizonyos értelemben egy utópia, ahol megállt az idő. „Felénk nem volt szokás, hogy bármi csak úgy, magától kilépjen gondosan megtervezett és kiásott medréből” – mondja. (Érdekes módon a kisfiú életében mégis az idő játssza az egyik legfontosabb szerepet: Kessel karórája az ismertetőjegye. A bonyodalmak pedig akkor kezdődnek el igazán, mikor az órát elveszti.) Látszatbiztonságban élnek az emberek, azonban 1985. április 3-án, az iskolai ünnepélyen valami végérvényesen megváltozik. A műsor alatt egy nő leesik (lelökik?) a szomszédos épület tetejéről. Az a bizonyos burok, ami eddig a pontig minden változást visszafojtott, megreped. Ezen a repedésen keresztül pedig elkezd beszivárogni egy másik világ – valami a Nyugatból. A szokatlan esetek folytatódnak, és Bencének elkezd gyanús lenni a dolog. Az izgalommal vegyes rémület nagyon is emberi érzése járja át a kisfiú hétköznapjait: forduljon ki a világ a négy sarkából, de azért maradjon minden a régiben.

Benedek Szabolcs a visszatekintő elbeszélését izgalmas módon vegyíti a krimiszállal. Az olvasó hamar azon kapja meg, hogy bevonódik, habár előzetes elvárásait, amelyek politikai ellentéteket, földalatti mozgalmakat sejtettek a történet mögött, felülírták. Tóth Bencével együtt göngyölíti fel a megmagyarázhatatlan események fonalát. Eközben persze elkezd saját háttértudása is működni a korról. A szerző a korszakról – okkal – kialakult sztereotípiáinkat mozgatja: a Barkas, a csokoládés mesesajt, a Neoton Família és a Modern Talking mind-mind előhívják azt a közös történetét, amelyet ismerünk. Vagy inkább ismerni vélünk. Bence figurája ezek felelevenítéséhez tökéletes – egy gyermek egy olyan világban, amely mesterséges gyermekkorban tartja lakóit. Naivitása felnagyítva a kádári kisember naivitása. Bencét időközben beszervezik kvázi besúgónak, ő pedig örül a dolognak, a Starsky és Hutch epizódjaiba képzeli magát, nyomoz, sertepertél a rendőrség körül. Mindeközben – inkább öntudatlanul, mintsem tudatosan – folyamatosan feldobja a nyomozónak osztálytársait, tanárait, de még a szüleit is. Alakja jól mutatja, milyen hamar belenevelődött a gyermekbe a korszak retorikája: mikor a férfi, akitől az órájába az elemeket veszi, megfenyegeti, hogy lecsavarja a fülét, a kisfiú a következőt gondolja: „csak merészelje megtenni, rögtön följelentem”. Figurájának kritikáját legélesebben a mű egyik, Bence „felnőtt életében” feltűnő női mellékszereplője fogalmazza meg: „Mindenki ezt mondja. Hogy nem csinált semmit, és nem ártott senkinek. Akkor viszont miért roskadoznak itt a polcok a jelentésektől?”

Adott tehát két történetszál: az egyik a kulturális tudásunkból többé-kevésbé hozzáférhető történet, Kádár-Magyarország története. És adott egy szál, amely leginkább a krimiben csúcsosodik ki: a másik Magyarország sztorija. E között a két világ között lavírozik Bence, és mintha egyikben sem lenne igazán otthon. Benedek Szabolcs szándékosan rajzolta A kvarcóra hét dallamát ennyire kétpólusúra: a kényelmes, biztonságos, de befagyott ország és a beláthatatlan transzcendens közeg egyszerre van jelen. A természetfeletti megjelenítése ebben a szándékosan el- és letompított közegben nagyon jól kihangsúlyozza a korszak valódi arcát és egyben működési mechanizmusát: „Kádár-Magyarországon úgy tartották, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.”

Habár a szerző Márai Sándort jelöli ki elődként, aki gyermekként élte meg a polgári Magyarország bukását, akárcsak a szerző az államszocializmusét, A kvarcóra hét dallama szerkezetében és műfaji kevertségében A Pendragon legendát idézi. A Szerb Antal-kötethez hasonlóan a krimi és a történelmi regény jegyeit mutatja, de egyben ki is figurázza azokat. Benedek Szabolcs legújabb könyve nem szűkölködik a humorban. De ez a humor leginkább abból adódik, hogy a valóság és a róla való kommunikáció mennyire ellentmond egymásnak.

A kvarcóra hét dallama annak ellenére, hogy nem kíván a kádári ember eredetmítosza lenni, mégis valamelyest a kor természetrajzát nyújtja. Szellemes, szórakoztató, bizonyos részeit tekintve – már csak a felhasznált műfajok mentén is – könnyed könyv, de rendelkezik egy mélyebb réteggel is. Megmutatja, vagy még inkább érezteti, hogy mállott szét az a bizonyos utópia, amit Kádár-korszaknak nevezünk. Közérzeti próza, ha úgy tetszik.

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama, Libri, 2015.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben