×

Komikum és dráma kereszttüzében
Interjú Molnár Kristóffal
Jónás Ágnes
2015 // 09. 11

Lanford Wilson az egyik legsike­resebb ame­rikai dráma­író. Kére­tik elé­getni című da­rabját színre vinni merész döntés. A Hol­don­golf Pro­jekt szín­tár­sulat azon­ban a kihí­vások meg­szál­lottja. A szep­tem­ber 9-én debü­tált elő­adás rende­zőjével, Molnár Kristóffal beszél­gettünk.
Lanford Wilson az egyik legsikeresebb amerikai drámaíró. Kéretik elégetni című darabját színre vinni merész döntés. A Holdongolf Projekt nevű független, civil-amatőr gyökerű színtársulat azonban a kihívások megszállottja. A történet mélyére ásva, groteszk humorral, szabad asszociációk segítségével, merőben új köntösbe bújtatva adaptálja színpadra e hetvenes években íródott, méltán világhírű művet. Az RS9 Vallai kertjében szeptember 9-én debütált előadás rendezőjével, Molnár Kristóffal beszélgettünk.


Nyúljunk vissza először egy kicsit a kezdetekhez. Honnan és kitől származik a Holdongolf Projekt név ötlete, és milyen értelmezési lehetőségei vannak?


Nem olyan elvont ez, mint amilyennek első hallásra tűnhet. A névadás története tulajdonképpen Kathy Zsolt kollégámhoz kötődik, aki korábban tíz évig vezette a Pendragon Színtársulatot, most ő a Holdongolf Projekt társulati vezetője. Amikor a pendragondos periódusa véget ért, felmerült benne az igény egy új színtársulat megalapítására. Olyanra, ami már nem a klasszikus értelemben vett amatőr színtársulat lehetne, hanem valami rendhagyó. Amikor Zsolt és színész ismerősei az új társulat nevén gondolkodtak, szóba került egy városi legenda, miszerint egy felvételin azt kérdezték egy leendő diáktól, vajon hány golflabdával lehet lefedni a Hold felszínét. Ez a szószerkezet jól hangzott, egyedi is, hát így esett erre a választás.


Azt mondod, hogy valami rendhagyót kívántatok létrehozni. Mi az, ami megkülönböztet titeket a kőszínházaktól vagy az alternatív társulatoktól?


Elsősorban az, hogy nem csak és kizárólag képzett színészek dolgoznak velünk, hanem olyanok, akiknek a színészkedés mellett civil foglalkozása is van. Éppen attól, hogy kicsit fél amatőr gyökereink vannak, gondoljuk azt, hogy talán sokkal emberközelibb módon tudunk szólni a közönséghez. Nálunk a színjátszáson, a színészi játékon és a közönséggel való párbeszéden van a hangsúly.


A másik lényeges különbség köztünk és a kőszínházak között az, hogy míg utóbbi profi nagyszabású díszletekkel és jelmezekkel operál, addig mindez a mi esetünkben csak jelzésszinten van jelen.


Mi ennek a redukáltságnak a célja a ti esetetekben?


Az, hogy gondolkodásra késztessük a nézőt már az előadás közben is, és sarkalljuk őt arra, hogy megtalálhassa azokat az asszociációs játékokat, amelyeket mi elhelyezünk a darabjainkban.


Bejön a néző egy kis térbe, nem igazán tudja, mire számítson, csak annyit tud, hogy a darabot valami független, amatőr társulat viszi színre. Ha jól végezzük a munkánkat, akkor úgy mennek ki, hogy azt gondolják magukban: kőszínházban is láttam már valami hasonlót, de most úgy érzem, hogy ez a változat valamiért jobban megfogott. Jó, ha olyan élményt tudunk adni, ami gondolatokat, reakciókat gerjeszt, illetve amivel a befogadó azonosulni tud, és képes rávetíteni rejtett üzenetünket a saját életére.


Mi az oka annak, hogy a legtöbbször az RS9-be viszitek a darabjaitokat, akárcsak a mostani, Kéretik elégetni címűt is?


Nemrégiben beszélgettünk erről Lábán Katalinnal, az RS9 színház igazgatójával. Neki is azt mondtam, hogy a helyszín rendkívül inspiráló. Tudom, hogy talán sokak fenntartással kezelik a helyet, mivel pici, sötét, ráadásul pincében van, de számunkra mindahhoz, amit művészetileg meg kívánunk valósítani, az RS9 kiváló közeg. Kis helyszín ugyan, de éppen ez a varázsa, hiszen a történések a néző előtt egy méterre zajlanak, a színészi játék pedig kivihető a nézőtérre is.


A Kéretik elégetnit megelőző két darabunkat, a Dark Playt, illetve a De ki az a Szilviát már kifejezetten ide rendeztem. Még mindig érezni a falak között azt a kreatív energiát, amellyel ez a helyszín a belváros egyik első független színházaként huszonöt évvel ezelőtt megnyitotta kapuit.


A szeptember 9-én debütált Kéretik elégetni Lanford Wilson, Pulizter-díjas író művén alapul. Egy ilyen sikeres drámaíró alkotását színpadra adaptálni kétségkívül merész döntés. Miért éppen erre az erőteljes drámára esett a választásod?


Szeretünk kortárs művekkel foglalkozni, az összes eddigi darabunk díjazott kortárs szerzők művein alapult. Olyan alkotásokból szeretek ötleteket meríteni, előadásokat létrehozni, amelyek rendelkeznek mesével, ha úgy tetszik: felszínnel, ami mélyebb rétegek nélkül is tökéletesen érthető. A felszín alatt azonban további rétegeket találhatunk, olyanokat, amiket ki tudunk bontani. Ez a mű pont ilyen. Ha a nézőnek van kapacitása velünk együtt a dolgok mélyére nézni, akkor már jó úton haladunk.


Egy táncosnő, egy író, egy marketinges és egy étteremvezető próbál megbirkózni barátjuk elvesztésének tényével. A társulatotokra nagyon jellemző a groteszk humor. Egy ilyen alaphelyzetről, életformák közt feszülő ellentétekről szóló történetet hogyan fordítotok humoros holdongolfosba?


A Wilson-mű jóval könnyedebb sztori, mint amikkel korábban foglalkoztunk. Alapvetően szórakoztató, rengeteg humorforrást, remek helyzetkomikumot rejt, de ha ezek mögé nézünk, kiderül, hogy nagyon fajsúlyos emberi drámák húzódnak meg a derűs szituációk hátterében. Pale, a darab főszereplője lehengerlő figura. Karaktere – akárcsak a mellékalakoké – sok jófajta humort hordoz, ugyanakkor megbúvik benne az a drámaiság is, ami gondolkodásra, önálló kérdések feltevésére és megválaszolására sarkall. Ez volt az, ami beindította a fantáziám, és a repertoárunkba is illett.


Szerencsére a darab is adja magát. Egyetlen helyszínen, egy nappaliban játszódik a történet, csak egy kanapé és egy konyhaszekrény a díszlet. A komikus és a drámai elemeket igyekeztünk minél jobban kiélezni, hogy a kontraszt minél erőteljesebben hasson a nézőkre.


Milyen koncepció mentén zajlottak a próbák?


Egy hétig csak ültünk a szövegkönyv fölött, és gyakorlatilag mondatról mondatra elemeztük ki a jeleneteket. Arra törekedtünk, hogy mind a négy figura teljes hátterét feltérképezzük. Ez a színpadon természetesen csupán áttételesen jelenik meg, az elemzés a színészeknek volt nagy segítség a karakterek minél pontosabb megjelenítéséhez. Egészen felemelő elemző időszak volt ez, mert mindenki nagyon jó ötleteket hozott a saját figurájához. Egyáltalán nem felszínes vígjáték lesz. Remek komédiázásra is ad bőven lehetőséget, ugyanakkor meglehetősen szélsőséges hangulati skálát járunk be az előadás ideje alatt. Szerintem ez megint az a fajta darab lesz, ami az előadás után jóval később ülepszik le a befogadóban.


Mennyi szabad kezet kaptak a színészek?


Ez esetben nem az improvizáció, hanem a térhasználat tekintetében igyekeztem nagy szabadságot adni a színészeknek. Ennek oka, hogy most nem a megszokott helyünkön, az RS9 színházban játszunk, hanem az RS9 Vallai kertjében. Hatalmas térről van szó, nehéz folyamatos mozgással megtölteni, de a színészek ügyesen megoldották. Kicsit a nézőtér rovására növeltük a játékteret.


Egy hetvenes években íródott drámáról beszélgetünk. Mennyiben lett kortárs a színpadra adaptált szöveg?


A szöveghez mindig tisztelettel viszonyulok, csupán minimális aktualizálásokat végeztem rajta. A színpadi változat esetében kicsit előrébb, 2001 végére, 2002 elejére, nem sokkal a szeptember 11-i terrortámadások utánra helyeztük a cselekmény idejét, a helyszín maradt New York. A két idősíkot szövegbeli utalások közelítik majd egymáshoz.


Mennyivel kíván másabb rendezői attitűdöt egy ilyen redukált díszletekkel operáló, minimalista színpadképre berendezkedett előadás színrevitele?


Ha van egy hatalmas színpadod egy kényelmes nézőtérrel, oda nyilván felépíthetsz mindenféle nagyszabású, profi díszletet, hiszen van mozgástér bőven. Ha azonban egy hétszer öt méteres, fekete padlózatú, fekete függönyös tér áll rendelkezésedre, és oda teszel be olyasvalamit, amit egyébként nagyszínházban csinálnának meg komplett díszlettel – az az igazi kreatív feladat. Ez esetben is éppen az a kihívás, hogy hogyan vagy képes elvont dolgokat jelzésekkel, utalásokkal úgy megjeleníteni, hogy az a néző számára élvezhető legyen. Mindehhez persze kell egy jó közönség is, aki veszi a lapot, és hagyja magát velünk sodródni ebben a kreatív-asszociatív játékban. A rendezés szempontjából nyilván extra kreativitást kíván meg egy ilyen produkció színrevitele. A Ki az a Szilviában két széket és egy posztamensekkel megjelenített ketrecet, a Dark Playben csupán hat kockát használtunk – most a fő díszlet maga a Vallai kert lesz.


Izgalmasan hangzik! Milyen további projekteket várhatunk tőletek ebben az évadban?


Az évad első felében nagy energiákkal megyünk neki a már repertoáron szereplő darabjaink játszásának. Szeretném, ha minél több nézőt érnénk el velük. Egyetlen bemutatót tervezünk március végére, amiről annyit elárulhatok, hogy valószínűleg nem egy, már létező műből, hanem egy általunk összeállított szövegből kiindulva visszük színre. Egy ismert, klasszikus szerző műveit fogjuk hozzá felhasználni, de a terápiás csoportot középpontba állító előadásunk teljes mértékben saját ötleteken és szövegkönyvön alapul majd. Igyekszünk magasabb szintre lépni, emeljük a tétet és ismét megpróbáljuk feszegetni Holdongolf-kreativitásunk határait.


Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben