×

A hagyomány és a megújulás lehetőségei
Interjú Vaderna Gáborral
Farkas Evelin
2014 // 01. 22

Gyülekeznek-e sötét fellegek a tudo­mány egén a digi­tális át­állás­sal? Mit nyer­het az iro­dalom­tör­ténet, illetve a magyar kultúra a bevált hagyo­mányok fenn­tartá­sával, és hol van lehe­tőség a meg­úju­lásra? Mi ebben a mun­kában a közép­iskolai és az egye­temi oktatók fele­lős­sége? Vaderna Gábort, az Iro­dalom­törté­net szer­kesz­tőjét kér­deztük.
Az Irodalomtörténet egy több mint százéves múltra visszatekintő irodalomtudományi folyóirat, ami negyedévente próbálja meg bemutatni és ezzel meg is határozni a mai irodalomértést. A folyóirat elveiről, irányairól, valamint a többfázisú szerkesztőségi munka részleteiről Vaderna Gábort, az ELTE BTK XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék munkatársát, az It szerkesztőjét kérdeztük.


Az Irodalomtörténet százéves évfordulójára írt tanulmányodban idézed Pintér Jenőt, aki egyik beszédében úgy véli, az It-re azért van szükség, mert a fiatal irodalomtudósoknak nincs elég lehetősége a publikálásra.

Amikor Pintér Jenő, Baros Gyula és Horváth János megszervezte a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot, majd rögtön egy folyóiratot is gründoltak mellé, a helyzet több tekintetben is hasonlított a maihoz. Rengeteg fórum volt, irodalmi lapok tömkelege jelent meg, a napilapok ontották az irodalmi és az irodalmi szövegekről szóló írásokat. A komoly helyekre a fiataloknak mégsem volt belépésük, a szaktudomány csúcsait esélyük sem volt meghódítani, s úgy látták, hogy a Budapesti Szemle vagy az Irodalomtörténeti Közlemények irodalomszemlélete elavult. Egyszerre akartak valami újat, korszerűt csinálni, és emellett a magyar irodalomtörténeti elithez is kapcsolatot találni. Piszkosul komolyan vették, hihetetlen mennyiségű munkát öltek bele. Mindössze pár évük volt az első világháború előtt, s nagyon erős lapot indítottak el.

Manapság létező hagyománya ez az Irodalomtörténetnek?

Ma nem kell ennyit küzdeni. A mai irodalomtudomány nagyon sokszínű, s a töréspontok a különböző megközelítési módok között nem generációs különbségek mentén jönnek létre. Viszont nagyon kell vigyázni arra, hogy a könnyebbség nehogy könnyűséget eredményezzen. Az It továbbra is követi az alapítók programját: egyszerre próbálunk nyitottak maradni az újra, és komolyan venni tudományunkat. Ha csak fele olyan erős lapot készítünk, mint elődeink az induláskor, akkor elértük a célunkat.

Az ELTE BTK XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanársegédjeként milyen módon segíti a szerkesztői munka az oktatói tevékenységed (és viszont)?

Az It nem véletlenül találta meg Scheibner Tamást és engem; a szerkesztést már egyetemista korunkban elkezdtük. Megpróbáltunk élni azokkal a lehetőségekkel, melyek éppen akkor és ott adottak voltak: konferenciákat szerveztünk, a konferenciák anyagából tanulmányköteteket állítottunk össze.

Hamar felismertük, hogy a szerkesztés két dologra is alkalmas. Egyfelől hihetetlenül sokat lehet tanulni belőle, hiszen számtalan dolognak utána kell nézni, le kell ellenőrizni adatokat, s eközben százával fordulnak meg könyvek a kezemben. Másfelől a szerkesztés megtanított odafigyelni a szövegre. Egy jó érvelést felépíteni egyáltalán nem olyan könnyű dolog, s az irodalomtudósnak az is feladata, hogy a közönsége megértse azt, amit mond, miközben szakszerű is marad a szövege. Talán ezt lehet visszaforgatni az oktatásba is, hiszen ez az irodalomtudós egyik legfontosabb alapkészsége: meg kell érteni a szövegeket, és aztán meg kell értetnie a saját értelmezését.

Mesélnél az It szerkesztési folyamatairól? Mi történik egy szöveggel a szerkesztőséghez történő beérkezése és a megjelenés között?

A beérkezett szövegeket egy szerkesztőbizottság bírálja el, melynek tagjai az ELTE tekintélyesebb tanárai, valamint a szerkesztők. Kulcsár Szabó Ernő a főszerkesztő, Eisemann György a felelős szerkesztő, a szerkesztőbizottságban Gintli Tibor, Margócsy István, Szilágyi Márton és Tverdota György foglal helyet, a kritika rovatot Vincze Ferenc vezeti, a szerkesztés mindennapi munkáját pedig jómagam végzem Scheibner Tamással. Minden szöveggel ez a csapat foglalkozik, s büszkén mondhatom, hogy a szerkesztőbizottság nálunk nemcsak a tekintélyt növelendő lett beírva az impresszumba, hanem valóban mindenki el szokott olvasni mindent.

A szerkesztőségi ülések után három dolog történhet a szöveggel: visszaadjuk, közöljük vagy átdolgoztatjuk. Nagyon fontos, hogy minden szövegre legyen visszajelzés. Nem lektori vélemények ezek, hanem a szerkesztőbizottság hosszadalmas vitáiból összeálló véleményhalmaz. A szövegek technikai szerkesztését mi, fiatalabbak végezzük el, változtatásainkat mindig megmutatjuk a szerzőknek. A következő munkafázisok már a kiadóhoz tartoznak, de a teljes számot a szerkesztők még egyszer át szokták nézni. Ez a folyamat nem rövid: a szerkesztők legalább háromszor, a szerzők pedig kétszer is átmennek a szövegen, s a kiadóban is foglalkozik korrektor az anyaggal.

Kapcsolódtok bizonyos műhelyekhez, vagy inkább felkérésekben gondolkodtok?

A lap jelenleg az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében működik. Ez nyilván azt is jelenti, hogy az írások jelentős része innen érkezik. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a személyes kapcsolatok igen sokat számítanak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyetlen iskolát képviselnénk, az egyetemi életben ugyanis több irány is békésen elfér egymás mellett. Például az elmúlt évtizedben az ELTE műhelyéből négy átfogó irodalomtörténeti kézikönyv is kikerült – eltérőbbek nem is lehetnének ezek egymástól. Ha a szerkesztőbizottság névsorát megnézzük, azt láthatjuk, hogy a tagok más és más módszertannal kezelik kutatásaik tárgyát, egészen eltérő irányokból értelmeznek irodalmi alkotásokat, kutatói habitusuk is különbözik. Ez így nagyon is jól van, mert a szakszerűség és nyitottság már emlegetett kettős céljának ez a legfontosabb garanciája.

A szemle rovat persze már jóval irányítottabb munkát igényel, hiszen oda magától kevésbé érkeznek a szövegek, be kell gyűjteni a recenzeálandó köteteket, azokat ki kell adni, a kritikákat be is kell vasalni a lustaságra hajlamos szerzőktől. Természetesen próbálunk figyelni arra, hogy a fontosabb könyvekről legyen nálunk is írás, még ha ez ilyen vagy olyan okból esetenként nem is jön össze.

A már emlegetett tanulmányodban az Irodalomtörténet 1912 és 1949 közötti módszertani irányvonalainak meghatározására is törekszel. A folyóirat ezen időszakában többször is előtérbe kerül a komparatisztika. A jelenkori It-ben is meghatározó vonulat ez?

Az összehasonlító irodalomtudománynak igen komoly magyar hagyományai vannak, s az It szerkesztősége azon van, hogy ez a hagyomány ne süllyedjen el. Több irányból is meg lehet közelíteni a kérdést. Egyfelől nagyon fontos, hogy a magyar nyelvű irodalom története európai, szűkebben közép-európai irodalomtörténeti folyamatok összefüggésében jelenjen meg. Másfelől arra is törekedni kellene, hogy korszerű irodalom- és kultúratudományos nyelven beszéljük el történeteinket. A legnehezebb nyilván a két szempontnak az összeegyeztetése. Olyan tanulmányokat keresünk, melyek magyar irodalomtörténeti anyagon mutatnak meg valamilyen korszerű értelmezési lehetőséget.

A folyóirat akkoriban igyekezett recenzeálni minden olyan szöveget, amely magyar témában külföldön jelent meg. Hogyan viszonyul most az It a nemzetköziséghez?

Baros, Horváth és Pintér ambíciója óriási volt: mindent meg akartak nézni. Nem lehet tudni, hogy ezt a munkát meddig bírták volna, mert közbejött egy világháború. Ők hárman százával néztek át folyóiratokat. Akkoriban a magyar irodalomtörténetről jóval több szó esett nyugaton, mint manapság, de talán még ma is érdemes odafigyelni a magyar vonatkozású irodalomtörténeti publikációkra. Próbálunk a legfontosabb angol, német és francia nyelvű szakkönyvekhez is megfelelő kritikusokat találni. A munkát elkezdtük, ha nem is akkora rössel, mint elődeink.

Az Irodalomtörténet alapítói között találunk középiskolai tanárokat is. Talán kijelenthetjük, hogy manapság sokkal élesebben válik el a középiskolai tanári és a kutatói pálya.

Ezt a távolodást már a 20. század elején is érzékelni lehetett, s sajnos jelenleg sem arra halad a világ, hogy ez megváltozzon. Én azt gondolom, hogy mind a két oldalról nyitottabbnak kellene lennünk: egyfelől az irodalomtudósoknak olyan nyelven kellene fogalmazniuk, melyek bevezetnek, és nem lezárnak problémákat, másfelől a középiskolai tanároknak is számításba kell venniük, hogy a szaknyelv változik, s arra kell törekedniük, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg az új értelmezői nyelveket. Az It egy szaktudományos folyóirat, így szerzőink között csak olyan középiskolai tanárok fordulnak elő, akik maguk is a tudománnyal kacérkodnak. A közvetítésről mégsem szeretnénk lemondani, s ennek a legfontosabb eleme egyfajta nyelvi igényesség lehet.

Annyit azért hozzátennék, hogy régen sem volt minden fenékig tejfel. Az alapítók generációjában is igen sokszor megjelent már az a vélemény, hogy a középiskolai tanári pályára kerülés kudarc egy fiatal értelmiségi számára. Van valami paradox abban, hogy olyan fiatal irodalomtörténészek, akik maguk is szeretnék elhagyni a tanári pályát, középiskolai tanárok tagságára építő szervezetet alapítanak.

Te alapvetően 18–19. századdal foglalkozó kutató vagy, de jelennek meg írásaid kortárs témákban is, illetve szerkesztőként is tevékenykedsz. Nem érzed úgy, hogy ezek a plusz dolgok elvonják az idődet a szorosan vett kutatási témádtól?

Kutatói habitustól függ a dolog. Van olyan kutató, aki képes arra, hogy egy évtizeden keresztül kizárólag egyetlen dologgal foglalkozzon. Én megőrülnék, ha mindig ugyanazt kellene csinálnom. Tavaly befejeztem egy könyvet, s a végén már úgy éreztem magam, mint Móricka a viccben, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Azért váltogatom a témákat, korszakokat, területeket a kutatásban is, és a tanítás során is, hogy ne unatkozzam. A szerkesztés látszólag monoton, unalmas munka, én mégis szeretem, mert egyrészt kikapcsol a hétköznapi életből, másrészt bele kell merülnöm valaki másnak a szövegébe, egy számomra idegen terepet kell elrendeznem. Persze ha az időre vagy kíváncsi, abból bizony mindig kevesebb van, mint kellene; de már megszoktam.

Hogyan látod, milyen változásokat idézhetnek elő a mai kulturális viszonyok az irodalomtudományos folyóiratok életében?

A digitális átállás elindult. Történelmi léptékben nézve ez egy hihetetlenül gyors folyamat, de mi, akik átéljük, csak találgathatjuk, hogy mi lesz ezek után. Annyi bizonyos, hogy az írott kultúra igen fontos, s gyaníthatóan az is marad, hiszen a digitális tartalmak is az írás médiumát használják. A nagy kérdés az, hogy miként alakul át a kulturális emlékezethez és felejtéshez való viszonyunk, s kezdünk-e egyáltalán valamit azzal a hihetetlen mennyiségű kulturális termékkel, melyet évezredek alatt felhalmoztunk.

Én a magam részéről nyilván azt mondom, hogy érdemes ezt a kincsesbányát továbbra is fejteni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt mindenki így fogja gondolni. Az It és a többi specializált irodalomtudományi lap még a digitális átálláson innen van. Bár a számainkat mi is feltöltjük az internetre, s ezt most már lassan mindenki megteszi, a szövegek megalkotása, a szerkesztés, illetve a kiadás továbbra is a print média logikáját követi. Úgy látom, nemcsak idehaza igaz az, hogy a szaktudomány ebben a tekintetben kivár. S bár sokan kongatják a vészharangot, s baljós, sötét fellegek gyülekeznek a tudomány egén, amíg valamilyen fenyegetést vagy válságot képesek vagyunk érzékelni, addig talán képesek leszünk a megújulásra is.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben