Egymás viselete

Ki merem-e mondani? Kimondom: a Csurom hommage a szerelemnek. Méghozzá egy privát emléktér megnyitása, ahol a versek nyilvános dialógusa zajlik, félig a nőről, félig a nőnek. Szokatlan, hogy ez ilyen könnyen összefoglalható. A boldog, beteljesült szerelem költészetének szűkebb a hagyománya, és ez szinte provokáció a mának. A modern nyugati civilizáció a kínban szűrt emberhez szokott, a teljesség pedig korszerűtlen fogalom a posztmodern kultúrdominánsban. De ez a kötet vállalja illetlenségét: nem traumamunka, ahol a szenvedés prizmáján törik a gondolat, és nem az önmegváltás a tétje. Sötét enigmák helyett idillt boncol – negyvennégy kísérlet az urbán bukolika megvalósítására és a városi ember megtérésére a természet harmóniájába.

A kötetet vállalt személyesség hatja át – a borítókép egy magánfotó, a címek betűtípusa a szerző kézírása, a tartalom pedig bensőséges pillanatköltészet. Legtöbbször rövid jelenetek informális környezetben: reggeli ébredés, hajókirándulás, futó zápor, délutáni szieszta, közös teregetés, nyaralás. Megjelenik benne az egyén mikrotörténelme, ahogy Popeye szerelme megnevesül, egy pad eltűnik a parkból. De hogyan lehetséges ma még érdekesen ábrázolni a hétköznapiságot? Úgy tűnik, Székelyhidi több fegyverrel küzd azért, hogy a rutin mindennapi varázslattá váljon.

„Szüntelen létezni akarok, és megcsodálni, / megenni mindent”, így szól a mottó – a nőtől vett idézet szemléletté válik. A hedonizmus áthatja az egész kötetet. Mindegyik vers az érzékletek felfalása elemi örömökön keresztül: evés, ivás, alvás, szeretkezés és még több, a nüanszok igenlése, a tapasztalatok akarása. Ez pedig nem egy könnyű harc. A sajáttá tételért egy nyelvi-intellektuális küzdelemben kell egyedíteni az élményt, jelentésessé és jelentőségteljessé kell tenni a részleteket. Mint a Halfűszer című versben: „Rád nézek / és elpattan / a fogaim közt / a halszem, / belefolyik minden, / amit az a szerv / látott, a torkomba, / és lenyelem.” A hal valódi birtokbavétele nem a nyelőcsövön át történik, e szimbólumon át a ragadozó megtiszteli a prédát. A gasztronómiai élvezet filozófiai súlyt kap: ebben a roppanós-kocsonyás falatban, ebben az apró szervben tényleg benne rejlik az egész élet? A halat kifogták, megölték, élőből hullává, hullából étellé alakították, mindezt a vendégért. És ő, a vendég, most egyszerre emlékezik meg az értékes életről, miközben annak elmúlt életét is magának követeli. De a bekebelezés ráadásul páros öröm: „Az ujjaim rajtad, / lábfejed a combomon. / Nyeljük a vörös sügért, / és látjuk egymást / úszni, szárítkozni, / felöltözni, / belesétálni a homokba / és kikérni a fogást. / Megy le a Nap. / Jóllakunk. / Szánkban fűszeres / jelleg.” Csupa érzéki élvezet: a természetes intimitás, a bűntudat nélküli étvágy, a test kényeztetése vízben, fényben, homokban, majd az alkonyba záruló, jóleső pihenés. Van abban valami önfeledt önzőség, dominancia, ahogy a halvacsora végén az elbeszélő azonosul élvezete tárgyával: „Olyanok vagyunk, / mint két jól fésült / hal / éhes macskákra / vetett / szemmel.”

A cím különleges szóválasztás – csakúgy, mint a metaforahálózat, amely végigvonul a könyvön. A sokjelentésű vízformák vegyülései megannyi egyesülést jeleznek: a tenger sós vizébe izzadság kerül, szerelmesekként válik szét az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger, baracklé a csók, ásványvizes palack a fegyver, és összemosódnak a testi édesvizek. A hullámok, a fodrok, a száradó, zúduló, nyalt, csurgó és ömlő vizek állandó metamorfózisban mérik egymáshoz a két szerelmest.

Székelyhidi egzotikuma a nyelvi bravúr széles skálája. Kerüli az evidens megfogalmazásokat, a direkt képeket. Helyette mellékes folyamatokat emel a centrumba, átérzelmezve a részek interakcióit: „Egy eltervezett magasságban / előveszi / a szentesítő kört, / ami titán, csont / és virágrajzolatok. / Ezt a kört ráereszti / a másik ujjára” (Vízsó). A sorok rövidsége a nyelvi megvalósulásra irányítja rá a figyelmet. „Úgy csókoljuk / egymást rá / önmagunkra, / mint a feszülő / egynyári ruha: / az alkalmi szűk / dressz rajta / én vagyok. / Ha tehát nem is / alkalmas szó: / „összenőve”, / azért kifejezi / egymás / szorosnál szorosabb / viseletét” (Összfesz).

Másutt a szavakhoz új jelentést társít, ezzel az átkontextualizálással frissíti a kifejezést: „Mikor folyik el / a kezem és a vállad / közötti távvíz?” (Vízsó). A neologizmusokhoz való vonzalom a címekben is megvalósul. Néha egy sűrű, mély értelmű metaforaként (Töményvíz, Sziklakör), amely csak a vers elolvasása után kap jelentést. Máskor pedig egy töredékes szó lesz elvont kivonata a főmotívumnak, épp csak jelzésértékkel lehorgonyozva a szöveg élére. Így lesz a pitypangból Pity, vagy a virágillat és a múlandóság illanó jellegéből közös asszociációval Illa. De a szóteremtés könnyen túlhajszolttá is válhat: „a kanyarú part / mentén feltornyadnak / a régi tömbök” (Téve). Akár hatásvadászatként is hathat, mikor az öncélú összehangzás felülírja az értelmet: „Elkap az eső / a Champson, dől a lé, / sanszos az ágról / szakadás is, ha átázik / a lombkorona” (Hot Élysées). Az olyan szójátékok indokoltsága között, mint az „anyaszült esztelenül”, „kicsúszó úszók” és a „járdaszegő szék” vagy a „hullámlelés” talán már csak az egyéni ízlés dönt, mi túl sok, mi nem.

Külön érdeme a könyvnek, ahogy igazi küzdelemmel transzformálja át a kommersz turistacsapdákat egyedi élményekké. Mert mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy „más Panthéonban / hittünk, s nem, ami valóban az” (Lukszem). Az irónia finom rétege tudatosítja a turizmus visszásságait: „Virágot fotózok / gótikusan, de én hiába / rohanok a képbe, / Miasszonyunk / egésze kimarad” (Dámatér). Az elbeszélő Görögországát benépesítik a görög istenek és a „fotóreális szamarak”, Franciaországában Párizs több szíve között „látásmódosulásokat” gyógyít a Szajna. A kliséktől így juthat autentikus emlékekig a belelátó szem, szubjektív erejével rajzolva át a horizontot.

Székelyhidi Zsolt e verseskötetében új oldaláról mutatkozik meg. Kötéltáncosként egyensúlyoz a mindennapi helyzetek között – eszköze a könnyed, játékos nyelv, alatta pedig a mélybe nyúló, őszinte emberi kapcsolat mélysége. Valódi tétje nem a túloldal elérése, a messzeség meghódítása vagy a zuhanás veszélye, hanem a szemet gyönyörködtető összjáték fenntartása.

Székelyhidi Zsolt: Csurom, Parnasszus, 2016.