×

„Az, és mégsem az”
Beszélgetés Szvoren Edinával
Ménesi Gábor
2015 // 07. 09

Ez az év ismét ráirányította a figyelmet Szvoren Edinára és műveire, hiszen tavasszal megkapta az Európai Unió irodalmi díját, a könyvhétre pedig új kötettel (Az ország legjobb hóhéra) jelentkezett.
Ez az év ismét ráirányította a figyelmet Szvoren Edinára és műveire, hiszen tavasszal megkapta az Európai Unió irodalmi díját, a könyvhétre pedig új kötettel (Az ország legjobb hóhéra) jelentkezett.





Mit jelent számodra ez a rangos elismerés?

Mindenekelőtt reményt arra, hogy lefordítják a díjazott kötetet (Nincs, és ne is legyen). Viszonylag sok novellámat ültették már át más nyelvekre, a legtöbbet németre, de teljes kötetből egyelőre csak egy fordítás készült, illetve készül. Ha minden igaz, idén megjelenik a Pertu bolgár verziója, Szvetla Kjoszeva fordításában.

Éppen tíz évvel ezelőtt adtad közre első írásaidat irodalmi folyóiratokban, s 2010-ben látott napvilágot bemutatkozó köteted, a Pertu. Írni is későn kezdtél, vagy nem mertél, nem akartál korábban a nyilvánosság elé lépni?

Nem volt mivel. Azt hiszem, én a zsengéimet nem tudtam megírni, miközben 18-19 éves korom óta rendületlenül próbálkoztam prózaírással. Életem első befejezett novellája 30 éves koromban született, elküldtem a Jelenkornak, és meg is jelentették. Sőt az első kötetbe is bekerült. Azóta annyiban változott a helyzet, hogy sajnos meg tudom írni a rossz műveket is. Míg a Pertuban szinte minden addig elkészült írásom helyet kapott, a második kötetben és különösen az utolsóban már rengeteget szelektáltam. Megszégyenítő volt szembesülni kötetösszerakás közben a kidobott, átírt, szétrobbantott írások számával.

A Népszabadság tárcarovatában megjelent novellák fele használhatatlan volt, a többit is elég erősen át kellett írni, pedig fontos próbálkozás volt, legalább az írások fele személyesebb, habár nem önéletrajzi fikció akart volna lenni. Az az igazság, hogy egész írói tevékenységemet folyamatos hanyatlásként élem meg. Vagy nem is, ez nem pontos: emlékszem, hogy az első néhány évben azt gondoltam minden írásomról, hogy azért lesz az utolsó, mert sosem tudok eljutni az írásképességig, és hogy minden írás az írásképtelenségem ellenére, valahogyan annak leplezésére született, egy másik nyelven, mint ahogyan írnék, ha írni tudnék.

Aztán ez később megfordult?

Igen, de már nem tudom, mikor. Azt kezdtem gondolni az írásaimról, hogy azért lesznek az utolsók, mert már nem tudok írni. De arra nem emlékszem, hogy a még és a már közt volt-e valami. Hajlamos vagyok az ilyesmit elfelejteni, nem veszem észre, ha valami jelen idejű. Vagy ilyen nincs is, hogy jelen?

A Pertu meghozta számodra a sikert, hiszen díjakat kaptál, s a kritikusok is pozitívan értékelték. Számítottál erre a fogadtatásra?

Korábban, mielőtt írni tudtam volna, a terméketlenség éveiben természetesen sokat álmodoztam íróságról, sikerről. Emlékszem, képzeletben hosszú interjúkat adtam a műveimről, volt ars poétikám, minden, ami kell. Nemcsak írni akartam, hanem nagyon szerettem volna író lenni. De abban a pillanatban, ahogy megírtam az első novellát, ez a dolog háttérbe szorult, nem latolgattam, mi milyen fogadtatásra fog találni.

A fogadtatásból – azon kívül persze, hogy nem akarok úgy tenni, mintha a siker egyáltalán nem érintene meg – elsősorban inkább az érdekel, hogy az olvasó képes-e kitölteni a mondataim közötti hézagokat a saját fantáziájával, a saját életével, vagy hogy úgy mondjam, olvasáslélektanilag működik-e a szöveg. Hogy vannak-e olyan olvasóim, akik a művek egy részét maguk írják. Egy novellában, legalábbis abban a fajtában, amit többnyire írok, ez a fajta olvasói hozzáállás létszükséglet. Nincs mű, ha nincs ilyen olvasó.

Második könyved, a Nincs, és ne is legyen sok szállal kötődik az elsőhöz, és ugyanez legutóbbi munkádról is elmondható, miközben az elmozdulásokra is felfigyelhetünk. Hogyan látod belülről, mennyit változott írásmódod az elmúlt évtizedben?

Több lett az abszurd és groteszk elem, talán néha humorból is több van, kevesebb gyereknézőpont, kevesebb narrációs trükk, vagy inkább semennyi. Testiség helyett szexualitás. Szagok helyett látványok. Nem tudom, voltaképp nem értek ahhoz, hogy egy mű milyen, pláne a sajátomról képtelen vagyok értelmesen, összefüggően – a saját szavaimmal – beszélni.

Amikor legújabb könyvedet kezembe vettem, először is a borító hatott rám nagyon erősen, amelyen mint a kolofonból megtudtam Szvoren László intarziája látható. Milyen története van ennek az alkotásnak?

Apám, aki asztalos volt, még születésem előtt rajzolt, intarziaképeket készített. A borítón szereplő önarcképet huszonvalahány éven át láttam függeni a lakásunk falán, és voltaképp észre sem vettem. Gyerekkoromban persze megkérdeztem, ki ez, de a papám valami kitérő választ adott. Amikor anyám meghalt, és az öcsémmel elosztottuk a Papa képeit, ez hozzám került, és akkor kezdtem meglátni. Csak most jöttem rá, hogy önarckép, látom a papám haját, fölismerem az ujjait, a homlokráncát. Sokan mondják ellágyulva, hogy a papám most örül. Én ebben, mármint a túlvilágban sajnos nem hiszek, de ezeknek az embereknek az örömén keresztül én is tudok örülni annak, hogy örül. És mivel azt is mondják, hogy a mamám is örül, ennek is örülök rajtuk keresztül.

A cím ugyancsak fontos, s ezúttal is figyelemfelkeltő. Hogyan találtál rá?

Egy bécsi nyaraláson erre ébredtem: az ország legjobb hóhéra. Aztán hozzáírtam a novellát. Izgalmasnak tűnt, hogy az időszámítás, az előtt és után a halálbüntetés bevezetését veszi viszonyítási pontnak. Ha a halálbüntetés ügye már akkor terítékre kerül, valószínűleg sosem írom meg a novellát, túl közvetlenül utalt volna a valóságra. Így már nem olyan hátborzongató, attól tartok.

Változatlanul a novella maradt az elsődleges műfajod. Nem érzed olykor szűkösnek?

De, de.

Sokszor mondják, hogy szövegeid világa sötét, fojtogató és nyomasztó. Rád hogyan hat írás közben, amikor újra és újra szembesülnöd kell ezzel az atmoszférával, a reménytelenséggel?

Jól, ha jól megy az írás. És olvasás közben sincs ez másképp. Biztos velem van a baj, de az úgynevezett fojtogató és nyomasztó műveket ujjongva olvasom, ha jók. Hogy meg lehet valamit fogalmazni. Hogy van értelme eltávolodni a beszédtől azért, hogy közelebb kerüljünk a nyelvhez. Hogy van, ami elér hozzám, megmozgat, csinál valamit. Hogy az irodalom mégis csak képes a szájjártatáson túl valamire, képes egy új valóságot létrehozni. „Az, és mégsem az”, Musillal, vagy inkább Tandorival szólva. Hogy van értelme kivonulni vagy kívül maradni, mert onnan talán más dolgok is látszanak, mint belülről.

Az emberi kapcsolatok kiüresedtek, megromlottak, ha egyáltalán valaha működőképesek és harmonikusak voltak, a szereplők nem találják az utat egymáshoz, képtelenek a kommunikációra, idegenként, kirekesztettként mozognak abban a szűkebb vagy tágabb közegben, ahol létezniük adatott. Miért ez az állapot, emberi léthelyzet érdekel s válik számodra megragadhatóvá?

Egyrészt mi másról szólna egy fikciós szöveg? Mint téma és mint esztétikai szükségszerűség, nem kikerülhető. Nem nagyon ismerek irodalmat, ami más gócpontból, mondjuk a boldogságéból, a nyeregben levésből és a permanens jó közérzetből kiindulva tudna tétet, időt, dimenziókat, konkrét, megismételhetetlen egyszeriséget kifejezni. Másfelől: nem írnék, ha belül lennék, hogy folytassam az előző kérdésedre mondottakat. Ha rendesen megtanultam volna a leckét, mi okom lenne rá, hogy az iskolán kívüli napjaimat a négy fal között írással töltsem? Ami nem azt jelenti, hogy nagy a baj. Ha nagy baj lenne, írni sem tudnék. A kiegyensúlyozott, csöndes szomorúság viszont kifejezetten jó hajtóerő, egy csipetnyi szorongás, némi rossz közérzet.

Miközben a kötet írásai, sajnos, nagyon is valóságos élethelyzeteket jelenítenek meg, azokat gyakran elemeled a valóságtól, s a szélsőségek felé mozdítod el. Eszembe jut például az apró termetű feleségét időnként összehajtogató Usak, aki miután elege lesz tanári hivatásából temetési beszédek írására adja a fejét. Hogyan gondolkodsz ezekről az elrajzolt szituációkról, az abszurd jelenlétéről? Hol húzódik az a határ, ameddig érdemes elmenni?

Nem is tudom. Ez folyamatosan változásban van, és attól függ, melyik írásról beszélünk. Az általad említett esetben jónak láttam kicsit átlépni az abszurd határát – bár a kötet szerkesztésekor épp ez az írás kicsit még visszább is lett rángatva. Máshol viszont eszembe se jutna az elrajzoltságot idáig srófolni. Félek, erre a kérdésre most nem tudok válaszolni, de az biztos, hogy nincs recept, nincs olyan, hogy „érdemes”. Vannak rossz groteszk írások, és vannak jók. Tulajdonképp egyetlen dolog van, amit egy fikciós műben mindig kiábrándítónak találok, akkor is, ha jól meg van írva: ha a szereplő álmodik.

Gyakran léptetsz elő gyermek- és kiskamasz szereplőket. A Kinderszenen címmel ellátott darabok rendkívül kegyetlen, lefokozott, kiszolgáltatott gyermekvilágot mutatnak, tükrözve mindazt, amit a felnőttekéről mutatsz. Hogyan születtek meg ezek az írások?

A Műút tárcákat kért tőlem, méghozzá nagyon rövideket. Erre persze nem tárcákat írtam, bár aztán túl is lógtam a terjedelmi korláton. Az volt az elképzelésem, hogy különféle abúzusokat írnék meg, egyetlen erősebb képre, jelenetre vagy momentumra koncentrálva. Olyanokat például, hogy az anyának fémes szagú a keze, vagy hogy egy kislány haját fájdalmasan szoros copfba fonják.

Az, hogy a felnőttvilág, de egészen konkrétan a felnőttek, még konkrétabban leginkább az anyák hogyan használják föl különböző énmeghosszabbításokra, demonstrációs célokra a gyereküket, újabban sokkal jobban érdekel. Nem vádolom őket, félre ne érts, én sem csinálnám másképp, ha lenne gyerekem. Sőt talán épp azért érdekel ez annyira, mert mostanában azon kapom magam, hogy miközben nem akarok gyereket, szeretnék. Van valami bennem, ami az akaratnál erősebb. Elhasznált szó, mindenre ráaggatjuk, ami nem tudatos, de ez talán tényleg valami ösztönféle.

Visszatérve az írásra: volt egy közel harminc oldalas, a Nincs, és ne is legyen címadó írásában és az Egy elbeszélés hét fejezetében már használt, mozaikosan felépített írásom, ami sehogy sem állt össze, és amiből kiszedegettem egy-két mozaikot, átdolgoztam őket, és írtam hozzájuk újabbakat. Aztán az abúzustól néhol eltávolodtam, de maradt a kép a centrumban.

Erről a címről óhatatlanul Schumann juthat eszünkbe, ennek kapcsán pedig nem hagyhatom említés nélkül, hogy zenetanárként is tevékenykedsz. Miképpen kapcsolódik össze benned az írás és a zeneelméleti felkészültség?

Elsősorban munkaszervezési szinten: három nap tanítok, négyen, ha minden jól megy, írok. Meg még talán úgy is összekapcsolódik, hogy egy zeneileg képzettebb ember zeneérzékelése nagyon hasonló ahhoz, ahogyan mondatokat fogadunk be. Nem a zenének valamilyen tulajdonságai hasonlítanak az irodalmi szövegekre, és fordítva, hanem van egy mentális képesség, amit egyaránt használhatunk nyelvi és zenei tevékenységekre. A zenében persze sok más részképesség is mozgósításra kerül, de ez speciel, várakozás és emlékezet mint formaalkotó tényező, nagyon hasonló.

Ha elkezdődik egy mondat, ugyanúgy nem tudom a végét, de közben vannak mindenféle elképzeléseim a folytatásról. Csalatkozom, vagy nem, ezért aztán retrospektíve is történik valami, akárcsak a zenében, amikor egy egység véget ért. Előre látunk és vissza, ugyanakkor nincs egyszeri, összefoglaló formapillanata sem a zenének, sem az irodalmi műveknek. Nincs külső perspektíva.

A Pertu novelláit még három ciklusba soroltad, de később szakítottál ezzel a szerkezettel. A mostani írások miképpen rendeződtek el a kötet terében? Hogyan találtad meg a lehetséges kapcsolódási pontokat?

Éppen azt kerestem, hogyan lehetne megakadályozni, hogy különböző csomósodási pontok képződjenek. Jobb, ha az olvasó köti össze, mondjuk, az anya-lánya kapcsolatokról szóló írásokat vagy a leszbikus tematikájúakat. Itt is, ebben a nagyobb léptékben is fontos volt a várakozás, a csalódás, az emlékezés. Ezt a munkát az olvasónak kell elvégezni.

A könyv megjelenése óta születtek újabb novellák? Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

Sajnos április óta nem tudok írni – ha jól emlékszem. De inkább meg se nézem a fájlokat. Lakást újítok fel, iskolai elfoglaltságokból is több akadt idén, az EU-díjjal is sok szervezni és izgulni való volt, meg hát valószínűleg egyébként is elakadtam az írással. Nem tudom, hogyan tovább.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben