×

Hová tart a pénzlabda?
Benett Miller: Pénzcsináló
Rédai Gergely
2012 // 01. 02

Már a film félidejében egyre nyugtalanítóbban mozgolódott bennem a kérdés, hogy vajon mit akarhatnak ezzel a filmmel? Minden erőfeszítésem és nyitottságom ellenére ez a kérdőjel az utolsó képkocka után is megmaradt, sőt újabbak sorakoztak mellé.
Már a film félidejében egyre nyugtalanítóbban mozgolódott bennem a kérdés, hogy vajon mit akarhatnak ezzel a filmmel? Minden erőfeszítésem és nyitottságom ellenére ez a kérdőjel az utolsó képkocka után is megmaradt, sőt újabbak sorakoztak mellé. Bennett Miller filmje, a Pénzcsináló (ami a Moneyball meglehetősen fantáziaszegény magyar fordítása) nem egy baseballos film. A baseball egy keret, melyen belül az üzletek világa rajzolódik ki, és a rideg pénzjátékban őrlődő emberek lélektani arcélei is meg-megvillannak – de ezek valóban csak villanások. Mégis, ez a keret olyan vastag, hogy rátelepszik magára a képre is, sokat talán ki is takar belőle, amit így mégsem tudunk olyan önfeledten szemlélni.

Ez a történet nem a pályán játszódik, hanem irodákban és stadionfolyosókon.
Ezzel együtt szeretnénk egy kicsit jobban érteni, jobban átlátni a szabályokat, a játékos-csereberéket, a franchise viszonyok összetett láncolatát, hogy világosabb legyen, milyen célok ütköznek össze az újító csapattulajdonos Billy (Brad Pitt), valamint közgazdász segítője, és mindenki más között, akinek szerepe van a csapat alakításában.

Billy csapatának anyagi lehetőségei szűkösek, sztárjátékosait eligazolták, így kénytelen a tavalyi bajnokesélyes keretét teljesen újjáépíteni. Tanácsadók és játékoselemzők egész serege dolgozik rajta, hogy hogyan helyettesítsék az elveszített kulcsembereket a szűkös büdzséből. De Billy valami mást akar, valami radikálisan eltérő hozzáállást. Nem elégszik meg azzal, hogy hozzuk ki a legjobbat ebből a kétségtelenül rossz helyzetből. Ő minden áron bajnoki címet akar. Így talál rá Peterre, a tehetséges közgazdászra, aki felkínálja a siker kis költségvetésű receptjét. Jonah Hill jól alakítja a kíváncsiságot ébresztő karaktert, akiről végül is szinte semmit nem tudunk meg, csak egy kellék marad Pitt remekléséhez, bár talán szívesebben kerültünk volna közelebb őhozzá, mint a középkorú, komplexusos csapatmenedzserhez. A fiatal közgazdász statisztikára fordítja le a baseballt. Nem a játékosok különböző kvalitásaiból, vélt vagy valós emberi tényezőikből eredő pénzértékét nézi, hanem a játékosok várható eredményességét az adott pozíciókban, amit statisztikai algoritmusok alapján kalkulál ki. Szó sincs itt csapatszellemről, vagy akár a sportolók lelki tartalékainak mozgósításáról a pályán. Nincsenek giccses lelkesítő beszédek, sem kidolgozott magánéleti szálak. Az új üzleti stratégiában épp ugyanolyan lelketlenül teszik utcára a játékosokat, mint eddig, épp ugyanúgy nincsenek emberi kapcsolatok a vezetők és a csapat között, mint eddig. Tehát nem valamiféle megváltása ez a pénz által vezérelt sportvilágnak, nincs semmi okunk meghatódni, hiába sugallja ezt különböző eszközökkel a rendezés, és hiába utasítja el Billy végül minden idők legjobban fizetett álláslehetőségét a Red Soxnál, hiába a kétségtelenül szellemes metafora a film végén a győzelemről.

Szerencsére azért nem egy bajnoki kupát rázós, pezsgőbontogatós ölelkezés zárja a hosszú küzdelmeket. A csapat a rekordot döntő nyerő széria után az elődöntőben elbukik. Ennek ellenére az eredmények kézzelfoghatóak. A statisztikai számítgatások egész jól működnek.

Azt talán mi is sikernek érezzük, hogy a pénzmogulok egyeduralma megtörni látszik a sportvezetésben az új szemlélet hatására, de valóban lelkesít minket az, hogy a sportolókat adatokra és számokra egyszerűsítve rakosgathatjuk egyik csapatból a másikba, és valóban a körülményektől függetlenül ugyanazt a teljesítményt hozzák majd? Valóban le lehet játszani egy egész ligát számítógépes programokon? Nos, a film valós történeten alapul, tehát a stratégia kétségtelenül nem hamvába holt ötlet, de nem is teljes siker. Én mint néző azt is nehezen tudtam eldönteni, hogy drukkoljak-e egyáltalán ennek a szemléletmódnak, vagy sem.

Egy-egy magánéleti mozzanat is előkerül időközben, de a csapatépítés monumentális stratégiai harcainak árnyékában olyan kevéssé elevenednek meg, hogy tulajdonképpen teljesen fölöslegesek is. Látjuk, ahogy Billy volt feleségével és annak új élettársával beszélget, majd hangszerboltba viszi a tehetségesen éneklő lányát (aki persze nagyon szereti az apját). Látjuk, ahogy az öregedő, tapasztalt játékos beszélgetni próbál a fiatalabb, önbizalomhiányos csapattárssal (körülbelül négy mondatban). Csakhogy nem egészen értjük, mire valók ezek az esetlegesen és esetlenül felvillanó, kidolgozatlan szálak, melyek kívül esnek a film magját adó sportstratégiai ütközőzónákon, melyek akármennyire hideg, számító business-terepek, valós emberek csapnak össze rajtuk, tényleges emberi feszültségekkel – ezt az egyet valóban jól érzékelteti a film.

Nehéz eldönteni tehát, hogy a film lélektani színtéren akarna játszódni inkább, vagy a sport intézményes világának taktikai harcait szándékozik elénk tárni, esetleg mind a kettő. Bármelyik is lenne a válasz, egyiket sem sikerült jól megvalósítani.  Sem az üzleti oldalt nem látjuk át teljesen, sem a lélektani szálak nem hatolnak el túl mélyre bennünk. Ami a filmet nézhetővé teszi, az a profi operatőri munka, az időnként jó érzékkel adagolt feszültség és Brad Pitt játéka. De a mű egészében nézve elhibázott, és nem igazán értjük, mit is akarhattak pontosan vele.

Pénzcsináló (Moneyball)
Rendezte: Bennett Miller
színes, feliratos amerikai filmdráma, 2011.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben