×

„Ezeknek a gyerekeknek más a lelke”
Interjú Batta Andrással
Hekler Melinda
2018 // 06. 26

A Virtuózok zsűritagja, a Magyar Zene Háza koncepciójának felelőse, a Zeneakadémia volt rektora és évtizedek óta az intézmény tanára – Batta András élete a tehetségek körül forog. Az Erkel Ferenc-díjas magyar zenetörténészt, Prima-díjjal kitüntetett szakembert többek között a népszerű tehetségkutatóról, az ifjabb-felnőttebb zenészpalántákról és a kortárs hazai komolyzene befogadásáról is kérdeztük.

Véget ért a Virtuózok negyedik évada. Érdekes, hogy idén sem volt tapasztalható színvonalcsökkenés. Honnan kerül elő ennyi tehetség? Meddig bírja ezt a tempót egy ilyen kicsi ország? Lesz esetleg ötödik évad is?

Magam is kételkedtem az első évad nagy felfedezettjei, Boros Misi és Lugosi Dániel Ali után, hogy lesz-e még egy évadnyi ilyen jeles tehetség. Aztán bebizonyosodott immár a negyedik évad végére, hogy úgy tűnik, ez nálunk kiapadhatatlan. Szerintem lesz ötödik évad is, mert sok gyerek már készül rá. Most voltunk Miklósa Erikával Kiskőrösön egy új műsor kapcsán, és odajöttek hozzánk a kicsik, hogy hallgassuk meg őket, mert jövőre szeretnének megmérettetni a versenyen. A Virtuózok háttérországának a zeneiskolai hálózat tekinthető, ami még mindig nagyon jól működik Magyarországon az iskola utáni zeneórákkal. Olyan sok jó muzsikusunk van, hogy nem tud mindenki előadóművészként érvényesülni, ezért sokan elmennek zeneiskolába tanítani. Sajnos a mélyszegénységben élő gyermekeket még mindig nem tudjuk megszólítani, de aki bekerül a zeneiskolába, annak általában felfedezik a tehetségét.

A műsor minőségének megőrzését elősegíti, hogy egyre gyakrabban jönnek a határon túli gyerekek is Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról, és megjelentek a műsorban Németországban, Svájcban élők is, akiknek az egyik szülője magyar. Optimista vagyok a műsor jövőjét illetően. Van egy olyan gondolatunk, hogy a következő évben megrendeznénk a virtuózok virtuóza versenyt, ahol beszámolnánk arról is, hogy kivel mi történt, amióta megnyerte a műsort. A Virtuózok nagyszerűségét és a maga nemében eredetiségét az is mutatja, hogy milyen nagy a nemzetközi érdeklődés irányába más kultúrák felől. Büszkék lehetünk, hogy Placido Domingo is a Virtuózok mellé állt, méghozzá igen lelkesen.

Ez biztosan több annál, mint amiről az alapítók, élükön Peller Mariannal, annak idején álmodni mertek.

Abszolút több. Azon kevesek egyike voltam a szakmában, akik a kezdet kezdetétől a projekt mellé álltak. A hivatalos zenei életből a legtöbben elutasították, lenézték. Vagy azt gondolták róla, hogy túl „olcsó” lesz, vagy azt, hogy még egy rétegműsorral több a klasszikus zenei területen. Egyik jóslat sem vált be, olyannyira, hogy még a negyedik évad legóvatosabb becslései is adásonként többszázezer nézővel számolnak. Ha nincs a Virtuózok, ezek a gyerekek ugyanezen a színvonalon játszották volna el ugyanezeket a darabokat egy iskolai hangversenyen, harminc ember előtt.

Az Ön életében mindig központi szerepet töltött be a zene szeretetének áthagyományozása.

Már akadémista koromban szakközépiskolákba jártunk egy barátommal, és ott terjesztettük a komolyzenét. Ő zongorázott, én Bartókról meséltem a diákoknak. A Virtuózok nekem azért is lett alapélményem, mert ennek köszönhetően kaptam meg életemben először azokat a visszajelzéseket, amiket eddigi pályafutásom során ilyen tömeges mennyiségben nem kaphattam, mert nem voltak ennyire népszerűek azok a műsorok, amiket csináltam – hiszen azok csak egy bizonyos réteghez jutottak el. A Virtuózok bebizonyította, hogy az embereknek hiányzott a klasszikus zene, még ha ezt nem is tudták maguknak megfogalmazni. És persze a tehetség felfedezése mindenkit lelkesít. Mindig is vágyam volt, hogy jó lenne valahogy megszólítani olyan embereket is, akik azt gondolják, hogy a klasszikus zene túlságosan bonyolult. Úgy tűnik, öregségemre ez lett a vezérlő csillagom, és nem nyugszom, ameddig vannak bárányok a nyájon kívül.

Van olyan élménye, hogy fogynak a nézők a koncerttermekből?

Ötven- és nyolcvanezer közé teszem azok számát, akik rendszeresen járnak klasszikus zenei koncertekre. A különböző zenei együtteseknek megvan a saját klubjuk, közönségük. A zenekarok mégis elkezdtek az utóbbi időben közönségük utánpótlásáról gondoskodni. Napjainkban szinte mindegyik együttes és sok zenész is ismeretterjesztő műsorokba kezd, de egyelőre úgy tűnik, a Virtuózok képes a legnagyobb sikereket elérni a televízió médiacsatornájának köszönhetően.

A Virtuózok nak köszönhetően nagyobb közönséget szerezett magának a zsűriben tevékenykedő Balázs János és Várdai István is?

Igen, Balázs Jánosról egyébként is elmondható, hogy néhány év alatt fantasztikus ismertségre tett szert. Várdai esetében kicsit más volt a helyzet, ugyanis őt a muzsikus szakma nagyon jól ismerte, hiszen a világ egyik legnagyobb vonós művészéről van szó, az itthoni szélesebb nyilvánosság ugyanakkor keveset hallott róla. Örülhetünk, hogy egy fiatal nemzetközi nagyság, aki most meghívásra a bécsi zeneakadémia professzora lett, végre itthon is megkapja a neki járó figyelmet.

Nem fájdalmas nekünk, hogy Várdai István nem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanít majd, hanem Bécsbe megy?

De, ez nagyon fájdalmas. A Zeneakadémián már az igazgatásom alatt küzdöttünk azzal, hogy nem elég nemzetközi a tanári kar. Ez részben pénz kérdése, hiszen a zenével bárhol el lehet helyezkedni, egy Várdai István vagy egy Balázs János bárhol a világon megpályázhat egy-egy egyetemi tanári állást. A Zeneakadémiának nehéz beszállni ebbe a versenybe. És sajnos nem ez az egyetlen akadály, hanem a mai magyar felsőoktatási rendszer béklyója is. Várdai István még tanársegéd sem lehetne a Zeneakadémián, mert nincs meg hozzá a megfelelő végzettsége, nincs DLA-ja, nincs habilitációja… Véleményem szerint egy művészeti egyetemen az értéket nem egy tudományegyetem mércéjével kellene mérni. Amikor Istvánt a bécsi zeneakadémiára hívták, senki sem kérdezte meg tőle, hogy van-e diplomája. Kelemen Barnabást Kölnben százötven jelentkező közül választották ki, tőle se kért senki papírt, csak tanítania és játszania kellett. Nyilvánvaló, hogy a legjobbak mennek el, mert rájuk van igény a piacon.

Szokták mondani, hogy aki tudja, az csinálja, és aki nem tudja, az tanítja.

Igen, ez sokszor így is van. Viszont figyelemre méltó, hogy most a fiatalabb generáció legjelentősebb tagjai közül többen szívesen tanítanak annak ellenére, hogy szinte állandóan koncerteznek. De jó lenne élni ezzel a kivételes lehetőséggel!

A Városliget egyik legnagyobb beruházása lesz a Zene Háza. Ön felelős az intézmény koncepciójának felépítéséért. Hogy áll a projekt?

A Magyar Zene Házának megvalósítását missziónak tekintem. A korszerű múzeumok vívmányait hívjuk segítségül a zene szerepének bemutatására az ember életében, különböző korokban, de elsősorban az európai és persze mindenekelőtt a magyar zenekultúrában. Itt nem fog rászólni a teremőrnéni a gyerekekre, ha hozzányúlnak valamihez, mert épp az lesz a fontos, hogy nyúljanak hozzá az interaktivitást serkentő és egyben szórakoztató dolgokhoz. Úgy sétálunk végig a zenetörténeten, mintha egy film szereplői lennénk: drámai élményekkel körülvéve. Ez az állandó kiállítás. Helyet kap majd időszakos kiállítás is: elsőként a magyar popzene történetével (1957 és 1992 között) ismerkedhetnek meg a látogatók. Én is rengeteget tanulok a munka során, mert korábban könnyűzenével egyáltalán nem foglalkoztam, és most sokkal jobban érdekel a popzene, mint fiatalkoromban. A popzene egyben a társadalom története is: kirajzolódik, hogy a Kádár-rendszerben mit tiltottak, mit tűrtek, kik voltak a nagy egyéniségek, milyen dalok születtek. Az első emeleten koncert- és előadótermek lesznek, a másodikon múzeum- vagy koncertpedagógiai helyeket, tereket alakítanak ki. Ezek segítségével a Ház bekapcsolódhat az oktatásba, rendszeresek lehetnek a rendhagyó énekórák, és szeretnénk tanári képzéseket is lehetővé tenni.

Negyven éve oktat a Zeneakadémián zenetörténetet. Mások a mai diákok, mint a régiek?

Hadd beszéljek először arról, ami örök: a tehetség. Több évtizede tanítok a rendkívüli tehetségek osztályában zeneirodalmat. Ezek a hangszeres gyerekek többnyire tízéves koruk körül kerülnek be a Zeneakadémiára, átugorva a középiskolát, rögtön a neves professzorok osztályába. Együtt hallgattuk a nagy műveket a Várdai Pistivel, Baráti Kristóffal, Kelemen Barnabással, Kokas Katival, Bogányi Gergővel, az újabbak közül a csellista Devich Gergővel, a zongorista Balogh Ádámmal és másokkal… Ültek a padban ezek a kis zsenik, akikről csak úgy sütött a tehetség. Meséltem nekik a művekről, elemezgettem, és ők aktív módon kapcsolódtak be az órába, kérdeztek, hozzászóltak. Ezek fantasztikus órák voltak, tanári pályafutásom legnagyobb élményeit tőlük kaptam. Ahogy ők hallották, ahogy ők fogadták be ezeket a zenéket, az számomra is elképesztő volt. Ebből a szempontból nem nagyon változott semmi, mert ezek az osztályok ma is ilyenek.

És a felnőtt zeneakadémistáknál érez változást?

Mintha a régieknél az érdeklődés vagy a motiváció erősebb lett volna a megismerés, megértés iránt. Most úgy érzem, hogy szükséges kellékként tekintenek sok mindenre: el kell végezni a zeneakadémiát, mert kell a diploma, és emiatt zenetörténet-órákra is járni kell. Régen egy-egy óra után még odajöttek a diákok, elkérték a bakelitlemezt, a kazettát, a CD-t, még beszélgettünk. Most órakezdésre egyszerre jelenik meg a negyven ember, mintha a földből nőttek volna ki, és az óra vége után egy perccel már senki nincs a teremben. A mai diákok sokkal racionálisabban gondolkoznak, mint a régiek: tervezik és menedzselik a karrierjüket. Sokan csak az alapképzést akarják itt végezni, aztán Erasmussal kimennek külföldre, vagy a mastert eleve külföldön végzik. A bolognai rendszerrel fragmentálttá vált minden. De ez jó is, mert az egészet a hallgatói mobilitás, az egységes európai kultúra megismerése és szolgálata jegyében találták ki. Ma olyan az életünk, hogy öt dologgal foglalkozunk egyszerre, de ez sokat le is von a minőségből. A régiek azért is tudtak olyan nagy dolgokat produkálni, mert volt hozzá türelmük, nyugalmuk. Alapjában véve azonban a Zeneakadémiára még mindig nagyon aranyos és tehetséges fiatalok járnak. Múltkor a Fény utcai piacon kérdezte tőlem az egyik árus, aki mellesleg nagy Virtuózok -rajongó, hogy „ugye, Batta úr, ezeknek a gyerekeknek más a lelke?”. Buzgón bólogattam. Lám, ez a tv képernyőjén is átjön, megérzik az emberek, és boldogok tőle.

Mi a véleménye a mai magyar kortárs komolyzenei életről? Van most egy nagyon tehetséges fiatal generáció, aki ontja magából a műveket.

A kortárs zene terjesztésének és befogadásának kérdése igen összetett. Az egyik legnagyobb gond az előítélet, amely már a klasszikus zenét is fenyegeti, pláne a – jobb híján használom a szót – „komoly” modern zenét. Vivaldi Négy évszakára vagy Orff Carmina buranajára el lehet adni a jegyeket, de egy kortárs operára elég nehéz. Érdekes azonban, hogy különböző országokban másképp viszonyulnak a kortárs zenéhez: a franciák, a németek és fönt, északon jól fogadják, mert ezek a nemzetek nyitottak a kísérletekre. A magyar közönség hozzájuk képest általában konzervatívabb ízlésű. Ez persze nem baj, csak a mai zeneszerzők számára jelent néha gondot.

Ez a zene idegen a fülnek. De akkor miért ilyen zenét írnak a mai zeneszerzők?

A kortárs zene a 20. században eljátszotta a közönség bizalmát, annyira különös és idegen volt – és bizony termelt kevésbé értékes műveket is. A kortárs klasszikus zene úgy száz év folyamán elefántcsonttoronyba került, és most már nagyon nehéz lejönni onnan. Néhány évtizede megkezdődött a hídverés a közönség felé: a posztmodern, a crossover, a filmzene bekerült a hangversenytermekbe. A popzene hangzása átitatja olykor a kortárs zenét, ezzel szerezve újabb híveket. Legutóbb a miskolci Bartók Plusz Fesztiválon egy fiatalember – aki ugyancsak a Virtuózok felfedezettje –, Szüts Apor újragondolta Mozart egyik legnagyobb remekét, a Don Giovannit: Rock Giovanni címmel mutatták be. Szerintem rendkívül izgalmas kezdeményezés. Még nem látom az igazi célközönséget, de hogy valami új, ugyanakkor a zenetörténetben nem gyökér nélküli dolog indult el, abban biztos vagyok. Remélem, Budapesten is hamarosan látható lesz. Apropó, Budapest. Tudja, hogy milyen értékes a magyar vidék zenekultúrája is? Ezt fedezzük fel egy szeptemberben induló tv-sorozat keretében Miklósa Erikával, akivel a Virtuózok zsűrizése hozott össze. Out of the box: ki kell törni a skatulyákból. Ez vezet előre, vagy legalábbis tovább.

Leadfotó: Marjai Judit (forrás: mediaklikk.hu)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben