×

Barangolás a hetvenes években
The Qualitons
Theisz Gábor
2018 // 06. 21

Idén tízéves a The Qualitons. A srácok nem tagozódnak be az üresen járatott jubileumdömpingbe, nincs nosztalgia – mi, zenekedvelők viszont mégis örülhetünk, hiszen ennek a tíz esztendőnek köszönhetjük, hogy áprilisban kijött az új lemez, az Echoes Calling.

Három stúdióalbum, egy-két kislemez, számtalan hazai, külföldi koncert és néhány tagcsere után igazán magával ragadó anyagot kaptunk a The Qualitonstól.

A tagok zenei múltját, jelenét végignézve akár egy szupergroupról is lehet beszélni. Előképzettségük már önmagában beszédes, az öt tagból három a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemhez köthető: Szabó G. Hunor, Hock Ernő jazzdob-, illetve nagybőgőszakra jártak, Menyhei Ádám a zongoraszakon végzett. Számtalan más sikeres zenei formációban is részt vesznek, ilyen például a Jónás Vera Experiment, , Zuboly és a Kamikaze Scotsmen.

Egy producer-DJ ötletéből fogant a The Qualitons, amely 2008-ban alakult, és célkitűzése csupán annyi volt, hogy a hatvanas–hetvenes évek sodró ütemű, természetes és nyers világát hozzák össze a beat-rock-funk és a pszichedélia oltárán. Az első lemezen (Panoramic Tymes) jobban domináltak a beates megoldások és dallamszerkezetek, a második, Tomorrow’s News albumon már több az elszállás, húzósabbak a riffek, de még fellelhető a poposabb irány. Az Echoes Calling már teljes mértékben a pszichedélia eszköztárából építkezik.

A The Qualitons nemcsak a motívumok szintjén idézi meg a már említett korszakot, hanem hangzásvilágában is. Az eddigi lemezeken az összes hangszer egyben lett felvéve, nincs ez másképp az új anyagon sem, ami jóval élőbbé teszi a dalok megjelenését. Még szembetűnőbb az a füstös-ködös hangzás, amely a keverésen kívül annak is köszönhető, hogy hangszalagra rögzítették a felvételt. A The Qualitons zenéje mégsem anakronisztikus: nem véletlenül találják meg a kapcsolatot hallgatóik a Tame Impalával, akik a 2010-es évek eleji sikerükkel visszahozták a pszichedelikus rockot a fősodorba. Szabó G. Hunorék szépen illeszkednek bele a nemzetközi trendekbe (lásd a külföldi fellépéseket és a meghívást az SXSW showcase fesztiválra), nálunk mindenesetre egyedülálló irányvonalat képviselnek.

Az Echoes Calling pszichedéliájának jegyeiként a hosszú, szövevényes és sablonmentes dalszerkezeteket, a markáns, dörzsölt hangzást és a bizonyos mértékű monotonitást nevezném meg. Az utóbbi miatt elsőre nem is harap a lemez, de már megmutatja számtalan színből kevert, vonzó atmoszféráját. Hívogatóvá teszi a korongot az összes korábbi albumra is jellemző jelenléte a táncolható groove-oknak: ezek az idei anyagon inkább betétként játszanak közre, rendeltetésük szerint nem sodró szerepük van, hanem egyik témából egy másikba való átemelésként szolgálnak. Emiatt meghökkentő, kevésbé sima az összkép: oda-odakapja a figyelmünket, és ez nagy erőssége a lemeznek. Az énektémák sokkal lazábbak, kevésbé énekelhetőek, inkább odavetettek, fáradtak, ezzel erősítik az álomszerű hangképeket. Az álomszerűségben nagy szerepe van még Menyhei Ádám szintijátékának, amely annyira finoman épül bele a többi hangszer közé, hogy elsőre fel sem tűnik ez a helyenként már space rockos játékstílus.

Az album csúcsteljesítménye a Doubt – mindent magába foglal, amit eddig a lemezről említettünk. Sőt, még többet is: a kilencperces szám háromnegyedénél kezdődő sulykoló ritmusra érkező beteges, hamiskás furulyaszóló egyszerűen mindent visz – ez a merészség nagyon hitelessé teszi a hetvenes évek „mindent bele” őszinteségét. A Conte kettős dobjátéka szépen indít az osonósan lépegető basszussal, majd egyszerre átvált egy nyolcvanas évek eurovíziós dalocskájává, méghozzá franciául: kicsit fura és érthetetlen, de meg lehet vele barátkozni. Kiemelendő még a zárótétel (Remember), amely hangszerelésében minimálisan kezd, mindössze egy akusztikus gitár töredezetten ható futamára épít, viszont annál többet a szünetekre és a vokálra, majd kellemesen csöpögtetik be a többi hangszert, amelynek összhatása egy mandala cizellált körkörösségére emlékeztet.

Figyelemre méltó lemezzel gazdagodott tehát a The Qualitons-diszkográfia. Sokféle érzelmi hozadéka van az Echoes Callingnak, s egyúttal nagyon elmésen összerakott anyag. Egy biztos: aki hallgatja őket, annak szeretnie kell a nagybetűs zenét. A lemezben a technikai megvalósításért áhítozók vagy a zsigerük mélyén érző zenehallgatók egyaránt megtalálják kulturális bonbonjukat. Az albumról sugárzik, hogy a tagok is az ösztönösség és a mesterségbeli tudás közötti világot képzelték el bejárni. A lemezborító vándora talán ezt a kalandot hivatott szimbolizálni: arra mehetünk, amerre a megérzéseink visznek.

Leadfotó: Ács Kata

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben