×

És az Oscart megérdemli…
Szövényi-Lux Balázs
2014 // 02. 28

A március 2-i Oscar-gála előtt vettük a bátor­ságot, hogy egy „alter­natív díjki­osztón” megne­vezzük az általunk leg­jobbnak tartott alko­tókat és mun­káikat. Kalan­dozás 2013 leg­javában!

Március 2-án adják át 86. alkalommal az Oscar-díjakat. A filmes ipar legfontosabb gálája előtt számba vesszük a legjobb filmeket, és megnevezzük az általunk legjobbnak vélt alkotókat és munkáikat. Kalandozás következik 2013 legjavában!

2013 különleges esztendő volt: megannyi kiemelkedő alkotást, és  nem túlzás állítani,  több remekművet is hozott. Az Oscar-díjas film viszont  nem egyszerűen remek film, hanem egy brand, stílus képviselője is: szükségesek hozzá az amerikai ízlésnek megfelelő érzelmek, a jófajta monumentalitás, egy kis múltcsillogtatás, és úgy tűnik, mára hivatalosan is fontossá vált a könnyedség. A közelmúlt trendje jól mutatja, hogy a díjról döntő szakmabeliek nem vágynak semmi igazán egyedire vagy letaglózóan művészire, elég, ha a film kellően profi, pár remek színészt, kedves sztorit tud felmutatni, amelyen jót lehet mosolyogni vagy szemüveget tologatva hümmögni.

Az Argo-akció, A némafilmes, A király beszéde, A bombák földjén, A tégla – mind fontos díjakat bezsebelt filmek, amelyek kétség kívül vérprofik és igényesek, de messze vannak a valóban fajsúlyos és művészileg kiemelkedő elődöktől (A Keresztapa, Barry Lyndon). És nem arról van szó, hogy napjainkban ne készítene Európa vagy az USA fontos, provokatív, aktuális mozikat. De sem Terrence Malick monumentális költészete (Az élet fája), sem Leos Carax extrém felkiáltójele (Holy Motors), sem Steve McQueen katartikus remekműve (Shame – A szégyentelen) nem kapott vállveregetést. Igaz, ezeket a filmeket nem is annyira az Oscarra gyártják, megvan a terepük Cannes-ban, Berlinben, Velencében.

 

Legjobb film


Amióta tízes rendszerben működik a jelölés, rendre becsúsznak érdektelen és az Akadémia ízlését pofátlanul kiszolgáló, „szezonfilmek” is,  ám az idén azt kell mondani: a jelöltek között zömmel valóban fontos és különösen jó mozik versenyeznek. Érdekesség: számoljuk csak össze, hány film készült megtörtént események alapján! Összesen hat, csak ebben a kategóriában – mintha a mesés múltidézés után az amerikai film kezdene visszatalálni a jelenbe...

A méltatlanul kihagyottak

Minden odavan. Minimalista alkotás, melyben Robert Redford küzd az életéért egy süllyedő vitorláson. Formai bravúr, párbeszédektől és belső monológoktól megtisztított, egyszemélyes dráma. Ott van az év tíz legjobb alkotása között – a Gravitáció tökéletes, „földi” párja. Egyetlen jelölést kapott.

Inside Llewyn Davis. A Coen testvérek különleges hangulatú, borongós és mélyen emberi filmje, mely érthetetlenül maradt ki minden fontos mezőnyből. Pedig őket kifejezetten szerette az Akadémia, eddig 13 Oscar-jelöléssel büszkélkednek: miért pont egyik legjobb munkájukat hagyták ki? Talán túl komor és őszinte.

Fogságban. Denis Villeneuve hatásos és megrázó munkája, melyben óriásit alakít Hugh Jackman az elrabolt kislányát kereső férfi szerepében. Az elmúlt idők legfontosabb és legjobb krimije, még úgy is, hogy olykor didaktikus és kissé túlzó. Ha anno a Bárányok hallgatnak itt volt, sőt, mindent vitt, akkor a jelölést mindenképp megérdemelte volna, mert ugyanazt a műfajt képviseli, és színvonalban sincs óriási különbség.

A kakukktojás

Amerikai botrány. Jelölése ugyan nem botrány, ám erősen túlértékelt, mesterségesen sztárolt film. Alapvetően takaros darab, egész jól szórakoztat, tele remek színészekkel és nosztalgikus zenével. Azt a vonalat képviseli, amit az Argo, vagy régebben A tégla. De sem feszültségben, sem eleganciában nem veszi fel velük a versenyt, ingadozó színvonalú és kissé érdektelen. A tény, hogy 10 jelölést begyűjtött, csupán azt mutatja, hogy még mindig óriási sikere van a könnyű, nagy elődöket idéző (pl.: Scorsese) moziknak – melyek könnyedén tovaszállnak, majd elpárolognak. Egyszer azért érdemes megnézni.

Az egyszerűen jók

Philomena. A maga módján hibátlan brit mozi, annak minden jellegzetes vonásával. Rendezője, Stephen Freas profizmusát dicséri, ám a legtöbb alkotásához hasonlóan ez is hideg, túlságosan is távolságtartó, „old school” megoldásokkal. Mindenesetre jó helyen van a jelöltek között, már csak Judi Dench játéka miatt is.



Phillips kapitány. Paul Greengrass megbízhatóan jó rendező, ügyes feszültségkeltő, és hatásosan alkalmazza a kézikamerát is. Művei olyanok, mintha csupán lefilmeztek volna valós eseményeket – mindig a cselekmény középpontjában érezhetjük magunkat. Itt sincs ez másképp: elegáns, kissé elnyújtott, ám vérprofi szórakozás a Phillips kapitány – természetesen megtörtént események alapján. A film jelölése abszolút jogos, de ennél többet nem kívánhat.

A Wall Street farkasa. Minden szempontból ellene megy a tipikus Oscar-elvárásoknak – ezért is örömteli, hogy jelölésig jutott. Igaz, Scorsese volt már sokkal jobb is, és nincs ebben a filmben igazán semmi, ami komolyabb csodálatot váltana ki – a maga nemében őrülten szórakoztató őrjöngés, nem több.



A legjobbak, az „igazi ötös”

A nő. Spike Jonze eddigi legszebb és legfontosabb munkája. Személyes és mély szerelmes alkotás, mely nem akar óriásinak tűnni, mégis erősen felkavar és gondolkodásra késztet. Sajnos olykor kissé nehézkes, meg-megdöccen, de kétségtelenül az év legbátrabb és egyik legjobb filmje. Itt a helye!



Mielőtt meghaltam. Letisztultan beszél el egy kimondottan szomorú történetet – mégis jó nézni, mert valódi arcokkal, törékeny emberekkel találkozunk benne. Az AIDS-ben szenvedő férfi és transzszexuális ismerőse átélhető drámával és szórakoztató pillanatokkal lepik meg a fásult nézőt. Egyértelműen az év legjobbjai között a helye!



12 év rabszolgaság. Persze, legyintenek sokan (főleg idehaza), ez csupán egy tipikusan díjhajhász mozi: megtörtént esemény, fekete rabszolgaság meg a tiszta tekintetű hős mind kipipálva. Csakhogy jóval többről van szó: az elmúlt évek legjobb „történelmi” filmje ez, elegáns és letisztult, minden műérzelmet és rózsaszín réteget levetkőzött, csupaszon tárja elénk egy rabszolga sorsát. Talán hiányzik belőle Steve McQueen merészsége és egyedisége, de esztétikai érzéke nem. Nem túlzás azt állítani: ez 2013 legfontosabb filmje, és a rabszolgaságról forgatott mozik egyik legjobbja.



Nebraska. Sokáig úgy tűnt, A nagy szépség című olasz film mellé egyetlen tengerentúli alkotó sem tud művészi értelemben felnőni. Ekkor jött Alexander Payne, korunk legeurópaibb amerikai filmese, és leforgatta az év legegyszerűbb, legtisztább munkáját – fekete-fehérben. A Nebraska mélyen borongós, miközben tele van ember- és életszeretettel. Nem hangoskodik, nem kiabálja szét történetét: egészen csendes, fülelni kell hozzá, hogy megszólaljon. De mikor megszólal,  észrevétlenül levesz a lábunkról. A rendezői életmű egyik koronája ez, mely a legkevésbé sem az Oscarra termett. Cannes-ban már díjazták a főszereplőjét.

Gravitáció.Így, E/1-ben bevallom: kétszer néztem meg moziban, hogy biztos legyek benne, nem egy manipulatív látványripacskodásról van-e szó. Nem bizony! Másodszorra már természetesen nincs az a döbbenet, inkább az örömteli csodálat marad: a részletek és a mély humanizmus kerít bűvöletébe. Olyan alkotás ez, amely a látványt és a mondanivalót a filmes médium legszélsőségesebb megoldásával hozza egységbe: a 3D-vel. Mestermű. A díjakat ellenben más kategóriákban illene elhódítania.



Az Oscart megérdemli: 12 év rabszolgaság.

Röviden: igazán illik hozzá a díj. Hosszabban: Steve McQueen bizonyította, hogy lehet vöröslő naplemente és hisztérikus vonósok nélkül is nemzedékes tragédiákról hitelesen beszélni egy kortárs amerikai filmben.

 

Legjobb rendező


Az öregek megmutatták, hogy értenek még a szakmához, a fiatalok pedig hogy felnőttek elődeikhez. Csupa érett és színvonalas munka áll a legjobb ötben, kivéve David O. Russel Amerikai botrányát, mely elmarad saját és a kategória legjobbjaitól is. Ellenben Alfonso Cuarón eddigi legjobb és legérettebb munkája a Gravitáció. Martin Scorsese (A Wall Street farkasa) elismerésre méltóan friss és merész, megérdemelten kapott kiemelt figyelmet. Steve McQueen 12 év rabszolgasága szinte hibátlan alkotás, mégsem nevezhető a rendező legjobbjának. Végül Alexander Payne az a rendező, akinek minden egyes filmjére oda kell figyelni. Egy gyengébb évben könnyedén befutó lehetne − szerintünk. A dobogó képzeletbeli második helye így is kijár neki.

Az Oscart megérdemli: Alfonso Cuarón (Gravitáció). Nagy valószínűséggel el is nyeri, hiszen látványfilm és személyes dráma ritka kombinációját alkotta meg.



A nagy hiányzók

Paolo Sorrentino (A nagy szépség). Ha anno Haneke (Szerelem) szerepelt a legjobbak között egy francia mozival, Sorrentino helye is itt lenne olasz filmjével.

Denis Villeneuve (Fogságban). Egyszer már jelölték egy kanadai filmért (melynek már akkor nyernie kellett volna), most pedig első amerikai mozijával simán helye lenne az elit 5-ben.

 

Legjobb férfi főszereplő


Ez talán a legkiegyenlítettebb kategória. Christian Bale kiváló színész, de ezúttal inkább csak véletlenül csúszdázott be ide, és jobban jár, ha díjátadó helyett inkább egy laza iszogatást szervez a barátaival... Bruce Dern ellenben pályája legszebb alakítását nyújtotta a Nebraskában egy idős, átlagos férfi szerepében. Tekintetét és egész jelenségét soha nem felejtjük el. Chiwetel Ejiofor igazi áttörést ért el Solomon szerepében a 12 év rabszolgaságban. Nyers játéka, őszinte vergődése mély nyomot hagy a nézőben, egy közepes mezőnyben simán győztes lehetne. Leonardo DiCaprio pedig a legnagyobb „lúzer” – elnézést a kifejezésért. Óriásit játszott A Wall Street farkasában, élete legőrültebb szerepében tündökölt, és egyértelműen érdemes lenne a díjra… ha nem jött volna Matthew McConaughey. Kevesen gondolták, hogy bárki lenyomhatná DiCaprio játékát, de ez a hamvaiból feltámadt fenegyerek élete egyértelműen legjobb és legérettebb alakítását nyújtotta a Mielőtt meghaltam című drámában.

Az Oscart megérdemli: Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam). 21 kg leadva, bajusz felöltve, tájszólás tökéletesítve – tökéletesen hiteles átalakulást látunk (a hangsúly itt a hitelesen van, nem a kilók számán). Szívbemarkoló, amit művel, és talán sosem lesz többet ilyen természetes. Bár simán elférne mellé egy bizonyos DiCaprio is…

 

Legjobb női főszereplő


Szinte mindenki hozta a kötelezőt, az elvárható magas színvonalat. Amy Adams kedvesen szerencsétlen volt az Amerikai botrányban, az egyetlen igazán szerethető karakter az egész filmben. Meryl Streep olyan tökéletes volt az Augusztus Oklahomában színmű-adaptációban, hogy szinte elfelejtünk neki drukkolni, hiszen nem kérdés, hogy valójában ő a lista legjobb színésznője, mindegy, mit csinál. Judi Dench életet és lelket vitt a Philomenába, mely nélküle olyan lett volna, mint a kihűlt húsleves. Sandra Bullock élete talán legszebb teljesítményét nyújtotta a Gravitációban. Ha nem nyert volt pár éve egy egészen közepes filmért, most mindenki neki szorítana. Cate Blanchett pedig megkapta a leghálásabb abszolút főszerepet, melyet valaki egy Woody Allen filmben játszhat: neurotikus művészlélekként megmutatta, milyen sokszínű és profi művész. Eljött végre az ő ideje?

Az Oscart megérdemli: Cate Blanchett (Blue Jasmine). Eddig is megannyi jelentős alakítása volt már, de eddig csak egy mellékszerepért díjazták. Most Woody Allen kezei között végre övé lehet a legnagyobb elismerés, a lehető legjobb pillanatban, hiszen szó sincs „kompenzációról”.

 

Legjobb férfi epizódszereplő


Két színészről mondható el, hogy pályafutása legjobbját nyújtotta. Az egyik Jonah Hill, aki A Wall Street farkasát őrjöngte végig – meggyőzően. A másik Jared Leto (Mielőtt meghaltam): amit ő művelt, az csak kollégája, McConaughey teljesítményéhez mérhető. Nővé operált férfit játszott, és szinte mindent megtett azért, hogy hiteles legyen. Az ember nem győzi csodálni merészségét és érzékeny arányérzékét. Michael Fassbender sem volt gyengébb a fent említett kollégáknál, de lesz még ennél is sokkal jobb – remélhetőleg, hiszen a Shame-ben nyújtotta élete alakítását, ám akkor jelölve sem volt. Barkhad Abdi nyers és erőteljes volt a Phillips kapitány kalózaként, de több szót most nem áldozunk rá. Bradley Cooper (abból a bizonyos Botrányból) vicces volt – csak nem világos, mit keres ebben a mezőnyben.

Az Oscart megérdemli: Jared Leto (Mielőtt meghaltam). Ilyenre színész csak egyszer képes. Játéka tele van energiával és finomsággal, egyszerre mulatságos és mélyen drámai. Igaz, a sminkesek is kitettek magukért, de a cicoma mögött valós érzelmek rejlenek.

 

Legjobb női epizódszereplő


Sally Hawkins (Blue Jasmine) és Jennifer Lawrence (Botrány) kedvesek és bájosak voltak, esendőek és szerethetők. De a többi jelölt egy hajszállal föléjük nő, ráadásul Lawrence egy éve Oscart nyert, és túlzás lenne, ha 23 évesen duplázna. Julia Roberts ellenben ismét igazán erős volt (Augusztus Oklahomában), törékeny és robbanékony – pályafutása egyik legjobb szerepében. June Squibb meg mintha nem is színészkedett volna: csak egy zsémbes öreg nénit láttunk a vásznon – tökéletes volt, idős korára érte el élete legeszköztelenebb játékát. Lupita Nyong'o volt az év igazi felfedezettje. A 12 év rabszolgaságot az ő könnyei tették igazán megrázóvá. Szemeiben megannyi félelmet és tragédiát rejtett, közben légies volt és vonzó. Minden elismerést megérdemel.

Az Oscart megérdemli: Lupita Nyong'o (12 év rabszolgaság). Érdemes megnézni, mit művelt Fassbender mellett a vásznon!

 

A legjobb eredeti és adaptált forgatókönyv


Az eredeti forgatókönyvek között akadnak kimondottan jól sikerült munkák, ám az adaptáló írók felemás, erősen közepes teljesítményt nyújtották. Egyetlen 2013-mas film sem a könyve miatt volt igazán erős (a rendezők és színészek éve volt ez). Bár akad kivétel is, mint Woody Allen precíz írása (Blue Jasmine), vagy Bob Nelson takaros Nebraskája.

Az Oscart megérdemli:

- Eredeti forgatókönyv: Spike Jonze (A nő). Ez sem hibátlan írás, ám egyedül Spike Jonze ötlete és gondolatisága rejtett magában meglepetést és mélyen személyes vonásokat. Filmje csodálatosan egyszerű monológokkal beszél a szerelemről, és valóban aktuális kérdéseket feszeget.

- Adaptált forgatókönyv: Terence Winter (A Wall Street farkasa). Merész volt, könnyed és egész jó arányérzékkel adagolta a történéseket. De messze van a hibátlan munkától.

 

Legjobb animációs film


Ha Hayao Miyazaki eddig nem nyert volna, most egyértelműen neki kellene győznie a Kaze tachinu című utolsó munkájáért. Egyetlen igazi kihívója akad: az újra magára találó Disney Stúdió megható meséje, a Jégvarázs. Említést érdemel, hogy az európai animáció is szép, valóban gyerekeknek szóló mesével hívta fel magára a figyelmet, melyet a Kecskeméti Animációs Fesztiválon is díjaztak (Ernest et Célestine). A többi jelölt a középszert képviseli.

Az Oscart megérdemli: Jégvarázs. Nincs olyan erős, mint Az Oroszlánkirály, sem olyan megkapó, mint a Pixar gyártotta Fel!, de nem lehet panaszunk: érett és szívhez szóló történet remek kivitelezésben.

 


Legjobb idegen nyelvű film – a díjat megérdemli: A nagy szépség. Paolo Sorrentino filmje letarolta az Európai Filmdíj-átadót, és nincs más olyan mozgókép, mely jobban megérdemelné a díjat. Költői és a művészi, az ürességről beszél, miközben lopva a lényeget, az örök értéket (és szépséget) mutatja meg. Nyugodtan belefért volna a legjobb rendezők és a legjobb operatőrök közé is, a színészi alakításról nem is beszélve.

Legjobb operatőr – a díjat megérdemli: Emmanuel Lubezki (Gravitáció). Már Az élet fájáért nyerhetett volna, és előtte is páratlan képekkel lepett meg minket. A létezést kevesen tudják ilyen érzékenyen tolmácsolni kamerával. Bár leginkább természetes fényekkel szeret dolgozni, a Gravitációban valódi technikai bravúrt hajtott végre. (Tegyük hozzá: ez volt az egyik legerősebb kategória, hiszen minden egyes jelölt kimagaslóan szépet alkotott.)

Legjobb vágása díjat megérdemli: Gravitáció. Nemcsak a képek, a ritmus is hibátlan volt. Ritka szép összhangban dolgozott vágó-rendező-operatőr. Nem volt egy fölösleges beállítás, egyetlen rossz ütemű váltás sem. Mark Sanger első komolyabb filmjét a rendezővel együtt vágta.

Legjobb eredeti filmzene. Csupa rutinmunkát látunk/hallunk a jelöltek között, takaros kísérőzenéket, de igazán kiemelkedőt egyik alkotó sem nyújtott. De egy díjazottat mégis kell választani.

A díjat (félig-meddig) megérdemli: Steven Price (Gravitáció). Jókor szólt, jó hangerővel és hatásosan.

Legjobb eredeti filmdal – itt jóval izgalmasabb a verseny. Szinte minden dal minőségi. A U2 lendületes szerzeménye tűnik biztos befutónak, minden joggal, ám mi mégis egy másik jelöltet ismernénk el.

A díjat megérdemli: A nő. Karen O és Spike Jonze közreműködése az Egyszeróta a legszebb filmdalt szülte. Egy szál gitár és egy kifejező női hang szólaltatja meg az őszinte szerelmes szöveget.

Legjobb dokumentumfilma díjat megérdemli:Az ölés aktusa. Döbbenetes látni, ahogy egykori tömeggyilkosok vallanak tetteikről, és mesélnek dicsekedve a kamerának, mintha szupersztárok lennének.

Kíváncsian várjuk, hogyan dönt március 2-án, vasárnap a veterán zsűri. Jó pár alkotónak szurkolni fogunk!

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben