×

Az író, aki nemcsak 12 nő volt
Interjú Forgách Andrással
Pataky Adrienn
2014 // 02. 27

Forgách András ír, fordít, rajzol, ren­dez és tanít. Nem­rég jelent meg új regé­nye, a 12 nő vol­tam a Libri Kiadó gondo­zásá­ban, s idén mutat­ták be leg­újabb darab­ját Szorul a hurok címmel, amely­nek Nádas Péter re­génye volt a kiin­duló­pontja. Ezek­ről és egyéb mun­kái­ról, az alko­tás folya­matá­ról, illetve a Petri Györggyel való barát­ságáról beszél­gettünk vele.
Forgách András ír, fordít, rajzol, rendez és tanít. Nemrég jelent meg új regénye, a 12 nő voltam a Libri Kiadó gondozásában, s idén mutatták be legújabb darabját Szorul a hurok címmel, amelynek Nádas Péter regénye volt a kiindulópontja. Ezekről és egyéb munkáiról, az alkotás folyamatáról, illetve a Petri Györggyel való barátságáról beszélgettünk vele.


A sokféle művészeti ág, alkotásmód közül melyiket érzed a legotthonosabb terepnek, igazán a sajátodnak?

Az írást: a regény- és novellaírást, azaz a hétköznapi, „mondatról mondatra” típusú írást. Ha azt folyamatosan csinálom, akkor jól érzem magam. Akkor megtisztulok a napi szennytől. Akkor önmagamnak érzem magam. Az más kérdés, hogy máshoz is van tehetségem, és ezért csinálom. Van, ami néha sikerül is, például a színdarabírás. Rajzolni is szeretek.

Ehhez képest még inkább színesíti a dolgot, hogy történelem–filozófia szakon diplomáztál. Miért ezt választottad?

Történelemből jó voltam, talán tizenhatodik lettem az országos tanulmányi versenyen, az első tíz automatikusan bejutott az egyetemre. Politizáló családban nőttem fel, kommunista-marxista háttérrel, ugyanakkor érdekeltek az általános filozófiai kérdések, Shakespeare-t, Zolát olvastam már általános iskolás koromban. 1970-ben vettek föl, utána egy-két évbe telt, mire leszakadtam az otthon kapott ideológiáról, és fontos személyes találkozásaim és barátságaim voltak.

Ugyan nem vagyok filozófus, mert nem olyan az agyam, de bizonyos értelemben talán mégis az vagyok. Az első regényem, az Aki nincs, ha tetszik, filozófiai regény, ázsiai filozófia (zen) köntösben, de ha most Heideggerről, Durkheimről vagy Comte-ról kellene beszélnem, akkor biztosan belesülnék. Viszont ha bármilyen tárgyról beszélgetnénk, akkor talán kijönne ez a késztetés, hogy egyetemesebb gondolatokra jussak, egyfajta érzékenység a köznapin való túlpillantásra. És ezzel már tízévesen is így voltam.



Aztán mégis Joyce-ról írtad a szakdolgozatodat.

Amikor felvettek az egyetemre, szinte azonnal megismerkedtem Bódy Gáborral – akinek aztán az első filmjében játszottam is, mielőtt még fölvették volna a főiskolára, A harmadik című Balázs Bélá-s filmben –, és ő mondott nekem két könyvet. Az egyik a Dosztojevszkij Ördögök-je volt, a másik James Joyce Ulyssese. Én akkor mindent, amit lehetett behabzsoltam Joyce-tól, az Ulyssest a legvégén, még Gáspár Endre fordításában, aztán beszereztem a kommentárokat és nekiestem az eredetinek. Jól emlékszem, a Széchényi könyvtárban ültem naphosszat, az akkoriban a Nemzeti Múzeum épületében volt. Kezdtem intenzíven foglalkozni Joyce-szal, olyannyira, hogy jártam Ulysses-szemináriumra is Géher Istvánhoz, egyébként is rendszeresen jártam az angol tanszék óráira, például Takács Ferenc T. S. Eliot-órájára vagy Shakespeare-szemináriumra. Dosztojevszkij és Joyce nagyon bejött. Az első darabom Dosztojevszkij A játékosa volt, bár nem az én ötletem volt, egyszerűen valaki szembejött velem a kecskeméti színház színészbejárójánál, és azt mondta, írjak belőle darabot. Nekem fontosak a személyes referenciák, barátkozások vagy találkozások az életemben, szinte fontosabbak a könyveknél.

A dolgozatom címe az lett, hogy James Joyce és a filozófia nyelvi fordulata, Kelemen Jimmynek írtam, és négyest kaptam rá. Nem volt annyira filozófiai, inkább kicsit csapongó elemzés sok érdekes, de kifejtetlen ötlettel arról, hogyan olvasok én regényt.

Mikor kezdtél rajzolni?

A rajzolás az egyetemen kezdődött. A családom egyébként is elég fogékony volt az esztétikára, a képzőművészetre. A dédapám csodálatos iparművész és grafikus volt, 1921-ben emigrált Palesztinába a fehérterror, a zsidótörvények elől. Szerepel a Magyar Zsidó Lexikonban is, akkor még Seelenfreund Salamon volt a magyar neve, azaz a ’lélek barátja’, és ebből lett Slomo Jedidja héberül. Nem volt nagyon gazdag vagy sikeres, de tehetséges volt, ismertek ma is iparművészeti alkotásai és grafikái. A lányának, az én nagyanyámnak tervezett gobelineket, amiket a nagyanyám kivitelezett. A bátyám, aki előbb a Képzőművészeti Gimnáziumba járt üveg szakra, azután szobrász szakos lett a Képzőművészeti Egyetemen, már 7-8 éves koromtól kezdve rajzolt engem. Láttam, hogyan keletkezik egy műalkotás.

Mindenesetre én mindig úgy képzeltem, hogy én szavakkal akarok valamit kifejezni, nem rajzzal, még ha nem is volt arról tudásom, hogyan. Az egyetemi szemináriumok sokszor annyira unalmasak voltak, hogy elkezdtem rajzolni a csoporttársaimat, persze karikatúrák voltak ezek. Aztán egyszer csak érdekesek lettek a rajzok. A ’70-es évek második felében disszidálni szerettem volna, és arra gondoltam, hogy ha a nyelvvel nem boldogulok, akkor inkább megtanulok jól rajzolni, és kezdetben, hogy megéljek, utcai rajzoló leszek. Arra, ugye, nem gondolhattam, hogy, mondjuk, történelmet tanítok egy francia gimnáziumban, szóval elkezdtem intenzíven rajzolni.

Intézményes keretek között, valakitől vagy autodidakta módon?

Magamat képeztem, bár a bátyám elvitt egy rajzkörbe, a Fő utcába, ahol egy estén át aktot rajzoltam. A mester azt mondta, amikor ránézett a krokijaimra, hogy nem szükséges oda járnom, mert jól megy ez nekem anélkül is. Tény és való, hogy mindig volt kézügyességem. Az egyetemen barátkoztam valakivel, aki kínai szakra járt, és egy nap alatt nagy haladást értem el a kínai betűk rajzolásában. Ugyan nem értettem a jeleket, fogalmam nem volt róla, mit jelentenek, viszont nagyon jó másolónak bizonyultam.





Mikor találkoztál először Petrivel, és mikor rajzoltad őt először?

1974-ben találkoztam vele először, még egyetemistaként. Összehoztak vele, mert meg akartam ismerni, kíváncsi voltam rá. Lóránt Zsuzsa vitt egy kiállítás megnyitójára, véletlenül épp a Fő utcába, Petri nyitotta meg, öltönyben, nyakkendőben, utána beültem Petrivel a Lánchíd presszóba egy sörre. Nem mint költőre voltam kíváncsi rá, hanem mint okos emberre, mert azt mondta róla valaki, hogy ő egy igazán okos ember. A verseit csak azután kezdtem olvasni, hogy közelebbről is megismertem, de nem különösebben lelkesített a Magyarázatok M. számára, nem értettem, mért olyan jó vagy jelentős. Ő viszont izgatott, elkezdtünk barátkozni, és neki nem volt fontos, hogy a verseiről beszélgessünk. Természetéhez tartozott egy nagyfokú közvetlenség, nyitottság, és ezért nem utasított el, pedig ő akkor nagyon okos emberek társaságához, az ún. „Lukács-óvodához” tartozott, és velük társalgott nyelvfilozófiáról, Freudról, Marxról, Max Weberről stb., ehhez képest én kisfiú voltam.



Nem egy időben jártatok filozófia szakra, de elsőévesként sem ismerhetted őt, mint végzőst?

Látni láttam. Először ’71-ben láttam, akkor még úgy volt – ezt csak utólag tudtam meg –, hogy megszerzi a diplomát, de közben rájött, hogy erre neki nincs tehetsége, ideje, türelme. Aztán évekig nem találkoztunk. Emlékszem nagyon jól, a bölcsészkari menzán ült, és egy bőrkötéses, bibliofil papírra nyomtatott kicsiny német nyelvű Goethe-kötetet olvasott nagy figyelemmel. Akkor már tudtam, hogy ő a Petri György, tehát állandóan szemmel tartottam.

De a legcsodálatosabb az, hogy volt egy korábbi találkozásunk is, csak akkor még nem tudtam, ki ő. A barátságunk sorsszerű lehetett, mert 11 évesen pillantottam meg először, és örökre belém égett az élmény. Akkor ő 19 éves volt, és ugyanabban a házban lakott pár hétig vagy hónapig az első feleségével (a feleség családjának volt ott lakása), ahol mi laktunk. Ez ma az Attila utca 33. Focimeccs után ültünk izzadtan a kerítésen, és egyszer csak jött ez a nagyon fura figura – akkor még nem volt szakálla –, mögötte pár lépéssel lemaradva egy lány, ez volt a Mosonyi Alíz. Annyira különös lény volt, mindannyian bámultuk, ki ez a furcsa szerzet. Nagyon hosszú arc, szurok szemek, valami keménység, akaratosság, valami meditatív volt benne, és én örökre megjegyeztem ezt az arcot, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő lesz majd a Petri György, a barátom.



A Petri-rajzok később indultak meg, a barátság kialakulása után?

1976 körül, után, igen. Őt kezdtem el legintenzívebben rajzolni, minden készségem, ami ma van, az gyakorlatilag az ő rajzolása során fejlődött ki. Amikor elkezdtem hozzá intenzíven járni, dramaturg voltam Kecskeméten, és ő az Eötvös utca 22-ben lakott Mayával, egy udvari házmesterlakásban. ’76 és ’78 között. Akkoriban sokat kocsmáztam vele, és visszatérő programom volt, hogy rajzoltam az arcát. Jól tűrte, ideális modell volt.

De más dolgokat is rajzoltam, persze, lerajzoltam például egy gyufaskatulyát milliószor, millió szögből, és lemásoltam Dürer összes fametszetét – másoltam a klasszikusokat, mert egy festő barátom ezt tanácsolta. Így fejlődtem odáig, hogy ma már bármit le merek rajzolni, amit látok. Amit elképzelek, azt nem annyira, az nehezebb, arra én nem igazán vagyok alkalmas. Az írásban is ilyen vagyok, azt tudom jól megírni, amit megéltem vagy láttam.

A 12 nőben is ilyen történetek vannak, amelyek valóságon alapszanak? Vagy maguk a figurák ilyenek?

Gyerekkoromban volt egy olyan házi feladat, hogy készítsünk otthon kristályt. Ez úgy történt, hogy trisót vagy rendes sót feloldottunk vízben, kis tintát beleöntöttünk, és belelógattunk egy madzagot vagy cérnát. Gyönyörű, nagy kék kristályok rakódtak le reggelre a cérnára. Kicsit ilyenek nekem ezek a 12 nők, maguktól rakódott rájuk az a tudás, ami az egyes novellákhoz tartozik. Ez lehet adott esetben egy női magazinban olvasott mondat is, de lényegében a személyes kapcsolatok révén megszerzett tudás van benne.

Petri többször elmondta, hogy pontosan tudja minden verséről, miféle érzéki élményekből rakta őket össze. Ha jól indul a dolog, jó az alapgondolat, az első mondat, akkor zuhog befelé az egész, mindaz az érzéki tudás, amit begyűjtöttél, ha nem jól indul, akkor nyögvenyelős lesz, nem „történik meg”, és akkor konstruálni kell. Néha egy ilyen konstrukció is megváltódhat, de a 12 nő esetében tényleg az történt, hogy akármelyik szöveget elkezdtem írni, valósággal zuhogott bele a tudás, amit az ember folyamatosan, gyakran öntudatlanul gyűjt a világról. Nem olyan a memóriám, mint a Gyurinak, neki nagyon pontos és konkrét, nekem nőiesebb, ha van egyáltalán ilyen, mély érzelmi élményeim vannak szituációkról. A Gyuri pontosabban emlékezett színekre, fényekre, mondatokra, sokszor mesélt arról, hogy mi honnan került egy-egy versbe, meg is írta aztán a versek keletkezéséről szóló írásában, amit Pap Marinak mondott tollba. Lehetett az egy rövid vers is, amelyben tíz különböző, élete teljesen más korszakából való élményei vannak egymás mellé rendezve.





Weöres Sándor, Esterházy, Parti Nagy Lajos vagy akár Kabai Lóránt mind egy-egy nő szerepébe bújtak. Te viszont 12 nő voltál, ez egyszerűsíti vagy nehezíti a dolgot? És mért álnéven publikáltad először ezeket a szövegeket?

Kettő van benne, amit nem álnéven publikáltam. A többi úgy született, hogy a húgom [Forgács Zsuzsa] engem is felkért novellaírásra, amikor szerkesztette az antológiáit. Sokakat megkeresett, olyan barátnőit is, akik még életükben nem írtak szépirodalmat, és nem is gondolták, hogy valaha fognak, viszont ő meglátta bennük a lehetőséget, és születtek is nagyon szép dolgok énekesnőktől, képzőművészektől, újságíróktól stb. Az Alexejt úgy írtam, hogy nagyon pontosan megadta a paramétereket, a helyszínt, hogy diákkori szerelem legyen – nagyon élveztem, hogy ennyi mindent előre tudok: szabadságot adott.

A húgomnak emellett volt egy olyan programja, hogy más férfiakat is felkért, írjanak női álnéven, mert meg akarta csinálni az inverzét annak, amit igazságtalannak tart, most már azt gondolom, joggal, miszerint ha egy irodalmi antológia készül ma, abban van, mondjuk, tizenöt férfi és esetleg három-négy nő. De a férfiírók felkérése kísérlet is volt tulajdonképpen, hogy meddig juthat el egy férfi a női problematika ábrázolásában, illetve ezzel ironikus idézőjelbe tette a kritikusok leendő cikkeit, akik majd írnak a férfiak által álnéven írt női írások nőies fogyatékosságairól. Több kritikában megemlítették az én első álnevemet is, András Hannát, dicsérőleg is. Talán fölkeltette az érdeklődésüket, hogy még nem hallották ezt nevet, de azt egy percig sem feltételezték, hogy férfi volna a szerző. Nem olyan könnyű rájönni, ha valaki nem kifejezetten erre figyel.

Szerinted van különbség a női és férfi beszédmód között? Nagyon szoros elemzéssel meg lehet állapítani mindenképp egy szövegről, hogy nő vagy férfi írta?

Igen van, de én azt hiszem, 80 százalékos biztonsággal azt is meg tudom állapítani egy szövegről, hogy kompjúteren írták-e, vagy előbb kézzel. Más nyelvet használ az ember, mások lesznek a mondatok, ha kézzel ír. Ugyanígy meg lehet találni a női és férfi írásmód különbségeit is, és ezt most attól függetlenül mondom, hogy hány női képviselő van jelenleg a parlamentben, és mennyi a nők fizetése, a többi társadalmi problémáról nem is beszélve.

A normát vagy kánont, ami kialakult az irodalomban, a bankárszakmában és ahol akarod, leginkább férfiak alakították ki: meg tudnám írni az effajta normatív gondolkodás negatív paródiáját.

Nagyon nagy íróknál, mint amilyen a Nádas Péter, teljesen elmosódik a női- vagy férfinyelv különbsége – most, hogy annyit dolgoztam a regénye szövegével, különösen érzem –, ott egy teljesen egyéni, a kettő közötti, androgün nyelv van.

Mondhatjuk azt, hogy aki nagyon jó író, az képes produkálni mind a női, mind a férfi írástípust, ha van ilyen?

Igen, vagyis inkább létrehoz egy olyan írástípust, amely mind a kettőt tartalmazza. Flaubert Bovarynéje ilyen értelemben egy igen érdekes irodalomtörténeti pillanat. Flaubert-hez mindig vissza kell térni, a Salambót például most kezdtem el végre rendesen elolvasni, mert eddig kimaradt, haladok figyelmesen a francia szöveggel, és közben hozzá is olvasok mindenfélét. Találtam egy nagyon jó Flaubert-oldalt az interneten, ahol fönn van az összes Flaubert-regény és a korabeli kritikák. Egyébként meg kell mondanom, hogy a korabeli kritikusok agyagba döngölték mind a két regényt, a Sainte-Beuve a Bovarynét jelentős kortárs regényként üdvözölte, viszont nem értette, hogy mit akar a Salambóval Flaubert, mért nem a sikeres vonalat folytatja. Csak a barátok írtak Flaubert-ről jókat a megjelenéskor, persze nem akárkik, Baudelaire, Georges Sand és Theophile Gautier.

Baudelaire-nek van egy magyarra talán még le nem fordított tanulmánya, amit nagy kedvem volna lefordítani, és mint utóbb észrevettem, Szávai Dorottya egy Jadviga párnája kapcsán írt, azt a Bovarynéval összevető tanulmányában hivatkozik erre. Azt mutatta ki Baudelaire több pontban, hogy milyen jól látszik a Bovarynén, hogy azt férfi írta, és hogy voltaképpen férfikarakter. Vagy, ahogy Szávai Dorottya is leírja, „androgün” karakter. Nagyon érdekes, mit tart a 19. században férfiasnak Baudelaire Bovaryné alkatában, például a heves döntési képesség szerinte ilyen, az nem egy női tulajdonság. Valószínűleg igaz, hogy a nagy irodalom ebben mélyre megy, és a határok elmosódnak. A mai regény forrásvidékénél, főleg Stendhalnál és Flaubert-nél olyan szintű érzékenységgel vannak ábrázolva a női és férfi alakok belső döntései, amelyben ott bujkál az androgün vonás, ha tetszik. De Balzacról vagy Zoláról semmiképp nem gondolom például, hogy az írásuk androgün karakterű. Aztán ott van Flaubert barátja, George Sand, aki igen férfias irodalmat művelt, férfi álnéven, nőként.



A női álnevekkel egyszerűbb volt neked beleképzelni magad az ábrázolt helyzetekbe?

A női álnevek kifejezetten jót tettek velem mint íróval, mert fölszabadítottak, és egy csomó mindenre megtanítottak. Megtanultam, vagy legalábbis elkezdtem megtanulni a névadást, ami az irodalomban evidencia volt régen, de aztán megszűnt, valahogy természetellenessé vált. A nevek megterhelték az írást, sokszor mesterkéltnek, kiagyaltnak tűntek.

Én még abban nőttem fel, hogy a jó írás az Ottlik vagy a Mészöly, de ők nem annyira kortárs regényeket írtak, a téma náluk a katonaiskola vagy a háború. Voltaképpen mindig emlékiratokon dolgoztak, a kortárs, éppen égetően aktuális valóság megközelíthetetlen volt a művészet eszközeivel, kitérő beszédmód alakult ki, rejtett beszédmód. Erről nyilván a diktatúra tehetett, a légköre, a cenzúra valósága. A kortárs helyzetek ábrázolása valahogy csak kifordítva, egyfajta maró iróniával ment nyelvfilozófiailag, mint az Esterházynak, aki önálló realitást alkotva zseniálisan kortárs nyelven beszéli el a történeteit, de mindig olyan csavarokkal és idézőjelekkel, hogy az áttételek mintegy eltakarják a realitás egy részét, holott az irodalomnak mindig volt olyan funkciója (a képzőművészetnek is), hogy azt ábrázolja, ami éppen körülvesz bennünket. Ez valahogy elcsúszott, kizökkent.

Egész másképp működött ez nálam is, a két másik regényemben, az Aki nincsben és a Zehuzében, és úgy érzem, nekem itt, ebben a kötetben egy pillanatra helyreállt. Ezzel nem minősítem a novellákat abból a szempontból, hogy jók vagy rosszak, csak számomra itt „helyreállt”, szinkronba került az irodalom és a közvetlen valóság viszonya. Tehát egyfajta írói terápia is volt ez, ami nem jelenti azt, hogy mostantól fogva csupa ilyesmit szeretnék írni, de egy kifejezőeszköznek határozottan a birtokába jutottam. Igaz, ehhez az álnév védelme is kellett. Különben már a Zehuze is női hangon megírt regény, tehát nekem ez a női hang nem teljesen újdonság, a nagymama és az anya a nagyanyám és anyám bőrébe van belebújva. Ilyen értelemben nem fiktív nők galériáját festem.

Az előző két munka regény, a 12 nőt is annak tekinted?

Van, aki regénynek tekinti, a kiadó is annak reklámozza valami titokzatos okból kifolyólag. Ez meg is lepett, valamilyen formában hízelgő is, de azért a 12 nő nem regénynek íródott. Egyesek szerint összesen két szereplője van a könyvnek, és olyan belső ismétlődések, sorsszerkezetek vannak benne, amelyek hasonlóak egy regényéhez. De azért én novellákat írtam, nem is gondolván rá, hogy valaha kötetbe gyűjtöm őket: a szerkesztés a húgom műve, ő kérte már négy éve, hogy legyen ez a könyv, a legkülönbözőbb érvekkel ostromolt, míg végül engedtem neki.

Bevallom őszintén, végül azért hagytam magam rábeszélni, hogy egyfajta gellert és fordulatot, valamilyen lökést adjak az írói pályámnak. Vállaltam ezzel azt is, hogy egyesek lektűrnek nézik inkább a 12 nőt, van ilyen vélemény. Szerintem nem lektűr, de jogos lehet ez a kritika is, mert kétségtelenül van a novellákban egyfajta könnyedség, és nyilván arra törnek, hogy az olvasójuk szórakozzon rajtuk. Nem mondom, hogy újdonság, hiszen volt már Tizenhét hattyúk, Sárbogárdi Jolán, Pscyhé meg Jadviga párnája, de mégis fontos fordulat volt ez számomra, és az olvasók is erősebben rezonáltak, mint a korábbi dolgaimra, igaz, ez a húgom által fantasztikusan irányított reklámkampány hatása is lehet.

Fontosabb volt számodra egyfajta stílusgyakorlatként, akár csak önmagad felé, hogy hogyan írsz nőként, mint a megjelenés?

Tulajdonképpen igen. Nem úgy képzelem az írói szerepemet, hogy mindig mindent kirakok a placcra, és, mondjuk, évente vagy kétévente megjelentetek egy könyvet. Szeretem, ha van megrendelés, általában elég nehézkesen lépek elő új művekkel. Azt tudni kell, hogy A tánctanárnőtől eltekintve a legtöbb írás megrendelésre született, meg voltak adva körülbelüli tárgyak is, például barátság, anya, szerelem. A tánctanárnő eredetileg a saját nevemen jelent meg az Eső című folyóiratban, és a húgom rakta bele a kötetbe, mert annyira szerette. A folyóiratközlés után még megjelent az egyik női antológiában is álnéven (Orsós Viola), minek következtében az Eső című lap szerkesztője rájött, hogy én vagyok Orsós Viola, de megkértem, hogy tartsa ezt titokban.

Igazság szerint nekem nagyon megfelelt volna, ha csak a halálom után derül ki, hogy ezeket én írtam – ha olyan jók, hogy kibírnak pár évtizedet –, és akkor azt mondják, hogy hát a Forgách ezt is tudta, milyen érdekes, ki hitte volna.

Férfi álnéven is publikáltál hasonlókat?

Van férfi álnevem is, de nem jellemző. Viszont tervezem, hogy írok még álnéven. Van, akinek erre nincs szüksége, nekem viszont az álnév jó eszköz, mert eléggé introvertált és szemérmes alkat vagyok, ami ezen a pályán, az íróin és a színházin komoly oximoron.



A borító nemrég nyert egy „legszebb borító” címet. Mesélnél kicsit róla, mért ezt választottad?

Elég bonyolultan alakult a borító sorsa, voltak konfliktusok e tekintetben. Úgy kezdődött, hogy a húgom mint a kötet szerkesztője küldött nekem harminc különböző típusú képet, abból én kiválasztottam ötöt, ez közte volt.

Ez a női figura csecsemővel a hátán eredetileg kisebb lett volna, azt én akartam, hogy így ússzon át a hátsó borítóról az elsőre. Felvetettem azt is, hogy a rólam készült fotó is víz alatti legyen, van egy ehhez igen hasonló kép rólam, Szilágyi Lenke készítette huszonöt éves koromban. A borító sugallata olyasmi, hogy az elemben lebeg valaki, a nő az elemben, a vízben létezik, nem feltétlenül az erotikán van a hangsúly, a meztelenség ellenére, inkább a gyerek van az anyával. Ez egy német fotós munkája egyébként, aki rengeteg víz alatti felvételt készített, ezen kívül még kettő szerepelt a lehetséges borítók között, egyiken egy nő tereget egy víz alatti udvaron, és halak vannak körülötte, egy másikon pedig egy kislány kerget apró halakat lepkehálóval a tenger alatt. Megszerettem a borítót, sokan szeretik. Amikor viszont Nádasnak adtam egy kötetet, csak annyit mondott, hogy „hát nem tudnak könyvborítót csinálni mostanában”.



Nemrég volt a Szorul a hurok bemutatója. Hogy jött az ötlet, hogy Nádas Párhuzamos történetek könyvét feldolgozd valamilyen formában? Egy helyütt azt mondtad, olyan ez, mint egy trailer: képes tükrözni a regényt.

Abban az értelemben trailer, hogy megjelenik benne a Párhuzamos történetek szemlélete. Nádas egy nagyon fontos kritikusa, Radics Viktória látta már az előadást, és teljesen el volt ragadtatva tőle, szerinte „ez nagyon jó esszé volt a regényről”, felmutatja a regény egyik fontos alapgondolatát, miszerint minden szereplő a saját magányának poklában létezik. Viktória rájött, hogy nem álcázom színházi előadásnak az előadást, inkább a regényről szóló beszéd, amelynek során egy gondolkodási modellre nézhetünk rá, érzéki formában. Az ötlet úgy jött, hogy nagy híve vagyok ennek a regénynek, és két epizódról is eszembe jutott, hogy nagyon jól meg lehetne csinálni színdarabnak vagy filmnek, persze filmen akár sokkal részletesebben. Az egyik a taxiút és a hozzá tartozó részek, a másik a négy öregasszony káprázatos kártyapartija a Pozsonyi úton.

Ha lehetőséged volna rá, készítenél belőle egy egész estés darabot vagy filmet?

Boldogan, ha lehetőség volna rá, akár egy nyolc vagy egy tizenöt órásat. Ennek az ötlete mégis úgy jött, hogy a Takács Kati szerette volna, ha valamit írok vagy ajánlok neki. Két évvel ezelőtt megkeresett, hogy van egy Ulickaja-regény, írjak neki abból egy darabot, és legyen a Rózsavölgyiben. Meg is beszéltük, de közben készült egy másik Ulickaja-adaptáció a Rózsavölgyiben, világos volt, hogy több abból most éppen nem kellene. És akkor ránéztem a Katira, és azt mondtam: „Te vagy az Erna”. Hirtelen megéreztem, hogy alkalmas erre a szerepre. Talán a legideálisabb magyar színésznő erre a szerepre.

Szikszai Rémusz lett volna a rendező, de kiderült, hogy nem ér rá, az időpontot pedig nem tudtuk megváltoztatni. Végül azért vállaltam a rendezői szerepet, mert annyira érzékeny anyag volt ez számomra, hogy nem akartam még egy akadályt tenni magam és a megvalósítás közé. Felcsaptam tehát rendezőnek is. Korábban már rendeztem itt-ott, és azt hiszem, már jobban tudom csinálni, többet tudok a rendezésről, mint öt éve, bár nem tartom magam a szó par excellence értelmében rendezőnek. Igaz, elég kevés rendezőt tartok annak, Magyarországon csak egy maroknyi igazi színházrendező van, a többiek lebonyolítók. Az igazi színházrendezőnek van egy vízjele, amelyik átüt a rendezésén. Nekem ilyenem nincs. Ha sokat rendeznék, persze lehet, hogy kifejlődne.



Miféle rendezői instrukciókat adtál?

Azt mondtam a színészeknek az elején, hogy nincs egy játékszabály, hanem tíz játékszabály van, és minden részletet a saját játékszabályai szerint fogunk megcsinálni. A fiatalok, a HOPPart, a KoMa már régen így dolgoznak. Ezt a szövegkönyvet, mint konvencionális színházi előadást, folyamatos történetként nem lehet előadni. Bátorítottam őket arra, hogy időnként a nézőkkel is kommunikáljanak.

Már többször rendeztem felolvasószínházat, ahol a színészek kezükben a példánnyal ülnek egy asztalnál, szemben a nézőkkel. A jó felolvasószínháznak az a trükkje, hogy először úgy tűnik, az a szabály, hogy olvasunk, aztán váratlanul mégis lesznek mágikus három percek, öt percek, amikor intenzíven élni kezd a jelenet, aztán megint visszalavírozunk a felolvasószínházba. Nagyon fontos a humor is. A váratlan nevetés, lehetőleg nem olcsó poénok révén.

Ezzel az oda-visszával a néző képes lesz rá, hogy ne csak az érzelmeivel és érzékeivel nézze a dolgot, hanem intellektuálisan is. Ezáltal mi szabadabbak vagyunk, a taxi is csak egy egyszerű szófa, tonettszéken ül a sofőr, nincs a kezében kormánykerék. Takács Kati és Bánfalvi Eszter nagyon intenzíven dolgoztak azon, bár irtó kevés időnk volt rá, hogy megszülessen közöttük a darab igazsága. Sok minden lehet színház: egy Robert Wilson-előadás forgatókönyve például leginkább világítási jelekből áll.



A rendezés mellett a narrátor, azaz Ilona, a házvezetőnő és Kristóf, az unokaöcs szerepét is magadra vállaltad. Miért alakult ez így?

Nem tudtam, hogy lesz narrátor a darabban, de írás közben kiderült, hogy nem tudom visszaadni a regény atmoszféráját narrátor nélkül. Először úgy képzeltem, hogy Nádas majd felmondja ezt a szöveget magnóra, és akkor azt bejátsszuk, viszont szép fokozatosan majdnem-szerepekké domborult a narráció, színészi feladattá vált. De világos volt, hogy ennek mégsem színésznek kellene lennie, talán inkább írónak, aki másként viszonyul a szavakhoz, mint egy színész. Ezért keveredtem én ennyire intenzíven a projektbe. Egyébként előadásról előadásra bátrabb vagyok, fejlődök.

Eleinte nem értem rá magammal foglalkozni, mondták is a barátok és ismerősök, akik először megnézték egy össz- vagy főpróbán, hogy én csak ne „játsszak”. De valamennyit muszáj játszani, hogy színpadi dimenziója is legyen a narrátor által megjelenített figuráknak, viszont ennek a megfelelő arányait csak előadásról előadásra tudom kikeverni.

Márton Laci megnézte, és kiszúrt dolgokat, amelyekről pontosan megállapította, hogy hol kezdődik a Forgách, és hol végződik a Nádas: szerkezetek, mondatok, gondolatok, poénok, a figurák frappáns lekerekítése stb. Fogalmam sincs, mit fog erre mondani a Nádas, ha tényleg megnézi áprilisban, ahogy mondta. Remélem, hogy nem lesz udvarias, hanem elmondja, amit gondol. Azt hiszem, kifejezetten izgatja, milyen lett.



Gyakorlatilag zene, színház, film és irodalom kompletten megjelenik itt.

A filmek azért fontosak – miután maximum másfél órás a darab –, hogy világos cezúrát húzzunk a felvonások, vagy ahogy én nevezem, futamok közé. Egy idő után világos lesz, hogy újrakezdődik a történet, de a filmes közjáték jó módszer arra, hogy a néző felkészüljön. A darab ugyan egy ’42-es Karády Katalin-dallal indul, hangulatában már megelőlegezi az ötvenes-hatvanas éveket is, szünetjelnek pedig két olyan filmből tettem be rövid részletet, amelyeket a regény főcselekményének időpontjában forgattak le, 1961-ben. Az egyik egy pesti városnézés, amiben egy nő énekel a buszon (Zenés városnézés Budapest), a másik egy táncfilm, amelyben az Andrássy úton táncolnak (Csudapest), ezeket nagyon jónak találtam, és rájöttem, hogy nincs is szükség másra.

Az egész előadást úgy tekintettem, mintha rajzolnék, itt beleradírozok, trükkösen elterelem a figyelmedet valamiről egy vastag vonallal, ami által egy arc sápadtsága vagy finomsága megerősödik, periférikus hatásokkal dolgozom, pentimentóval és sprezzatúrával, azzal, hogy a kitörölt vonalak halványan átsejlenek, és egyfajta szándékos hanyagsággal. Például a sofőrt játszó Balikó Tamáson nincs korhű jelmez, de a lányokon igen.



Min dolgozol mostanában?

Készül egy novelláskötetem, majdnem kész. A terveim szerint 33 novella lesz benne, kettő még hiányzik. Ha nem jön közbe a 12 nő, már lehet, hogy kész lennék vele, de nem baj. Ez egy saját kötetkompozíció lesz, ellentétben a 12 nővel, amelyet a húgom, Forgács Zsuzsa szerkesztett.

A Hogyan lettem nagylány? például a többi szöveggel ellentétben úgy jött létre, hogy a keletkezés előtt is sokat beszélgettünk, és egy vacsora során, együttes gondolkodással született meg a novella alapötlete. Egyébként ez az írásom először álnéven jelent meg a 2000-ben, majd álnéven került bele a Körkép című novellaantológiába is Házi Eszter néven. Furamód senki se vette észre, hogy megfordítva az jön ki, hogy „Esterházy”.



A Szorul a hurok következő előadásai a Rózsavölgyi Szalonban: 2014. március 4. , 7. , április 4 és 18. 19.30

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben