A Vad angyal, alias Natalia Oreiro diskurál a Halál Angyalával, alias Josef Mengelével. Háttérben a festői argentin táj, a hangsávon Nick Cave és Warren Ellis kétségbeesett apokalipszis-rockja dübörög. Ennél kevesebből is csináltak már nézhető filmet.
Az író-rendező Lucía Puenzo – aki saját regényét adaptálta szélesvászonra – már a témaválasztással felhorgasztja a figyelmet. Josef Mengelét, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosát követi, akinek az ötvenes évek végén kellett elmenekülnie Buenos Aires-i rejtekhelyéről. Puenzo 1960-ba helyezi történetét, melyben a tartózkodó, de jó kiállású német doktor egy festői táj ölén rejtőzködő argentin hotelben húzza meg magát – nem messze a német közösséget, német iskolát és tucatnyi náci háborús bűnöst rejtő várostól. Ebbe a német iskolába járt Eva (Natalia Oreiro), és jár most lánya, Lilith is, aki felkelti Mengele érdeklődését. A növésben visszamaradott Lilithen kísérletezni kezd, állatokon használt csontnövesztő szereket adagol neki, közben pedig alig várja, hogy megszülessenek Eva ikrei, hogy rajtuk folytathassa auschwitzi experimentumait.
Puenzo filmjének erénye, hogy nem misztifikálja túl a német orvost. Mengele nem ördögi, hanem meggyőződéses gonosz, aki minden embert adathalmazként, kísérleti alanyként szemlél. A család női tagjai ijesztően hamar vetik bizalmukat a rejtélyes idegenbe, mivel a doktor kiszolgáltatottságukra kínál gyógyírt: Lilith a növesztőszerekben bízik, a terhes Eva pedig vitaminoktól nyeri vissza erejét. Csupán a család feje, Enzo tartja meg a két lépés távolságot Mengelétől, de az orvos őt is hamar lekenyerezi: az otthon babákat fabrikáló családfő terveit beadja sorozatgyártásba, valóra váltva Enzo álmát. „Szeretem a szépet” – magyarázza Mengele, hogy miért is segít a babakészítésben. A futószalagról legördülő egyenbabákat mutatva viszont a náci esztétika torzulásait fedi fel Puenzo: mire végez velük, Mengele a kézműves babákat lélektelen, szőke, egyenarcú játékszerekké változtatja. Lilith megnövesztésekor az elvárt normalitást akarja ráerőszakolni a koraszülött gyerekre. Puenzo ennél mélyebbre viszont nem ás Mengele lélekrajzában, és a gonosz profanitásáról szóló gondolataiban sem lelhetünk újdonságra.
A drámai egységet és a feszültséget apasztják a történetbe furakodó meggondolatlanságok. Nem csak a címszereplő olyan szándékos (?) figyelmetlenségei, ahogy asztalán hagyja Vér és becsület feliratú kését, vagy amint übermenschekről magyaráz Lilithnek. Érthetetlenül gondtalan a magát szanatóriumnak álcázó náci közösség is, melynek tagjai akkor is fennhangon beszélnek Eichmann elfogatásáról, amikor idegenek járnak a házban. Puenzo ezekkel a momentumokkal érezhetően a thriller felé szeretné elmozdítani filmjét, de a mutatvány nem sikerül. A behozott izraeli titkosügynök-szál például elvarratlan és elnagyolt: a túl hamar elvágott jelenetek – vagy a másodpercnyi időre mutatott izraeli telefonhívás – inkább csak értetlenséget, és nem feszültséget gerjesztenek.