×

„A szégyen motivált”
Interjú Ronald Zehrfelddel
Soós Tamás
2014 // 10. 02

Cselgáncsbajnoknak ké­szült az NDK-ban, de végül szí­nész lett: jelen­leg az egyik leg­nép­sze­rűbb a hazá­jában. A társa­dalmi fele­lős­ség­válla­lásról, a német múltat feldol­gozó mozik­ról beszél­gettünk Ronald Zehrfeld­del, aki­nek az októ­ber 3-ig tartó Szemre­való Feszti­válon két új film­jét, a Vilá­gok közöttet és az Elbo­rult világot is vetítik.
NDK-s cselgáncsbajnoknak készült, de végül színész lett: jelenleg az egyik legnépszerűbb a hazájában. A társadalmi felelősségvállalásról, a német múltat feldolgozó mozikról beszélgettünk Ronald Zehrfelddel, akinek az október 3-ig tartó Szemrevaló Fesztiválon két új filmjét, a Világok közöttet és az Elborult világot is vetítik.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=gb2Wv8lg_FM[/youtube]

A berlini fal leomlásának napján nem volt annyira boldog, mert fiatal dzsúdósként csak azt látta, hogy alig lézengenek az edzőteremben, majd az edzők is elmentek, mert megnyíltak a határok. Nem sokkal később kettétört ifjúsági sportolói karrierje. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

Nagyon intenzív és izgalmas időszak volt. Pontosan emlékszem arra a csütörtöki napra, amikor Schaboswki bejelentette, hogy az új helyzet azonnali hatállyal érvényes. 12-13 éves voltam, és azzal kellett szembesülnöm, hogy leghőbb vágyam − sportolóként érmeket nyerni az NDK-nak − pillanatok alatt szertefoszlott. Az általunk ismert rendszer összeomlott, a jövőt illetően minden bizonytalan lett.

Végül a színészi pályát választotta, Berlinben tanulta ki a szakmát.

Hatalmas szerencsém volt, hogy az Ernst Busch színésziskolában tanulhattam. Négy évig tartott a képzés, és szenzációs négy év volt ez. Az elején szétszedik az embert, aztán négy év után újra összerakhatja magát. De akkor már tudatában van a képességeinek, újrahangolt műszerként vetheti bele magát a színészetbe.

Számomra nagyon fontos volt szembesülni azzal, hogy  a társadalmi felelősségvállalás is része ennek a pályának. A társadalomnak szüksége van arra, hogy a színészek szembesítsék bizonyos dolgokkal, és nagyon örülök, hogy a képzés során megkaptam az ehhez szükséges technikákat, és magamban is felismertem ezt a felelősségérzetet. Nem a vörös szőnyeg miatt lettem színész, hanem mert látom az értelmét annak, amit csinálok.



Jelentett hátrányt a színészi pályáján, hogy nem művészcsaládból jött?

Sok mindent kellett bepótolnom az évek során. Az elején még a színészek is furcsán néztek rám, közéjük sem tartoztam igazán. Tele voltam félelemmel, mert bizonyítani kellett a családtagjaimnak, akik eleinte nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy színész lettem. Édesanyám mindig mondogatta: „Te csak táncolsz, ugrálsz, fütyörészel, nem viszed soha semmire!” De amikor ők is átérezték, milyen fontos számomra a társadalmi felelősségvállalás, megértették a választásomat. Amikor ezt át tudtam adni nekik, rádöbbentem, nem elég, ha én tisztában vagyok ezzel, az is hozzátartozik a szakmámhoz, hogy ezt másokkal megértessem.

Eleinte színházban akart játszani, de aztán a filmnél kötött ki. Magyarországon nem kellett volna választania, itt ugyanis szinte minden színházi színész filmes színész is és fordítva, mert csak a kettőből együtt tudnak megélni. Németországban jobban elkülönülnek a színházi és filmes színészek?

Minden színész maga dönti el, mi fekszik neki jobban. Van, aki jobban szeret a színpadon állni, mert ott tud kitűnni az erős jelenlétével, de van, aki csak filmen tud igazán érvényesülni. Nekem az a szerencsém, hogy eleinte csak színpadon játszottam, és ez nagyon fontos tapasztalat volt. Abszolút közvetlen, direkt, intenzív élmény, amikor folyamatosan kapcsolatban vagy a „negyedik fallal”, azonnal érzed a közönség reakcióját, és esténként mindent beleadsz.

A film egészen más, ott előfordul, hogy csak egy évvel később kapok visszajelzést, hogy sikerült-e a saját, illetve mások elvárásainak megfelelően eljátszanom a szerepet. Szerintem a színházi és a filmes színészetet külön kell választani, és hálás vagyok, hogy a színházas korszakom után találkozhattam Dominik Graffal és Christian Petzolddal, akik bevontak a filmes miliőbe. Most már bátran állíthatom, nagyon élvezem a filmezést.

Christian Petzold Barbara című filmjével lett igazán ismert a hazájában. Ön szerint miért lett olyan népszerű ez a film Németországban?

Mert nagyon autentikus alkotás. Petzold azt szerette volna elérni, hogy az emberek kérdésekkel jöjjenek ki a moziból, a film pedig elindított valamit a nézőkben. Hálás voltam Christian Petzoldnak, hogy kiválasztott, mert ez a szerep  teljesen új volt számomra, lehetőségem nyílt értelmiségit – orvost – játszani. Szerencsére nem próbáltak beskatulyázni, hanem – ahogy a Barbara is mutatja – megadatott a lehetőség, hogy kipróbáljam magam különböző érdekes szerepekben.



A német múltat feldolgozó filmeket, mint A mások életét vagy A Baader Meinhof csoportot, pozitív példaként emlegetik Magyarországon, hogy lám, a németek a szocialista blokk összeomlása után szembe tudtak nézni a múltjukkal. Hogyan látja, tényleg jelentős hatást tudnak gyakorolni ezek a filmek a német társadalomra?

Ezek a filmek nem a nagyközönségnek készülnek. Van, amelyik sikeres, van, amelyik kevésbé. De mit jelent az, hogy sikeres? Ha a számokat nézzük, akkor valószínűleg nem neveznénk sikeresnek őket. Az emberek többsége, ha moziba megy, szeretne kikapcsolódni, nevetni, nem komoly társadalomkritikát megfogalmazó filmeket akar látni. Ezek az alkotások a nagyközönség számára nehezebben fogyaszthatók, de nagyon fontos, hogy léteznek, és olyan kérdéseket feszegetnek, amelyeket elengedhetetlen újra és újra feltenni.

Nemrég megint egy nagy kihívással járó szerepet választott Feo Aladag Világok között című filmjében. Afganisztán északi részén forgattak, hogy a film minél hitelesebb legyen. Mennyire volt érzelmileg megterhelő a szerep?

Nem mondanám, hogy lelkileg megterhelő lett volna, viszont hozzásegített egy nagyon fontos felismeréshez. Újra szembesültem azzal, hogy milyen felelősség terhel engem mint német állampolgárt, aki részese annak a társadalomnak, amelyik legitimálta a német katonák jelenlétét Afganisztánban. Szembesültem azzal, hogy válogatás nélkül benyelem a média híreit. Összefüggéstelen információim vannak, tulajdonképpen semmit nem tudok az egész helyzetről. Ezért nagyon érdekes volt találkozni a rendezőnővel, aki egy pillanat alatt meggyőzött arról, hogy a legkevesebb, amit tehetek, hogy eljátszom a szerepet, mert ez hozzátartozik a szakmámhoz, és német állampolgárként ezt követeli a felelősségem. Elszégyelltem magam, amikor szembesültem vele, milyen keveset tudok, ez a szégyen motivált leginkább abban, hogy részt vegyek a produkcióban.

És a fizikai része?

Ami a fizikai megterhelést illeti, nem volt semmi... Afganisztánban forgattunk hat héten át, teljes hadifelszerelésben, ami esetenként a 40 kilót is meghaladta. Napi 10 liter folyadékot vesztettünk és 15 litert kellett bevinni a szervezetünkbe. Érdekes volt látni, ahogy az afgánok a kis papucsaikban és kaftánjaikban, vállukon Kalasnyikovval szaladgálnak, miközben mi a hadifelszerelésünkben trappolunk. A német katonák minden elismerést megérdemelnek, mert nagyon kemény dolgokon mennek ott keresztül, amelyek közé a film témáját adó lelki válságot is besorolhatjuk.

Ha már felmerült a hasonló filmek sikerességének kérdése: Németországban nagy sikert arattunk. A legtöbb pozitív visszajelzés olyanoktól érkezett, akik közvetlenül vagy közvetve érintettek az afganisztáni helyzetben, esetleg a testvérük, a fiuk vagy ismerősük volt ott. A katonák szemében nagyon fontos filmet készítettünk, egy kicsit hozzásegítette őket ahhoz a tisztelethez, amit érdemelnének. Itt most nem fontos megválaszolni azt a konkrét kérdést, hogy jó vagy rossz-e, amit ott csinálnak. Tény, hogy ott vannak, és azért vannak ott, mert megszülettek azok a döntések, amelyeknek mi is a részesei vagyunk.

Feo Aladag szerint Németországban tabu az aktív szolgálatot teljesítő katonákról filmet csinálni, ezért nem is készült még hasonló film: ha német katonák bukkannak fel egy német filmben, általában nácik.

Ez az ország történelmével és felelősségével van összefüggésben. Az alkotmányban még az is szerepel, hogy Németország nem kezdeményezhet háborút. De az emberek figyelmét fel kell hívni arra, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mégis szükség van hadseregre. Igaz, nem fenyegeti közvetlen veszély Németországot, de katonák halnak meg azért, mert a kötelességüket teljesítik. Ezt valamilyen oknál fogva nem szabad hangsúlyozni, mert a német társadalom nehezen emészti meg ezt a felismerést. Pedig számos példa van rá, nemcsak Afganisztánban, hanem a délszláv háborúban vagy Maliban is estek el katonáink. Tabu kimondani, hogy elesett egy német katona valahol a világban, mert nemcsak a csatatér van földrajzilag távol, hanem az emberek is távolságtartóan viszonyulnak minden ilyen akcióhoz. Éppen ezért szükséges felhívni a figyelmet erre a témára.

Legközelebb Christian Petzold új filmjében, a Phoenixben láthatjuk. Mit árulhat el róla?

Múlt héten volt a premierje Berlinben, előtte két nappal San Sebastianban mutattuk be, két héttel azelőtt pedig a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Nagyon érdekes projekt, Christian Petzold a holokauszt témáját boncolgatja, és ha nem is egyértelműen, de a film noir műfaján keresztül érinti ezt a nehéz témát. A három életút, amit bemutat a film, tartalmilag nagyon jó alapot nyújtott a műfaji kísérletekhez. Filmművészetileg nagyon érdekes alkotás lesz szerintem.


Köszönet Szilbereky Mariannának a tolmácsolásért
Fotó: Láng Klára (Copyright: Szemrevaló Filmfesztivál 2014)
A
Világok között október 9-től moziforgalmazásba kerül a Mozinet jóvoltából

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben