© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
„Azoknak, akik vigyáznak rájuk”
Szilasi László: A harmadik híd
Szilasi László új kötete nem egyszerű regény, hanem egyben társadalmi tett is. Le lehet-e vetkőzni azt az olvasói mentalitást, amely a társadalmi érzékenységű műveket rögtön a szociográfia műfajában helyezi el? Lehet-e más helyett beszélni – hitelesen? Ezeket a kérdéseket is feszegeti A harmadik híd, mely előhozza a láthatatlanságból a hajléktalanokat.
Szilasi László új könyve különleges vállalás. A szegedi hajléktalanok történetét elmesélő mű erős szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot, megbolygatva ezzel az irodalom hatáskörének kérdését. Kell, illetve lehet-e az irodalomnak szolidaritást vállalnia? Borbély Szilárd 2013as Nincstelenekje is beleütközött ebbe a problémába. A kritika nem igazán tudta helyén kezelni a regényt. Szociográfiával van dolgunk? Fikciós önéletrajzzal? Vagy talán mindkettővel? Az értelmezői tábor véleménye megoszlott. Szilasi László A harmadik híd című kötete sok szempontból hasonló problémákat vet fel.
Releváns kérdés, hogy szükségese egyáltalán pontos műfaji megjelölést tennünk a könyv esetében. Szilasitól nem szokatlan a műfajok keverése: Rotarydíjas regénye, a Szentek hárfája is többféle sémát alkalmaz, és A harmadik hídban is fellelhető például egy krimi-szál. Annak ellenére, hogy tudható, a szöveget kiterjedt kutatómunka előzte meg, a recepció egy része hiányolja a mű hitelességét. A regény több szempontból is nagyon bátor. Egyrészt szembe mer menni azzal a nézettel, amely szerint az „igazi” irodalomnak nincs dolga a valósággal, a referenciális olvasatok ideje lejárt. Másrészt ott sejlik a szöveg mögött a kapitalizmus kicsírázása, majd megerősödése, illetve a Kádárkorszak által kitermelt újkori „felesleges ember” vesszőfutása. Az értéküket vesztett, utcára került emberek története.
A harmadik híd egyik legsúlyosabb állítása, amely megkülönbözteti az „öncélú mantraszerű szólamoktól” (a kifejezést a kötetről tartott ImPulzus-beszélgetés egyik kritikusa használta), az az, hogy nem sajnálattal tekint szereplőire, hanem potenciálisan szabad emberekként. Sőt, azt is megkockáztatja, hogy a hajléktalanlét választás eredménye is lehet – jelesül, egyfajta kivonulásé. A társadalmilény-mivoltnak a feladásáé. „Ez a létezés, ez a szinte teljesen lecsupaszodott élet a kívülálló szempontjából bizonyára nem tűnik túl értékesnek, hiszen onnan nézve nyilvánvalóan sikertelen, számomra azonban továbbra is drága” – mondja egy ízben Noszta, az egyik narrátor.
Szilasi nagyon pontosan ábrázolja szereplőinek életet, aprólékosan lefestve ruházatukat, tárgyaik fontosságát. Olyan nüansznyi mozzanatokat vesz észre és tár az olvasó elé, amelyek árnyalják és hitelesen ábrázolják ezt a sajátos világot. Noszta monológjai néha filozofikus magasságokba emelkednek, szerencsésen elkerülve a patetikusságot. Többször előkerül például a láthatatlanság és az eltárgyiasodás problematikája. Az utcán élők identitását már pusztán a magukkal, magukon hurcolt dolgok hordozzák, nem ők maguk.
Referencialitásról beszéltem az előzőkben, azonban a mű ugyanolyan fontos bázisa a fikció. A szerző már a címadással is fikcionalizál: a szegedi harmadik híd nem létezik. Emellett a regény alapszituációja is nyilvánvalóan „megcsinált”, ahogy a szerkezet is. A kiindulópont egy osztálytalálkozó, 2012ben járunk. Két narrátor, Deni és Noszta váltja egymást. A két férfi életében sok közös elem van, többek között kivándorlásuk külföldre, majd hazatérésük. Fiatalkoruk harmadik fontos szereplője a könyv alcímében emlegetett Foghorn Péter – aki az osztálytalálkozó idejére már vélhetően halott. A három fiú bizonyos tekintetben kilógott az osztályukból – mintha már gimnazista korukban sem feltétlenül lettek volna képesek a „társadalmi létre”.
Generációs regény A harmadik híd abban a tekintetben, hogy egy nemzedék főbb problémáit vázolja fel: a kivándorlás, a társadalomba való betagozódás nehézségeit. Azonban Noszta hazaköltözése és lecsúszása kicsit ad hoc jelleggel történik – a férfi rájön, hogy nem tud boldogulni Kanadában, mert akármilyen rossz is Magyarországon, ő akkor is ide tartozik, így egyik napról a másikra hazajön. Az olvasónak van egy olyan érzése, mintha csak azért lenne szükség a figurára, hogy el lehessen mesélni a történetet.
Mi tehát A harmadik híd tétje? Annak a vizsgálata, hogy a művészet kegyelmet tud-e adni, fel tud-e emelni? Esetleg egy kötelezően lerótt erkölcsi kör? Vagy Szilasi tényleg – ahogy a könyv egyik mottója írja – hangot tud adni a lecsúszottak közegének? Helyettük beszél, vagy értük? Vagy csak róluk? Foghorn Péter válasza a következő: „Végeredményben senki nem tehet meg senki helyett semmit.” Szilasi László sem a hajléktalanok helyett beszél. Pontos megfigyeléseket tesz róluk, rájuk irányítja az olvasók figyelmét. Előhozza őket a láthatatlanságból. Nyilvánvalóan szimpatizál szereplőivel, azonban nem ítélkezik, nem sajnálkozik.
Noszta egy ízben arról értekezik, hogy amint az ember megszűnik társadalmi lény lenni, elveszti a többi ember érdeklődését. Ezt változtatja meg Szilasi azzal, hogy beemeli az irodalomba a hajléktalanokat. Így pedig az olvasó kénytelen lesz észrevenni őket, gondolkodni róluk. És talán ez a könyv célja: kapcsolatot, hidat teremteni két különböző világ között, amely nem is annyira más – hisz mindkettőt emberek lakják.
Szilasi László: A harmadik híd, Magvető, 2014.
Releváns kérdés, hogy szükségese egyáltalán pontos műfaji megjelölést tennünk a könyv esetében. Szilasitól nem szokatlan a műfajok keverése: Rotarydíjas regénye, a Szentek hárfája is többféle sémát alkalmaz, és A harmadik hídban is fellelhető például egy krimi-szál. Annak ellenére, hogy tudható, a szöveget kiterjedt kutatómunka előzte meg, a recepció egy része hiányolja a mű hitelességét. A regény több szempontból is nagyon bátor. Egyrészt szembe mer menni azzal a nézettel, amely szerint az „igazi” irodalomnak nincs dolga a valósággal, a referenciális olvasatok ideje lejárt. Másrészt ott sejlik a szöveg mögött a kapitalizmus kicsírázása, majd megerősödése, illetve a Kádárkorszak által kitermelt újkori „felesleges ember” vesszőfutása. Az értéküket vesztett, utcára került emberek története.
A harmadik híd egyik legsúlyosabb állítása, amely megkülönbözteti az „öncélú mantraszerű szólamoktól” (a kifejezést a kötetről tartott ImPulzus-beszélgetés egyik kritikusa használta), az az, hogy nem sajnálattal tekint szereplőire, hanem potenciálisan szabad emberekként. Sőt, azt is megkockáztatja, hogy a hajléktalanlét választás eredménye is lehet – jelesül, egyfajta kivonulásé. A társadalmilény-mivoltnak a feladásáé. „Ez a létezés, ez a szinte teljesen lecsupaszodott élet a kívülálló szempontjából bizonyára nem tűnik túl értékesnek, hiszen onnan nézve nyilvánvalóan sikertelen, számomra azonban továbbra is drága” – mondja egy ízben Noszta, az egyik narrátor.
Szilasi nagyon pontosan ábrázolja szereplőinek életet, aprólékosan lefestve ruházatukat, tárgyaik fontosságát. Olyan nüansznyi mozzanatokat vesz észre és tár az olvasó elé, amelyek árnyalják és hitelesen ábrázolják ezt a sajátos világot. Noszta monológjai néha filozofikus magasságokba emelkednek, szerencsésen elkerülve a patetikusságot. Többször előkerül például a láthatatlanság és az eltárgyiasodás problematikája. Az utcán élők identitását már pusztán a magukkal, magukon hurcolt dolgok hordozzák, nem ők maguk.
Referencialitásról beszéltem az előzőkben, azonban a mű ugyanolyan fontos bázisa a fikció. A szerző már a címadással is fikcionalizál: a szegedi harmadik híd nem létezik. Emellett a regény alapszituációja is nyilvánvalóan „megcsinált”, ahogy a szerkezet is. A kiindulópont egy osztálytalálkozó, 2012ben járunk. Két narrátor, Deni és Noszta váltja egymást. A két férfi életében sok közös elem van, többek között kivándorlásuk külföldre, majd hazatérésük. Fiatalkoruk harmadik fontos szereplője a könyv alcímében emlegetett Foghorn Péter – aki az osztálytalálkozó idejére már vélhetően halott. A három fiú bizonyos tekintetben kilógott az osztályukból – mintha már gimnazista korukban sem feltétlenül lettek volna képesek a „társadalmi létre”.
Generációs regény A harmadik híd abban a tekintetben, hogy egy nemzedék főbb problémáit vázolja fel: a kivándorlás, a társadalomba való betagozódás nehézségeit. Azonban Noszta hazaköltözése és lecsúszása kicsit ad hoc jelleggel történik – a férfi rájön, hogy nem tud boldogulni Kanadában, mert akármilyen rossz is Magyarországon, ő akkor is ide tartozik, így egyik napról a másikra hazajön. Az olvasónak van egy olyan érzése, mintha csak azért lenne szükség a figurára, hogy el lehessen mesélni a történetet.
Mi tehát A harmadik híd tétje? Annak a vizsgálata, hogy a művészet kegyelmet tud-e adni, fel tud-e emelni? Esetleg egy kötelezően lerótt erkölcsi kör? Vagy Szilasi tényleg – ahogy a könyv egyik mottója írja – hangot tud adni a lecsúszottak közegének? Helyettük beszél, vagy értük? Vagy csak róluk? Foghorn Péter válasza a következő: „Végeredményben senki nem tehet meg senki helyett semmit.” Szilasi László sem a hajléktalanok helyett beszél. Pontos megfigyeléseket tesz róluk, rájuk irányítja az olvasók figyelmét. Előhozza őket a láthatatlanságból. Nyilvánvalóan szimpatizál szereplőivel, azonban nem ítélkezik, nem sajnálkozik.
Noszta egy ízben arról értekezik, hogy amint az ember megszűnik társadalmi lény lenni, elveszti a többi ember érdeklődését. Ezt változtatja meg Szilasi azzal, hogy beemeli az irodalomba a hajléktalanokat. Így pedig az olvasó kénytelen lesz észrevenni őket, gondolkodni róluk. És talán ez a könyv célja: kapcsolatot, hidat teremteni két különböző világ között, amely nem is annyira más – hisz mindkettőt emberek lakják.
Szilasi László: A harmadik híd, Magvető, 2014.
