Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Deneuve, a dáma

    Martin Provost: Én és a mostohám

    2017.07.13 — Szerző: Soós Tamás

    Filmes körökben azt mondják, a jó casting már fél siker – de Martin Provostnak sajnos a másik fele nem jön össze.

  • Deneuve, a dáma

    Claire zárkózott ötvenes, aki csendes monotóniában tengeti a napjait. Sokat éjszakázik a szülészeten, hétvégén a kisváros szélén fekvő házikójába jár ki pihenni. Néha felhívja a fia, aki orvosnak tanul, de egy nap valaki más telefonál: Béatrice, az apja régi szeretője, aki felbomlasztotta a családot, majd együtt éltek hármasban – apa, lány, szerető –, mígnem a nő egy nap szó nélkül lelépett. A történteket tragédia követte, amit Claire máig nem hevert ki, de a kíváncsiság odahajtja a nő lakására: mégis mit akar tőle ennyi év után?

    Béatrice életében most sújtott le a tragédia: rákkal diagnosztizálták, agytumorja van, és úgy gondolta, felkeresi egykori szeretőjét és lányát, hogy felmelegítse a kapcsolatot, amit így, a betegség árnyékában már a legértékesebbnek lát az életében. Sok férfi megfordult az ágyában, de a szívében állítólag csak egy: Claire apja.

    Deneuve, a dáma

    A két nő különbözőbb nem is lehetne, mégis hasonlóak. Claire-re rákövült az egyedüllét, ki se lát a fal mögül, amit felhúzott maga köré, de ő így érzi jól magát. Hiába kopogtatnak nála az emberek – például a szomszéd fia, a kamionsofőr Paul –, ő már nem akar változtatni az életén. Béatrice nagyvilági nő, aki mindig habzsolta az életet: a cigit, a bort, a szerencsejátékot rákosan sem tudja feladni. Folyamatosan pörgő, nagyvilági asszony, aki örökké fut a problémák elől, mert lételeme, hogy gondtalan legyen.

    Martin Provost a két Catherine-re, Deneuve-re és Frotra írta a két főszerepet, és ez nagyon jót tett a filmnek. Deneuve láthatóan élvezi, hogy szakíthat a típuskarakterével, és az elegáns, megközelíthetetlen hölgy helyett most egy bohém, szabadszájú hedonistát alakíthat, akiben mégis van sárm, tartás és elegancia, és így felvillanthatja a melankóliát is, ami az örökös kompromisszumkötéssel jár. A dámát játssza, aki úgy tesz, mintha ő tenne szívességet mindenkinek, de már van annyira kétségbeesett, hogy némi figyelemért hajlandó megalázni is magát. Tudja, hogy nem fog neki nemet mondani Claire, őt ugyanis a segítségnyújtás élteti: az, ha belefeledkezhet az önfeladásba. Frot kevéssel mond el sokat erről az állig begombolkozott, mindenkit magázó nőről, aki elfelejtette, hogy az életet élvezni is lehet, de azért kicsit kimozdul a komfortzónájából, miután beköltözik hozzá a szélviharként közlekedő Béatrice.

    Deneuve, a dáma

    Talán sejthető már, hova tart mindez – oda, ahova minden második haverfilm, ha úgy tetszik,buddy movieAmerikában. Az ellentétes jellemek megváltják egymást, a merev felenged, a hedonista megkomolyodik (vagy legalább megtanul szeretni), és jöhet a happy end, amibe itt épp annyi keserűséget csempész Martin Provost, hogy szépen lecsússzon az art cinemások torkán. Egy öreg rákos nőről szóló történetben mégse süthet át mindent a napfény.

    A francia rendezőt a César-díjas Séraphine (2008) és a Violette (2013) kapcsán – e filmjeiben művésznők életrajzát festette vászonra – már ismerhetik a hazai nézők. Provost a magányos női karakterrajzokra szakosodott, és jól is áll neki a téma: nincs hamis hang a munkáiban. Igaz, eredeti se. Az Én és a mostohámat az első húsz perc után lekottázhatjuk, nem ér meglepetés. Bár a képi világ natúrnak, a stílus pedig szimpatikusan hétköznapinak tűnik, Hollywoodban is hasonlóan történne minden, csak ott több humorral fűszereznék a történetet, és Meryl Streep lenne Deneuve. Plusz pont mindenképp, hogy itt átlagos külsejű színészek alakítják az embereket, és megható, hogy középkorú magányosok csókolják egymást ügyetlenül – de kevés ez a megváltáshoz, mert a legtöbb jelenetben Provost csak a felszínt kaparja fel. Filmje az egész életen át cipelt bűntudatról szól, de az évtizedes gyász súlyával nem akarja megterhelni a nézőt. Deneuve és Frot már csak rutinból is sejtetik, milyen sok elfojtott bánat gyűlt fel bennük, de a forgatókönyv megelégszik a legkézenfekvőbb fordulatokkal, így igazán maradandó hatást nem tudnak ránk gyakorolni.

    Deneuve, a dáma

    Provost középutas művészfilmje jó úton jár, de mindig megáll és elkanyarodik, mielőtt igazán mély, drámai vagy fanyar lehetne. Jó példa erre az örömhír, amit fia és barátnője közöl Claire-rel, és ami úgy gyomron vágja a szülésznőt, hogy elnézést kér, feláll, és bemegy a házikóba. Nem tudjuk, hogy reagál, srófolódik a feszültség, aztán kijön, és kiderül, örömében sír – ez a fordulat pedig nekünk visz be egy gyomrost. De Provost nem tud itt megállni, nem tartja ki a színésznő arcán a jelenetet, inkább felvág az égen repülő madarakra, mintha ez a szimbolikus kép bármit is hozzátenne az egyszerű, de szívet markoló emberi drámához. Pedig ebben a pillanatban természetesen bomlik ki, amit a rendező az élet ciklikus természetéről gondol, és amit számos elejtett motívummal hangsúlyoz a filmben. Hogy hogyan ismétlődik mindig ugyanaz, csak kicsit másképp, hogyan szállnak át az anya döntései a fiúra, és hogyan csapódik le a bűntudat a szülőben, hogy talán valamit nem jól csinált, ha így alakultak a dolgok. Egy jobb író kezében ez a sok szál, amivel ügyetlenül zsonglőrködik a francia rendező, sokkal erősebb drámává állt volna össze. Provost bármennyire is igyekszik, végül nem tud felnőni két klasszis színésznője tehetségéhez.

    6/10

    Én és a mostohám
    Színes francia dráma, 117 perc, 2017
    Rendező és forgatókönyvíró: Martin Provost
    Operatőr: Yves Cape
    Zene: Grégoire Hetzel
    Szereplők: Catherine Deneuve (Béatrice), Catherine Frot (Claire), Olivier Gourmet (Paul), Quentin Dolmaire (Simon)
    Bemutató dátuma: 2017. július 13. (Forgalmazó: ADS Service)
    Korhatár: 16 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!


  • További cikkek