Deneuve, a dáma

Claire zárkózott ötvenes, aki csendes monotóniában tengeti a napjait. Sokat éjszakázik a szülészeten, hétvégén a kisváros szélén fekvő házikójába jár ki pihenni. Néha felhívja a fia, aki orvosnak tanul, de egy nap valaki más telefonál: Béatrice, az apja régi szeretője, aki felbomlasztotta a családot, majd együtt éltek hármasban – apa, lány, szerető –, mígnem a nő egy nap szó nélkül lelépett. A történteket tragédia követte, amit Claire máig nem hevert ki, de a kíváncsiság odahajtja a nő lakására: mégis mit akar tőle ennyi év után?

Béatrice életében most sújtott le a tragédia: rákkal diagnosztizálták, agytumorja van, és úgy gondolta, felkeresi egykori szeretőjét és lányát, hogy felmelegítse a kapcsolatot, amit így, a betegség árnyékában már a legértékesebbnek lát az életében. Sok férfi megfordult az ágyában, de a szívében állítólag csak egy: Claire apja.

A két nő különbözőbb nem is lehetne, mégis hasonlóak. Claire-re rákövült az egyedüllét, ki se lát a fal mögül, amit felhúzott maga köré, de ő így érzi jól magát. Hiába kopogtatnak nála az emberek – például a szomszéd fia, a kamionsofőr Paul –, ő már nem akar változtatni az életén. Béatrice nagyvilági nő, aki mindig habzsolta az életet: a cigit, a bort, a szerencsejátékot rákosan sem tudja feladni. Folyamatosan pörgő, nagyvilági asszony, aki örökké fut a problémák elől, mert lételeme, hogy gondtalan legyen.

Martin Provost a két Catherine-re, Deneuve-re és Frotra írta a két főszerepet, és ez nagyon jót tett a filmnek. Deneuve láthatóan élvezi, hogy szakíthat a típuskarakterével, és az elegáns, megközelíthetetlen hölgy helyett most egy bohém, szabadszájú hedonistát alakíthat, akiben mégis van sárm, tartás és elegancia, és így felvillanthatja a melankóliát is, ami az örökös kompromisszumkötéssel jár. A dámát játssza, aki úgy tesz, mintha ő tenne szívességet mindenkinek, de már van annyira kétségbeesett, hogy némi figyelemért hajlandó megalázni is magát. Tudja, hogy nem fog neki nemet mondani Claire, őt ugyanis a segítségnyújtás élteti: az, ha belefeledkezhet az önfeladásba. Frot kevéssel mond el sokat erről az állig begombolkozott, mindenkit magázó nőről, aki elfelejtette, hogy az életet élvezni is lehet, de azért kicsit kimozdul a komfortzónájából, miután beköltözik hozzá a szélviharként közlekedő Béatrice.

Talán sejthető már, hova tart mindez – oda, ahova minden második haverfilm, ha úgy tetszik,buddy movieAmerikában. Az ellentétes jellemek megváltják egymást, a merev felenged, a hedonista megkomolyodik (vagy legalább megtanul szeretni), és jöhet a happy end, amibe itt épp annyi keserűséget csempész Martin Provost, hogy szépen lecsússzon az art cinemások torkán. Egy öreg rákos nőről szóló történetben mégse süthet át mindent a napfény.

A francia rendezőt a César-díjas Séraphine (2008) és a Violette (2013) kapcsán – e filmjeiben művésznők életrajzát festette vászonra – már ismerhetik a hazai nézők. Provost a magányos női karakterrajzokra szakosodott, és jól is áll neki a téma: nincs hamis hang a munkáiban. Igaz, eredeti se. Az Én és a mostohámat az első húsz perc után lekottázhatjuk, nem ér meglepetés. Bár a képi világ natúrnak, a stílus pedig szimpatikusan hétköznapinak tűnik, Hollywoodban is hasonlóan történne minden, csak ott több humorral fűszereznék a történetet, és Meryl Streep lenne Deneuve. Plusz pont mindenképp, hogy itt átlagos külsejű színészek alakítják az embereket, és megható, hogy középkorú magányosok csókolják egymást ügyetlenül – de kevés ez a megváltáshoz, mert a legtöbb jelenetben Provost csak a felszínt kaparja fel. Filmje az egész életen át cipelt bűntudatról szól, de az évtizedes gyász súlyával nem akarja megterhelni a nézőt. Deneuve és Frot már csak rutinból is sejtetik, milyen sok elfojtott bánat gyűlt fel bennük, de a forgatókönyv megelégszik a legkézenfekvőbb fordulatokkal, így igazán maradandó hatást nem tudnak ránk gyakorolni.

Provost középutas művészfilmje jó úton jár, de mindig megáll és elkanyarodik, mielőtt igazán mély, drámai vagy fanyar lehetne. Jó példa erre az örömhír, amit fia és barátnője közöl Claire-rel, és ami úgy gyomron vágja a szülésznőt, hogy elnézést kér, feláll, és bemegy a házikóba. Nem tudjuk, hogy reagál, srófolódik a feszültség, aztán kijön, és kiderül, örömében sír – ez a fordulat pedig nekünk visz be egy gyomrost. De Provost nem tud itt megállni, nem tartja ki a színésznő arcán a jelenetet, inkább felvág az égen repülő madarakra, mintha ez a szimbolikus kép bármit is hozzátenne az egyszerű, de szívet markoló emberi drámához. Pedig ebben a pillanatban természetesen bomlik ki, amit a rendező az élet ciklikus természetéről gondol, és amit számos elejtett motívummal hangsúlyoz a filmben. Hogy hogyan ismétlődik mindig ugyanaz, csak kicsit másképp, hogyan szállnak át az anya döntései a fiúra, és hogyan csapódik le a bűntudat a szülőben, hogy talán valamit nem jól csinált, ha így alakultak a dolgok. Egy jobb író kezében ez a sok szál, amivel ügyetlenül zsonglőrködik a francia rendező, sokkal erősebb drámává állt volna össze. Provost bármennyire is igyekszik, végül nem tud felnőni két klasszis színésznője tehetségéhez.

6/10

Én és a mostohám
Színes francia dráma, 117 perc, 2017
Rendező és forgatókönyvíró: Martin Provost
Operatőr: Yves Cape
Zene: Grégoire Hetzel
Szereplők: Catherine Deneuve (Béatrice), Catherine Frot (Claire), Olivier Gourmet (Paul), Quentin Dolmaire (Simon)
Bemutató dátuma: 2017. július 13. (Forgalmazó: ADS Service)
Korhatár: 16 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!