×

Gyöngéd barbárok
Oliver Stone: Vadállatok
Borbély László
2012 // 11. 24

Nehéz eldönteni, hogy miről is szól igazán ez a film. A glo­ba­lizá­ció­ról és a kultú­rák talál­kozá­sának nehéz­ségei­ről? Az erő­szakos világ­ról úgy álta­lában? Vagy a „fűről” mint fő médi­umról, mely elvisel­hetővé teszi a vilá­got? Vagy egy­szerűen csak arról, hogy Oliver Stone ottho­nosan és halá­losan profin mozog az elmúlt húsz év nép­szerű irány­zata, az „erő­szak­film” vilá­gában?
Nem vadállatok, hanem barbárok! Ezt jelenti a film eredeti címe: Savages. Megint egy a magyar nyelvű forgalmazói címadás képtelenségei közül. Ha bármi kétség felmerülne ezzel kapcsolatban, a film vége felé pontos magyarázatot kapunk a szó jelentésére: „Barbárok = a létezés primitív szintjén megrekedtek”. Ebből is látható, Oliver Stone nem véletlenül adta filmjének ezt a címet. A barbárság fogalma ebben a filmben arra figyelmeztet, hogy milyen kicsi az a mezsgye, amely a civilizált és a barbár világot elválasztja egymástól, vagy még inkább arra, hogy milyen könnyű is manapság egy civilizált világban barbárrá válni. Így utal az emberben élő ősi ösztönökre és azok felszínre törésének lehetőségére, különös fordulatként pedig az azt ábrázoló (elsősorban vizuális) kultúrára is.

Az alapsztori két szimpatikus fiatal srácról, Benről (Aaron Johnson) és Chonról (Taylor Kitsch), valamint a barátnőjükről, Oféliáról (Blake Lively) szól, akik tehetségüknek és kiváló invenciójuknak köszönhetően virágzó üzletet működtetnek Kaliforniában. Apró kis bibi ebben, hogy marihuánatermesztésről és -terjesztésről van szó. Ezt azonban, mint megtudjuk, kulturáltan is lehet csinálni, csak a helyi rendőrfőnököt (Dennis – John Travolta) kell bevenni az üzletbe, és minőséget kell produkálni, majd megy minden, mint a karikacsapás. Egészen addig, amíg a csúnya mexikói drogkartell szemet nem vet az üzletre, és hát az ő módszereik egy kicsit durvábbak. Miután a fiúk nem akarnak üzletelni velük, elrabolják barátnőjüket, és kezdetét veszi az igazi galiba.

A film azonban nem ettől a történettől, hanem a metanyelvétől lesz igazán érdekes, attól a filmes utalásrendszertől, mely kapcsán Stone megidézi az elmúlt húsz év erőszakfilm-kultuszának összes nagy alkotóját, Tarantinót, Rodriguezt, Guy Richie-t, a Coen testvéreket, felvonultatva azok teljes eszköztárát.

Ez egy új világ, itt már kötelező filmes és irodalmi toposzokban gondolkodni. A fiúk barátnőjét Oféliának hívják: nem titkolt párhuzam Hamlet bomlott elméjű szerelmével. A VIII. Henrik filmbeli említése megidézi a Shakespeare-i drámák véres világát is. Kezdjük kapiskálni: a történelem ismétli önmagát, nem változik semmi, minden a nő és a hatalom (pénz) körül forog.

Ben és Chon két külön világ, az egyik a „lélek” a másik a „fém”, amint ezt Ofélia megfogalmazza. A buddhista biológus és az Afganisztánt megjárt profi „ölőgép” közös nevezője a kiváló minőségű kannabisz cserje és természetesen Ofélia. Édeshármasukat, mely során a lány egyenlő mértékben osztja meg kegyeit a két fiú között, Ofélia a Butch Cassidy klasszikus helyzetéhez hasonlítja.

A mexikói drogkartell kivégző embere, Lado (Benicio Del Toro) nyitójelenetében Robert Rodriguezre hivatkozik, majd a Desperadot idéző véres spleennel végez a jelenlevőkkel. A hullákról telefonjával gondosan képeket készít. A fiúk első találkozója a kartell képviselőivel Guy Richie stílusában zajlik, a búcsúbuli édeshármasának „idillikus” drogozós képei pedig Tarantinót és a Ponyvaregényt idézik fel. A kartell vezetőjének alakja, Elena Sanchez (Salma Hayek) haj- és ruhaviseletében is Kill Bill-i hősnő, és igazán sajnálhatjuk, hogy Uma Thurman végül kimaradt a filmből – gyanítom, hiányával még egy Ponyvaregény-utánérzést mulaszthattunk el. Lado és Ofélia jelenetéről, mikor Lado szájon át lélegeztetéssel juttatja droghoz a lányt, a Veszett világ és David Lynch juthat eszünkbe. Fő stílusjegyként persze vér és erőszak mindenütt, brutális képek, melyek azonban gyorsan vesztenek sokkoló hatásukból. Lado mindent dokumentál házi képarchívuma számára, Ofélia így telefonnal rögzített videóról szembesülhet az őt bedrogozott állapotában ért erőszakról.

A kamerák egyébként mindenhol jelen vannak, csak a technika más: internet, skype, email, véres videojáték prezentáció. A képrögzítő eszközök összekötik a tereket, a szélessávú kapcsolat eltörli a távolságokat. Az áruló ügyvéd kínzását és kivégzését (ez a jelenet egyébként a Kutyaszorítóban-t idézi) Elena Sanchez videokonferencia üzemmódban követi nyomon. Stone a modernitás teljes virtuális eszközparádéját vonultatja fel, és ezzel rendkívül érdekes jövőképet rajzol. (Furcsa paradoxon ezt összevetni Wim Wenders bekamerázott világával az Erőszak végén-ből.)

A film vége kétértelmű, de ezzel paradox módon egyértelműsíti bennünk Stone feltételezhető önreflexív alkotói szándékát. Az alternative ending két lehetséges befejezést ad: az első az egymást szerető fiatalok véres és lírai közös halála, igazi „aranylövés” a virtuális erőszak szimbolikus világában. A második a hatalom cinikus, de annál hitelesebbnek tűnő megoldása, mely sajátosan bünteti a bűnösöket és jutalmazza a hősöket. Ennek igazi tétje már nincs, mindkét befejezés banális és érdektelen, egy virtuóz filmkészítő perverz magamutogatása, aki nem tudja eldönteni, hogy lenézi-e kortársai filmművészetét, vagy inkább részt kívánna magának belőle.

Vadállatok (Savages)
Rendezte: Oliver Stone
Színes, fekete-fehér, feliratos amerikai–angol thriller, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben