×

„Írástechnikai kisiparosnak nevezem magam”
Interjú Kácsor Zsolttal
Juhász Tibor
2018 // 09. 04

Legtöbben talán újságíróként ismerik, hiszen tizenöt évig volt a néhai Népszabadság debreceni tudósítója, és majdnem harminc éve rendszeresen olvashatók tárcái, cikkei a sajtóban. A jelentős szépirodalmi munkássággal is bíró Kácsor Zsolttal az idei Campus Fesztiválon beszélgettünk.

Újságíróként 1990-ben indultál, első regényed, a Barbarus tizennyolc évvel később jelent meg. Beszélhetünk egyfajta kettős indulásról?

Igaz, hogy 2008-ban látott napvilágot az első regényem, viszont ez nem jelenti azt, hogy a Barbaruson kívül nem írtam korábban könyveket. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor ez a kétezer évet felölelő történelmi családregény az első nyomtatásban megjelent könyvem. Sokkal hamarabb kezdtem szépirodalommal foglalkozni, a novelláim például már 1991-től megjelentek többek között az Élet és Irodalomban, szóval az újságírói és a szépírói lét számomra soha nem vált el egymástól. Mikor Debrecenben tizenöt éven át az azóta legyilkolt Népszabadság tudósítója voltam, egyszerre íróként és újságíróként tekintettem magamra. Büszke voltam rá, hogy tudósítóként dolgoztam, hiszen a magyar irodalomban nagy hagyománya van annak, hogy az írók újságírói praxist is folytatnak.

Érezted valaha, hogy bezár ez a praxis?

Írástechnikai kisiparosnak nevezem magam – leülök a géphez, és legyártom a munkadarabot. Alkati kérdés, hogy ebben a hajtásban az ember folyamatosan, rendszeresen tudja-e hozni azt a minőséget, amit magától elvár. A minőség nálam néha sajnos hullámzó, de az én értelmezésemben ez a zsurnalisztikai műfajokkal, az újságírói praxissal valamennyire együtt jár. Bár éreztem a termelési kényszer nyomását, de ha rá vagy kényszerítve arra, hogy írj, akkor rá vagy kényszerítve arra is, hogy gyakorolj. Aki évtizedeken keresztül napi rendszerességgel bütyköli a nyelvet, annak óhatatlanul is kikerül a kezei alól néhány jó munkadarab. Szóval összességében ezt a nyomást pozitívnak gondolom. Újságíróként sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, olyan életekbe láthattam bele, amikbe valószínűleg nem lett volna lehetőségem betekinteni, ha irodalomtörténészi pályára lépek.

Szándékosan beszélsz múlt időben magadról mint újságíróról?

Egyrészt kérdéses, hogy az ember mitől újságíró. Attól, hogy lapnál dolgozik, és cikkeket ír? Vagy akkor is az, ha nem áll alkalmazásban egyetlen lapnál sem? Jelenleg a Mazsihisznek, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének írok, ami nem újság, hanem egyház, szóval ezért sem tudom eldönteni, hogy nevezhetem-e még magamat így. Másrészt van erre a kérdésre egy személyesebb válaszom is. Nem azért voltam hosszú időn keresztül a Népszabadság tudósítója, mert oda sodort a szél, hanem azért, mert volt egy világképem, voltak elképzeléseim arról, hogy egy társadalomnak milyen értékek szerint kellene szerveződnie, hogy milyen megfontolások alapján kellene a hírszolgáltatásban dolgozó embereknek eljárnia. Ezt a szakmát nem lehet anélkül a hit és meggyőződés nélkül művelni, hogy a munkád hasznos a társadalom számára. Az elmúlt húsz évben liberális és baloldali meggyőződésű emberként gyártottam cikkek százait, de az április 8-i választások eredményét ismerve azt kell mondanom, hogy mindennek tulajdonképpen semmi hatása nem volt. Ha húsz év után körülnézel, és még mindig azt látod, hogy ez az ország Ady Endre szavaival élve, „Halál-tó”, márpedig te azt akartad és akarod, hogy ne lehessen így nevezni a hazád, akkor felelősségteljes újságíróként nem menekülhetsz el az önmagaddal való számvetéstől: nem voltál elég jó.

Szépíróként is van ehhez hasonló hivatástudatod?

Nincs. Hogy író vagyok, az olyan evidencia a számomra, mint például a magasságom vagy a szemem színe. Mindig csodálkoztam azokon az embereken, akik vívódtak, hogy mikortól nevezhetik magukat írónak, hiszen ez nem egy minőségjelző, hanem kvázi egy iparos foglalkozás. Ha nem adsz ki könyvet tizenöt évig, akkor is író vagy. Aki próbált már regény írni, az tudja, hogy az egy komoly fizikai munka. Oda kell ülni az asztalhoz, és görnyedni felette órákon át. Ezt nem elég csak hivatástudatból csinálni. Kell hozzá az erő, ami arra késztet, hogy a fejedben lévő képeket, jeleneteket a mondatok és a szöveg szintjén add vissza. Munka közben nem az a kérdés, hogy van-e hivatástudatod, hanem az, hogy meg tudsz-e birkózni a nyelvvel.

Újságírói pályafutásod kezdete óta több olyan mediális változás is bekövetkezett, amik nem hagyták érintetlenül az újságírói szakmát sem. Hogyan látod ezeket a változásokat?

1990-hez képest sok minden változott – vicces, hogy az első írásaimat írógépen vetettem papírra. Mégsem gondolom azt, hogy messzemenő következtetéseket lehet levonni ebből, hiszen még az elején vagyunk az átalakulás időszakának. Az azonban már most egyértelmű, hogy az offline sajtónak leáldozott, de nem szeretném siratni, hiszen az olyan lenne, mintha egy kódexmásoló azon siránkozna, hogy megszületett Guttenberg, és feltalálta a nyomtatást.

Egyetlen dolgot azonban kiemelnék. Volt egy olyan munkakör, ami hosszú időn keresztül fontos és felelős pozíciót jelentett a sajtóban: a szerkesztő. Ő válogatott az elé kerülő szövegek közül, és el tudta dönteni, hogy egy-egy írást milyen súlyozással, milyen hangsúlyok szerint rakjon be az újságba, orientálva, vezetve ezzel az olvasót arra, hogy mi a fontos, és mi nem. Azt látom, hogy az online térben az emberek elvesztették a tájékozódó képességüket. Úgy érzem magam néha, mint a hajós, aki kénytelen úgy hajózni, hogy még nem találták fel az iránytűt. Korábban ez az iránytű a szerkesztő volt, és pontossága az ízlésétől, felkészültségétől, elhivatottságától, szakmai ethoszától és önbecsülésétől függött. Ma viszont lépten-nyomon találkozhatsz olyan tartalommal, ami nem ment át ilyen szűrőn, és a kevésbé felkészült állampolgárok, akik forráskritika nélkül adnak hitelt bizonyos írásoknak, azt a következtetést vonhatják le, hogy ezek a szövegek egyenértékűek azokkal az írásokkal, amelyek a serious sajtóban jelennek meg. Hiába működnek bizonyos online platformok a serious sajtó rendje szerint, ha az ott megjelenő szólamokat elnyomja egy buta, ostoba kórus. Nyilvánvalóan nincs jogom megfosztani ennek a kórusnak a tagjait attól, hogy énekeljenek, nem is erre akartam felhívni a figyelmet, inkább arra gondolok, hogy a mai, átlag médiafogyasztónak sokkal óvatosabbnak kell lennie, mint a harminc évvel ezelőttinek.

Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a szakmaiság csorbult, ugyanakkor tény, hogy maguk a hírfogyasztók is megváltoztak. Más a hír ma, mint harminc évvel ezelőtt. Nem azt állítom, hogy a tömeg kultúrája akkoriban magasabb nívó szerint szerveződött, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy rengeteg olyan probléma és kérdés van, amikre még nincs megoldás, amikre elhamarkodott lenne válaszokat adni.

Az utóbbi évek irodalmi diskurzusában több szó esett az 1956-ban és a Don-kanyarban történteket tárgyaló irodalmi művek hiányáról. Viszont néhány emlékezetpolitikailag problémás történés vagy korszak feldolgozása megindult az utóbbi években, például a délszláv háború traumái Danyi Zoltán, Sirbik Attila és Orcsik Roland révén. Elhelyezhetőnek véled legújabb könyvedet, A harminckét bolond ot ebben a tendenciában?

Abszolút. Mikor elkezdtem dolgozni a könyvön, szándékom volt, hogy Don-kanyar-regényt írjak, hiszen fájóan hiányoznak irodalmunkból azok a művek, amelyek hasonló célkitűzésekkel születtek volna. Egy Birkás Endre-regényről tudok, ami ezt a témát dolgozza fel: az ő munkája a hatvanas években jelent meg, és magán viseli az akkori kultúrpolitika kéznyomát, hiszen nagyon feltűnően hiányzik a könyvből a II. magyar hadsereg, valamint Horthy Miklós neve. Valószínűleg beleírta a szerző őket a műbe, csak a cenzúra kivette azokat.

Annak, hogy nem indult meg a Don-kanyar-trauma feldolgozása, politikai okai vannak. Például azokat az embereket, akiket kihajtottak a Don-kanyari vágóhídra, a Kádár-rendszerben egészen egyszerűen fasisztának nevezték. Ez volt róluk a kép. Mikor megjelent Nemeskürty István könyve, illetve mikor Sára Sándor megszólaltatta a veteránokat, akkor nagyon hamar levették a képernyőről ezeket az anyagokat. Ezeknek a körülményeknek az ismeretében szinte természetesnek látom azt, hogy a Don-kanyar utáni érdeklődés csak a kilencvenes években kaphatott teret. Arra viszont nem találok választ, hogy miért csak ez az egy kötet született ebben a témában – legalábbis a tudomásom szerint. Nagyon tragikus időszaka ez a magyar történelemnek, hiszen pár hét alatt körülbelül százezer ember halt meg. Csak a példa kedvéért: a mohácsi vészt a magyarságot sújtó egyik legnagyobb tragédiaként tartjuk számon, és ott körülbelül huszonhatezer ember esett el.

Ami a Rettenetes Vladimirt illeti, annak a cselekménye nem 1956-os eseményekre fut ki. Talán a könyv hibája, hogy írói szándékaim ellenére lehetővé tesz olyan értelmezéseket, amelyek horizontjából ’56-os regénynek látszik a kötet. Én nem a Molnár Ferenc-regényben szereplő fiúknak az életét írtam tovább, hanem azoknak a fiúknak az életét, akikről Molnár mintázta őket. Alternatív történelmet akartam írni. Azon gondolkodtam el, hogy azok a fiúk, akik egymással ellentétben álló csoportokba szerveződnek jól elkülöníthető erkölcsi megfontolások alapján – miközben az olvasó számára végig egyértelmű, hogy kik a jók és a rosszak –, a valóságban milyen pályát tudnak befutni. Az általam leírt valóságban az volt a szomorú, hogy a Pál utcai fiúk ugyanolyan gerinctelen, áruló senkik lettek, mint Geréb volt. Azzal játszottam el, hogy már 1919-ben győz a Vörösingesek diktatúrája, és már a húszas években megjelennek a fekete autóknak az előhírnökei. Meglepetés volt számomra, hogy amikor a regény ÉS-kvartettre került, a négy kritikus egyike sem hozta ezt fel megoldásként, mindegyikük úgy értelmezte, hogy a cselekmény az ötvenes években játszódik. Egyébként nem csak ez a két traumánk van, amelyekkel nem történt meg a számvetés. Azt gondolom, hogy elsősorban a magyar elitek azok, akik felelősek és bűnösök abban, ahogyan a magyar társadalom emlékezetpolitikailag gondolkodik. Egyszerűen nem lehet elvárni az átlagemberektől, hogy ők oldjanak meg emlékezetpolitikai problémákat. Ez a mindenkori elitek feladata, de ők csúfosan leszerepeltek ebben a kérdésben.

Lehetséges, hogy az elitek részéről igény van arra, hogy a traumák feldolgozás meginduljon, és ezért értelmezték a Rettenetes Vladimirt 1956-os regényként?

Lehetséges, persze, de azt hiszem, napjainkban már annak a meghatározása is problémás, hogy ki tartozik az elitbe ma. Számomra az, aki kritikai attitűddel rendelkezik, legalább egy vagy két világnyelven olvassa a nemzetközi sajtót, és saját véleménye van arról, hogy mi történik a világban. Azt gondolom, hogy a mai Magyarországon sok ember van, aki értelmiségi sorsra lenne hivatott, de olyan nehéz a megélhetés, hogy sokan az egzisztenciális körülményeik miatt egyszerűen nem képesek energiát fektetni abba, hogy művelődjenek és tájékozódjanak. Csodálkoznék rajta, ha az a házaspár, aki két gyermeket nevel és nap mint nap a megélhetéséért harcol, este még leülne, és éles figyelemmel átbogarászná a napi sajtót. Nyilvánvaló, hogy az ilyen helyzetben lévő emberektől ezt nem is lehet elvárni. De ismét hangsúlyozom, hogy mivel nem tudom megmondani, ki ma az elit, a feladatait sem írhatom körül. Az viszont kijelenthető, hogy a nemzeti traumák feldolgozása csakis az elit által valósítható meg.

A megmagyarázhatatlan, misztikus eseményeknek, momentumoknak nagy szerepe jut új köteted elbeszélésmódjában, cselekményvezetésében. A szereplők, ahogyan a cím is mutatja, nem mindig birtokolják az ép eszüket, de a Don-kanyarban történtek brutalitása is az események valószerűtlenségét sugallja. Vagyis egymás mellé helyezel megtörtént és fiktív, de egyaránt valószerűtlen történéseket.

Ki ne mondhatná, hogy a Don-kanyar valószerűtlen volt? Kihajtottak oda kétszázezer embert, hogy majd ők fognak tartani egy több száz kilométeres frontot. Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen nem hitték el a tisztek, hogy nincs kialakítva mélységi védelem, vagyis egyetlen vonalban voltak megásva a lövészárkok, és ha azt áttörik a szovjetek, akkor elveszett a front. Nem volt több védelmi vonal, ami alapvető stratégiai hiba. Az is valószerűtlen, hogy a német vezetés nem vezényelte vissza a magyarokat, holott mindenki tisztában volt azzal, hogy ha megindulnak a szovjetek, tarthatatlanok lesznek az állások. És nagyon sokan fognak meghalni.

Nemrégiben posztoltad a közösségi oldaladon, hogy ha minden jól megy, jövőre megjelenik az új regényed, a Cigány Mózes. Mondd el, kérlek, pár mondatban mindazt, amit tudnunk kell a könyvről!

Túl sok mindent nem árulnék el a könyvről. Annyit talán, hogy meg szeretném írni a cigányok tóráját, ebben az öt nagyobb egységből álló kötetben ők lesznek a kiválasztott nép. A vándorlásukat követem nyomon, az őshazájukból Magyarországra, majd vissza. A regény egyik fontos pontja lesz az, hogy bezárják őket Magyarországon egy koncentrációs lágerbe, ahol támad majd a cigány nép között egy Mózeshez hasonló próféta. Ez a láger a Csepel-szigeten található, ott, ahol a Horthy-liget működött, ahová baloldali liberális újságírókat zártak a II. világháború alatt.

Az interjú a KULTer.hu Összművészeti Helyszínén 2018. július 20-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Leadfotó: Fülöp Dániel Mátyás. Forrás: 24.hu

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs szeptemberi száma

Bővebben

A szeptemberi lapszám letöltése pdf-ben