×

Kovács Kati egyszemélyes színháza
Interjú Kovács Katival
Ménesi Gábor
2018 // 08. 28

Mindig végtelen alázattal és ritka természetességgel áll a közönség elé, függetlenül attól, hogy a Pesti Vigadóban vagy a legkisebb község színpadán énekel. Új albumán tizenhárom eddig kiadatlan dala vált elérhetővé, a hozzá kapcsolódó DVD a pálya legfontosabb állomásait idézi fel, illetve CD-re kerültek a régi bakelitlemezek is.

A beszélgetésre készülve azon gondolkodtam, hogy minden koncert – csakúgy, mint egy színházi előadás – a pillanatnak szól: megismételhetetlen. Ugyanakkor nemcsak a hallgatókban, az előadóban is előhívja az emlékeket – különösen, ha olyan visszatekintő, összegző műsorról van szó, mint amivel áprilisban a Pesti Vigadó közönségét megajándékozta. Hogyan éli meg ilyenkor, hogy újra lepereg az élete, és megelevenednek a szép és a fájdalmas pillanatok egyaránt?

Sokszor nehezen tudom kivonni magam a dalok hatása alól, különösen azért, mert többségük erősen személyes. Mégis meg kell próbálnom valamennyire eltávolodni a múlttól ahhoz, hogy előadhassam, mert különben gyakran sírva fakadnék.

Ez minden alkalommal sikerül?

Nem mindig, de törekedni kell erre. A színész sem hagyhatja, hogy előadás közben eluralkodjanak felette az érzelmek, hiszen akkor oda lenne a játék. Egyébként a színészeknek valamivel könnyebb, sok tekintetben pedig nehezebb a helyzetük, mint nekünk. Könnyebb azért, mert előre bepróbálják az előadást, és minden alkalommal ahhoz tartják magukat, többnyire nem lehet rögtönözni, a rendező gyakran ahhoz is ragaszkodik, hogy a színész hol forduljon meg. Néhány előadásban szerepeltem, és abba is hagytam hamar, mert rájöttem, hogy a kötöttség olyan mértékű önfegyelmet kíván, amire nem vagyok alkalmas. Az én pályámon viszont az improvizáció megengedett, legalábbis annak, aki szeret és tud rögtönözni.

Koncertjein hogyan viszonyul egymáshoz a kötöttség és az improvizáció?

Egyértelműen az utóbbi a hangsúlyos. Az improvizáció szabadságot ad, azt hiszem, többek között ez tart még a pályán. Részt vettem olyan műsorban, ahol előre meghatározott rend szerint kellett előadni a dalokat, de az nagyon nehezemre esett, mert nem volt módom változtatni. Pedig gyakran előfordul, hogy észreveszem, az egyik dal különösen tetszik a közönségnek, és pontosan tudom, hová helyezzem a műsorban. Az is lehet, hogy egy másik nem megfelelő, mert például túl lírai szabadtéren, ilyenkor inkább kihagyom. Mindez persze a helyszíntől is függ. Egy sportcsarnokban, ahol a nézők távolabb helyezkednek el, kevésbé lehet kontaktust teremteni az emberekkel, mint egy színházteremben, ahol az előadó egyénisége, személyisége nagyobb hangsúlyt kap. Ugyanakkor a közönség figyelmét, érdeklődését fenntartani minden színpadon komoly feladat.

Az énektudás, a hangi adottságok megléte, illetve fejlesztése mellett előadóművésszé kellett válnia, tudni kell megjelenni a színpadon, kapcsolatot teremteni a közönséggel. Ez is jött magától, vagy meg kellett tanulnia?

Az elején azt sem tudtam, hogyan kell bejönni, és mit kell tenni a színpadon. A televízióban akkor még nem voltak könnyűzenei műsorok, ahonnan tanulhattunk volna. A mi korosztályunk járatlan utakon indult el, mindenre magunktól kellett rájönnünk. A legjobb iskola az volt, amikor egyetlen hangszer, például zongora kíséretével álltam közönség elé, vagyis egyedül kellett helytállnom, mert nem voltak mögöttem a zenészek. Nagyon nehéz feladat, akkor tud az ember igazán felnőtté válni. Zenekarral dolgozni azért könnyebb, mert megoszlik a figyelem és a felelősség. Hosszú évek után mertem először szólni a közönséghez a színpadon. Majd rájöttem, hogy ez az én egyszemélyes színházam, ahol én vagyok a rendező, az ügyelő, és időnként nekem kell végszavazni egy-egy dalra.

Nyilatkozataiban gyakran elmondja, hogy sosem készült énekesnek. Mikor vált ez igazán komollyá, amikor már nem volt visszaút?

Még nem jött el az az idő. Ma sem tartom magam igazán énekesnek. Azt szoktam mondani, hogy szerepelni nem szeretek, csak az éneklés a színpadra vitt. Énekelni mindig imádtam. Kislányként rengeteget gyakoroltam, mindenféle műfajt és stílust kipróbáltam, még az operát is, hiszen Maria Callas volt az egyik példaképem. Komoly kihívást jelentett, amikor az angol nyelvű számokról áttértünk az újonnan komponált magyar dalokra. Rá kellett jönnöm, hogy hiába énekeltem el a legnehezebb spirituálékat Mahalia Jacksontól, magyarul mégsem tudtam megfelelően formálni a szavakat. A Magyar Rádió stúdiójában tanultam meg, mit is jelent a saját nyelvünkön énekelni. Mert az ember hiába próbálja utánozni az angol sztárokat, csak akkor lesz belőle jó magyar énekes, ha vannak saját új dalai, kialakítja a maga stílusát és személyiségét.

Kezdettől fogva jellemzi művészetét az állandó kísérletezés, az új irányok keresése. A beat, a rock and roll, a blues, a gospel, a spirituálé egyaránt repertoárjára került, amit a nagylemezek sora is pontosan tükröz. Miért volt fontos ez a sokszínűség?

Meggyőződésem szerint ha valaki szereti a zenét, nem köteleződik el egyetlen műfaj vagy stílus iránt. Gondoljon bele, az operákban egyaránt vannak lírai futamok és egészen erőteljes részek. Luciano Pavarotti, aki szintén az egyik kedvencem, ugyanolyan beleéléssel adta elő az O sole miót, mint a legnehezebb áriákat. A popkultúrában miért lenne ez másként? Miért ne énekelhetném el ugyanabban a műsorban a Rock and rollert és mellette Az én időm című lírai dalt, amely kissé elgondolkodtató, filozofikus hangvételű? Eleinte a rádióban és a televízióban nem tudtak hová tenni, éppen az eklektikus stílusom miatt. Nem értették, hogy van olyan előadó, aki el tudja énekelni a nehezebb dalokat, és szereti a könnyebbeket is.

Első nagylemeze, a Suttogva és kiabálva 1970-ben jelent meg, majd évente, kétévente követték az újabbak. A szerzőktől készen kapta ezek anyagát, vagy bevonták az alkotás folyamatába?

Volt, amikor jelen voltam a dalok megszületésénél, és az is előfordult, hogy egy-egy dallamot én vittem tovább a zeneszerzőnek, vagy a szöveghez tettem hozzá két-három sort. Abban az időszakban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat erősen beleszólt, miből lehet lemez, és miből nem. Amikor például Szörényi Leventével és Adamis Annával közös albumunk készült, a lemezgyár vezetője nem támogatta az ötletet, és mindent megtett azért, hogy ne legyen sikeres a kiadvány. A két szerző sokat küzdött azért, hogy megszülessen ez a lemez.

A Kádár-kor könnyűzenei politikája, a lemezgyár vagy az Interkoncert tevékenysége okozott-e további sérelmeket, gátolta-e, hogy karrierje még jobban kiteljesedjen?

Bizony voltak furcsaságok. Cannes-ban tartózkodtam – nem Magyarország képviseletében, hanem a németek kíséretében –, ahol rám talált egy francia társaság, és meghívtak turnézni a saját repertoárommal. Valahogy nem jött össze, és csak évek múltán derült ki, hogy a franciák kaptak egy levelet, miszerint hosszabb kórházi ápolásra szorulok, ezért nem tudok kimenni Franciaországba. Persze semmi bajom nem volt, és az egész a hátam mögött zajlott. Ennek ellenére sokfelé jártam, Japánban is felléptem, japánul énekeltem a Yamaha Fesztiválon. Képzelje el, Cannes-ban, a lemezpiacon az én japán nyelvű dalommal reklámozták a fesztivált. Óriási dolog volt. James Last – akinek James Last Orchestra elnevezésű formációja Németország egyik legnagyobb sztárzenekara volt – és bátyja, Kai Werner meghívólevelet küldött nekem, arra kértek, hogy költözzek oda, ígértek lakást és stúdiót. Talán külföldön könnyebb lett volna boldogulni, mint Magyarországon.

Sosem bánta meg, hogy mégis itthon maradt?

Nem, mert családcentrikus vagyok, édesanyámat semmi pénzért nem hagytam volna itt. Meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek. Nem tudtam volna úgy élni, mintha kitépték volna a szívemet.

Visszakanyarodva a nagylemezekhez, az LGT-vel két stúdióalbumot is készített a hetvenes években. Hogyan találtak egymásra?

Amikor az első lemez ötlete felmerült, először kicsit húzódoztam, mert alig ismertem az együttes zenéjét. Végül Koncz Tibor – aki már hallotta néhány dalukat – rábeszélt a közös munkára. Meglepő módon nem a két LGT-album lett a legnépszerűbb, hanem az 1977-es Csendszóró, amelynek zenéjét Koncz Tibor szerezte, a szövegek nagy részét pedig az Omegának is dolgozó Sülyi Péter írta.

Szembetűnő, hogy az 1985-ös Szerelmes levél indigóval után csak 1992-ben készült új, önálló stúdióalbum, a Forgószél. Mi volt ennek az oka?

Nehezen találtam a helyem a megváltozó világban és az átalakuló lemezpiacon, inkább többet koncerteztem. A Forgószél nagyon szép, egységes album lett, amit elsősorban Holló Józsefnek, az R-GO korábbi billentyűsének köszönhetek. A Love Game, azÉdesanyámnak szeretettel, a Kincses sziget és a Gyere szeress című, régi és új felvételeket egyaránt tartalmazó lemezek már magánkiadásban jelentek meg.

Tavaly év végén látott napvilágot a kiadatlan dalokat közreadó hanghordozó és a hozzá kapcsolódó DVD. A kiadvány hamar aranylemez lett. Ön is részt vett a válogatásban?

Ezt az albumot ajándékba kaptam. Nem vettem részt a válogatásban, mert nehezen tudnám eldönteni, mi kerüljön rá egy ilyen korongra. Ne várja tőlem senki, hogy az ötszáz gyermekem közül kiválasszam, melyik a legkedvesebb. Hálás vagyok a kiadó MTVA-nak és néhány barátnak, akik segítettek a kiadványok létrejöttében. Így lemezre kerültek olyan dalok is, amelyek az előző rendszerben nem jelenhettek meg, mivel sosem voltam a döntéshozók kedvence.

Gyakran felfedezhetjük a nevét a szerzők között, szövegíróként. Hogyan kezdődött? Mi adott erre inspirációt?

Már gyerekkoromban is szerettem írni. Emlékszem, az iskolában egy évzáró alkalmával megjelent egy füzet, aminek a hátoldalán az én egyik dolgozatomból idéztek. Az osztálytársaim alig akarták elhinni, hogy én írtam. Akkor még nem tudtam, hogy édesanyám fiatalon verseket írt, néhány közülük újságban is megjelent. Később, ha egy-egy világslágert szerettem volna elénekelni, de nem találtam hozzá szövegírót, megírtam én magam. Így született meg például a Házibuli főcímdala, az Álmodj, kiskölyök. Van benne két sor, amely így hangzik: „A múlt, mint léggömb száll / száll tovább”. Egyik kollégám megjegyezte, mennyire érdekesen, szerinte költőien fejeztem ki, hogy az ember egyre kevésbé emlékszik a múltra, eltávolodik tőlünk, de valami emlék mindig megmarad belőle. Vangelis két instrumentális szerzeményére is írtam szöveget, a Tűzszekerekre és az 1492-re, de az utóbbi lett mívesebb és sikeresebb. Bevallom, engem is meglepett, hogy képes voltam ezt kihozni magamból. A zeneszerző levélben gratulált, nagyon tetszett neki a szöveg.

Színészek szokták mondani, hogy van öt-hat pillanat, előadás, amiért érdemes volt azt a pályát választaniuk. Önnek is vannak olyan alkalmak, fellépések, találkozások, amelyeket így őriz?

Nekem sokkal több ilyen pillanatom van. A közelmúltban jártunk a Lovas nevű településen, ami egy gyönyörű völgyben fekszik, és onnan rálátni a Balatonra. Nagyon szép élmény volt. Sosem voltam nyaralni, de miért is mennék, amikor itthon mindenütt kényeztetnek. Egyetlen előadást mondtam le az elmúlt ötven évben, azt is azért, mert olyan derékfájásom lett egy rossz mozdulat következtében, hogy nem tudtam talpra állni. Egy hét múlva a veszprémi Petőfi Színházban már énekeltem, pedig alig bírtam járni. Az igazgató, Oberfrank Pál kedves és megértő volt. Mondtam, hogy elfogadom, ha mást akar helyettem, de ő ragaszkodott hozzám, és a közönség is szívélyesen fogadott, ami akkor önbizalmat adott. Nagyon szerencsésnek tartom magam, a szakmai életemben alig van szomorúság. Ha néha mérgelődöm, arra gondolok, milyen jó, holnap előadásom van. Az nekem olyan, mint a kitüntetés. Mostanában elénekeltem három vadonatúj dalt, vagyis még nem fejeztem be a tanulást. Nem én írtam a szövegeket, de sok ötlet tőlem származott. Az egyik mintha kiválna a többi közül, mert, ahogy beindul a refrén, rögtön tapsolni kezd a közönség, pedig akkor hallják először. A barátságról szól ez a dal, ami most a szívem csücske. Nem álltam még le. Még érdekel ez a világ. A családban pedig nőnek a gyerekek. Kovács Kati unokahúgom fia, Klinkó Krisztián társaival kifejlesztette a látássérültek mindennapjait segítő olvasókesztyűt. Nagyon büszke vagyok rá.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben