Seggbe rúgni Sondheimet

Nem panaszkodnék, ha nem kellene végigülni az első felvonás háromnegyed részét. Ha a Félúton a Fórum felé a második felvonással kezdődne, tényleg nem lenne semmi gond. Így sincs különösebben, sőt már az is egy meglepetés, hogy Stephen Sondheimet játszanak itthon. Bár ha jobban belegondolok, az utóbbi időben mintha elkezdené őt felfedezni a magyar musicaljátszás – nem a Madách Színház és nem az Operett, hanem az alapvetően prózai színházak. Nyilván megtanította az idő, hogy Sondheim nálunk nem igazán népszerű, ha musical, akkor Andrew Lloyd Webber neve egyenlő a sikerrel. Ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Valamiért hajlamos azt gondolni a közönség, hogy a musical rettenetesen bárgyú dolog, komoly gondolatoknak itt nincs helye. Sondheim pedig komoly dolgokról is akar beszélni a zene segítségével, szóval megeheti a fene.



Valószínűleg az éppen megjelenő film szerepet játszott benne, hogy tavaly a Magyar Színház bemutatta a Vadregényt, és akkor hopp, újabb év, újabb Sondheim-bemutató. Viszont elképzelni sem tudom, kinek jutott eszébe a Thália Színházban, hogy éppen ezen szerzőhöz kell nyúlni, mindenesetre gratulálok neki. Nem feltétlen a minőség miatt, mert már maga a választás is merész lépés a korábbi bukásokat figyelembe véve. Aztán mégsem tűnik olyan merész dolognak, ha megnézzük, mikor írta Sondheim a musicalt: 1962-ben. Ez a második darabja, a kísérletező musicalszerző szárnypróbálgatása, tulajdonképpen nem is Sondheim. Vagy nem is az a Sondheim, akit mi ismerünk.

De itt már jönnek is a kihívások, például a címet le kellene fordítani (A Funny Thing Happened on the Way to the Forum), amit 2013-ban tett meg Hamvai Kornél. Így lett Félúton a Fórum felé a darab címe, ami egy fokkal mindenképpen jobb, mint a filmváltozaté a hatvanas években: Ez mind megtörtént útban a Fórum felé. Hogy valójában mit is takar a címben a fórum, ami az előadásban egyszer sem hangzik el, arra továbbra sem sikerül rájönnöm. De nem is Réthly Attila rendezése lesz az, ami rávilágít az összefüggésekre, nem most fogok rájönni, milyen mély is ez a mű. Ezzel nem azt mondom, hogy élvezhetetlen, van olykor felhőtlen nevetés, csak egyszerűen ez nem Sondheim. És nyilván nem valami misszionárius a Thália, hogy a magyar közönségnek bizonygassa, mekkora névről van szó – nézőket akar bevonzani, akiknek esetleg fel sem tűnik a szerző. Talán jól is van ez így.



Zenés komédiát játszanak a Nagymező utcában, és csak a hozzám hasonló bolondok keseregnek azon, hogy kinek is a musicalje vagy éppen komédiája ez. Mondjuk, a történetben látszik, hogy valaki kísérletezni akart, Plautus három darabját illesztette össze és írta meg hozzá a zenét. Amit most meglepően jól adnak elő – azért is meglepő, mert amikor legutóbb hallottam valamit a Thália zenekari árkából, az nem igazán emlékeztetett zenére. Most viszont mintha mindent kicseréltek volna: Silló István jól vezényel, már az indításkor látni, hogy nem szokványos musical részese lesz az ember, Sondheimet pedig nem lehet letagadni, már a zene is mesélés nála: éles váltások és váratlanul visszatérő szólamok jellemzik. A szöveg kellemesen bárgyú, még éppen a határon mozog Hamvai Kornél munkája, így nem okoz nagy problémát, hogy eléneklik: „tartom a pulzust, most harminc, ó, pardon”. Én is úgy menetelek haza az Andrássy úton, hogy azt dúdolgatom: „tivornya, farsang, sehol egy fals hang”, nyilván hülyének is néznek. Mindenesetre elérték a célt, az ember fülébe belemászott a szöveg.

Tényleg csak az első felvonás maradhatna ki, a hosszú felvezetés, amikor azt érezni, hogy a rendező nem is gondolt semmit a darabról. Csak jönnek egymás után a jelenetek, mintha nem is lenne megrendezve az előadás. És hiába a ókori komédiák szokásos elemei, a narrátor megjelenése, a nézők köszöntése, már az elején látni, hogy itt szokásos bohózatról van szó: a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, de a fondorlatos főhős némi jutalomért cserébe összehozza őket, ami nem is olyan könnyű, mert a lányt másnak szánták, meg ott vannak a szülők is. Hogy ez római kori jelmezekben történik, tulajdonképpen mindegy is.



Zajlik az első felvonás, de az jár a fejemben, hogy sok értelme nincs – aztán egyszerre mintha egészen más előadást néznék, elkezdenek működni a poénok, beérnek a jellemek, és ez nagyjából akkor van, amikor Vida Péter azt mondja, hogy most jön a szünet.

A második felvonás viszont végig képes megtartani a tempót, a hosszú felvezetést követi a dinamikus kibontakozás, mindenki fut mindenki után, miközben azt éneklik: „tragikus lesz holnap, komikus ma még”. Valóban komikus az egész, néha elképesztő hülyeségeken nevet az ember. Szabó Győző azt mondja: „jöjjenek a siratógirlök”, ami lehet, hogy csak véletlen elszólás, és nem is egy összetett gondolat, mégis nevet az ember. Közben látni a kivetítőn, hogy Hamvai Kornél tényleg odatette magát: a magyar fordítás néha jobban szól, mint az angol szöveg, mert annak azért több jelentése van, ha azt mondom: „intelligens barátom”, mintha a „dear friend”-et használnám.

Van, akinek a jelenlétét a színpadon az ember csak bólintással nyugtázza, mert az előadás során sok vizet nem zavar. És van Vida Péter, aki Servulust játssza, a narrátort és a főhőst, fut és rohan az egész este során, de nekem leginkább a könnyedsége tetszik. Hogy tudja, ez egy vígjáték, nem kell komolyan venni. Azt hiszem, ezért is élvezem.

Thália Színház: Félúton a Fórum felé
Rendező: Réthly Attila
Zeneszerző: Stephen Sondheim
Szereplők: Vida Péter, Szombathy Gyula, Molnár Piroska, Mózes András e.h., Bánovits Vivianne, Domonkos Zsolt e.h., Tamási Zoltán, Pindroch Csaba, Szabó Győző
Bemutató: 2015. június 12.
Következő előadások: 2015/2016-os évad