×

Létügyek
Interjú Kürti Lászlóval
Juhász Tibor
2018 // 03. 09

Vannak szabályok, amelyek felülírják a lélegzetvétel szükségét. Vészjós időszakok, mikor az élni akarás evidenciája átprogramozza a törvényeket. Süllyesztő helyzetek, tiszta beszéd, sajátos árterek, rostázott pátosz. A nemrégiben Bella István-díjjal kitüntetett Kürti Lászlóval beszélgettünk.

A recepciód a rád leginkább jellemző magánéleti tematikákból kiindulva a „személyesség és a hétköznapok költőjeként” ír rólad. A veled készített interjúk válaszaiban körültekintően fogalmazod meg, hogy alkotóként miként viszonyulsz a mindennapokhoz, feleleteidből akár ars poeticádra is következtethetünk. Költészeted esetében valóban beszélhetünk alkotói programról?

Soha nem akartam programszerű lírát csinálni. Nagyon sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy akár egy ciklus erejéig is tervezzem a versírást. Nem lenne tisztességes dolog, ha előre megfontolt szándékból „végezné ki” vagy „halasztaná meg” anyját és apját az ember, mikor éppen úgy ír rólunk. Aki a „sebem a világ” elevenségével indul bele az iszapos életbe, sodrásos lírába, az leginkább állva maradni akar, miközben ömlik nyakába a világ összes szennye. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell ismerni a hagyományt, legyen szó líráról vagy a szociális életünkről. És persze klassz élmény felfedezni a sajátos ártereket, különös szabadságokat, kiteljesedéseket is – de néhányunknak főként a megszokotthoz, szabályoshoz képest kezdődik a személyes élete, a mindennapokban újjáteremtett valósága. Eliot szerint az író etikai kötelessége az, hogy hiteles beszámolót nyújtson az emberekről és a dolgokról, ahogy azok az elméjében tükröződnek. Az etikai mérlegelés az életéért kalimpáló fiatal vészjós időszakaiban nem igazán merül fel, ahogyan normális esetekben a lélegzetvételnél sem, mert van alapvetőbb, magasabb szabály. Ő zsigerből cselekszik. Ha ilyenkor az ember fejére koppintanak, legközelebb már felmerül a kérdés: szabad-e ilyet? Csakhogy ez nem jó kérdés létügyekben.

Ha éhes vagy, belenyúlsz abba a hűtőbe, amibe neked egyébként tilos. Nem mérlegelsz a morális szabályok szerint – evidens, mit kell tenned. Csak utólag visszatekintve a történésekre realizálod, hogyan sikerült a legvészesebbnek tűnő süllyesztőkből kilábalnod. Az ezt követő, megfontolhatóbb felnőtt élet kevésbé az űzött zsigeri költő fiziológiai valóságából következik. Visszatekintve tűnhet az eddigi munka is programszerűnek, hisz többen is mondják – az élni akarás evidenciája, amiből a vers születik, átlényegíthető.

Már más a reflex. Nem arról van szó, hogy ne lenne kiért, miért élni… Szóval mára elképzelhetőnek tartom azt is, hogy képes legyek programozott irodalmi munkát elkövetni, viszont erős a gyanúm, hogy az ilyen típusú alkotási metódus leginkább prózában kivitelezhető.

Több kritikusod véli úgy, hogy a Kürti-líra egyik legfontosabb sajátossága az érzékletes képekkel kifejezett elvont minőségek mellett a közérthetőségre való törekvés. A költő és az olvasó közötti kommunikáció hatékonyabbá tétele miatt nyúlsz a köznyelv valamennyiünk számára ismerős kifejezéseihez?

Heidegger szerint minden filozófia kudarc, mert olyasmit akar kimondani, ami kimondhatatlan. Nekem van némi reményteli becsípődésem azzal kapcsolatban, hogy az irodalomban könnyebb a helyzet, hogy nem kell feltétlenül külön nyelvet megtanulni a nyelven belül – persze ez nem kerülhető meg, akkor sem, ha hajlamosak vagyunk elhinni ennek ellenkezőjét. Mégis létezhet egy tisztán érthető beszéd: legyen ez a mindennapi beszéd, aminek legalább egy-két síkja világos, és ha rímel, akkor puff neki, olyan lett. Szeretem, ha az olvasók értik, mit írok, ha biztonságosan, hazai pályán érzik magukat, ezért is csináltunk hangoskönyvet legfrissebb kötetem anyagaiból, amin kiváló színművészek adják elő a szövegeimet, segítve az értelmezést. Hogy mi hogyan hat érzelemre, értelemre, zömmel már rajtam kívül álló dolog – tapogatom ugyan, de csak mint süket a csengőt.

Irodalommal nemcsak szépíróként, hanem gyakorló pedagógusként és szerkesztőként is foglalkozol. A mások szövegeivel való munkának is olyan markáns belátásokkal állsz neki, mint a versírásnak?

Mások szövegeinek gondozása mindig érzékeny dolog, gyakran lelki összegabalyodással járó felelős munka. AVörös Postakocsi folyóiratban, amit Kulin Borbálával, a lap főszerkesztőjével közösen csinálunk, olyan irodalmi teret igyekszünk megtartani, ami túl van a népnevelői, politikai gügyögésen. Onder Csaba alapító főszerkesztő és Bódi Kata szerkesztő kilépése után ketten maradtunk, így evidens volt, hogy oly módon folytassuk tovább a munkát, amit szívvel és tüdővel bírni lehet – saját ritmusunk, valamint személyes belátásaink szerint. Tudós barátainktól egy jól strukturált, finoman hangolt folyóiratot „kaptunk”. Immár tízéves A Vörös Postakocsi, s hogy markánsabbá vált-e, vagy több rizikót vállal-e ez a médium manapság, talán erősebben az én személyes felelősségem. Bármennyire is összefügg minden mindennel, politikától mentesen szeretnénk szépirodalmat közvetíteni – a minőségi szellemi munkának mindenféle pártpolitikai acsarkodás fölött kell állnia. Ennek szellemében dolgozunk, én a szépirodalom, Bori pedig főként a kritikák területén tartva szem előtt ezeket a – valójában sosem megfogalmazott, inkább valamiféle hallgatólagos egyezségen és bizalmon alapuló – „irányelveket”.

Ahogyan említetted, tanítok, így a szerkesztés majdhogynem mindig lopott időben zajlik. Egy első olvasat már sokban segít – mindig vannak egyértelmű szövegek, amikről kapásból tudod, hol van a helyük. A műhelymunkálatokkal, szöszöléssel van bajom: hogy elég energiát tudjak fordítani a szöveggondozásra, találjak minőségi időt, legyen elég koncentrált a figyelmem, szóval hogy mindez rendben megvalósulhasson. Öröm, ha tehetséges fiatalokat segíthetünk első közlésre, akik később állandó szerzőnkké is válhatnak. És természetesen az is, mikor a magyar irodalom meghatározó alakjainak közölhetjük remek írásit, ami jelentős mértékben hozzájárul a lap szakmai presztízséhez.

Tanítványaid mit szólnak ahhoz, hogy költő oktatja őket?

Az irodalmat főként rendhagyó irodalomórák keretében oktatom, hiszen filozófiából és testnevelésből, illetve ezen szakok egy-egy speciálisabb területeiről szereztem diplomát. A „költők egymás közt” sorozatom révén a városi színháztermünkben háromszáz-háromszázötven gimnazista találkozik alkalomról alkalomra olyan jelentős költőkkel, mint Jónás Tamás, Kemény István, Szabó T. Anna, Kukorelly Endre, Térey János, Tóth Krisztina, Szentmártoni János, Kiss Judit Ágnes, februárban például Háy János volt a vendégünk. Több olyan alkotóval is megismerkedtek már, akiknek művei érettségi tételekké váltak. Természetesen sok személyes sztori is eljut hozzájuk, amit a tankönyvekből nehéz lenne kiolvasni. Ezekben a beszélgetős szituációkban vagy a verseimen keresztül, hogy mennyire látnak engem költőnek, azt nem tudom megítélni, de a tantárgy szerinti tanítási órák szerintem rostázzák ennek bármiféle pátoszát, szóval erről őket lenne érdemes kérdezni.

Pedagógusi és szerkesztői tapasztalataid mennyire formálták a te képedet a kortárs irodalomról?

Inkább oda fordítanám a kérdést, hogy a kortárs irodalomban szerzett tapasztalataim miként formálják a pedagógusi, szerkesztői munkámat. Vannak ötleteim arra nézve, hogyan kapcsolhatom be a diákok figyelmét. Ha ez megvan, onnantól magától működik minden, rádöbbennek például valami fontos dologra a verseken keresztül. A szerkesztői munkába viszont, akárcsak a versírásba, nem integrálhatja be a körülötte lévőket az ember, mint egy tanítási órán. Az sem segít, ha valaki tudományos eredményeivel döngetve mellét kívánná elfogadtatni verseit a diákokkal, ahogyan a minap egy professzor az egyik doktoranduszával recenziót irattatot egy közölni kívánt szövegéhez – attól még nem lesz jó a vers, ha egyébként sem az. Sokszor elkápráztat egy-egy tehetséges fiatal a kitűnő szövegeivel, és az nagy öröm. Szakma ez is: kell persze valami radikalizmus, szervezői elv, személyes ízlés és szellemi tapintat akár írás, akár szerkesztői szöveggondozás tekintetében, de ezek a fent említett tapasztalatok a kortárs irodalomról kialakított belső képemen semmit nem változtatnak. Sőt. Vajda Mihály azt mondja, „aki rögtön közérthető, az vagy nem radikális (azaz semmi újat nem mond?!), vagy a közérthetőség oltárán feláldozza radikalizmusát”. Egyre erősebb a gyanúm, hogy nem érdemes semmit elmondani, szerkeszteni vagy leírni, míg előtte egészen személyessé nem tette azt magában az ember.

Nemrégiben Bella István-díjat kaptál. Mit jelent számodra ez az elismerés?

A Bella István-díjat komoly szakmai kuratórium adományozza, szóval szakmai elismerés, aminek nagyon örülök! A kitüntetésnek mindig van egyfajta pajzsfunkciója, ami jó, mert sosem tudod, hogy épp honnan nyilaznak, ha mégis, legalább hátrafelé nem kell figyelned – szóval hasznos alkotói nyugalmat teremthetnek a díjak. Másfelől új tereket nyitnak, újabb feladatokkal látnak el. Melót érzek ebben is, pedig lehet, csak egyszerűen megülni kéne, akár az a mesebeli béka a maga kis babérlevelén.

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs szeptemberi száma

Bővebben

A szeptemberi lapszám letöltése pdf-ben