A 20. század egyik legnép­szerűbb és leg­izgal­masabb nőalak­járól unal­mas és rossz élet­rajzi film készült. A Szívek király­nője egy buta, ellenszenves, éretlen tinil­ány, akivel nem­hogy azono­sulni, de karak­terét meg­érteni sem lehet: film meg­tekin­tése a her­cegnő rajon­góinak és úgy álta­lában senki­nek nem aján­lott.

Wong Kar Wai hosszú szünet után ismét film­mel jelentkezik. Az extrém meg­oldá­sairól és kifino­mult eszté­tiká­járól híres alkotó ezúttal új műfaj­ban csillog­tatja tehet­ségét: a kung fu-har­co­sok világába hívja a nézőt.

Egy kiábrán­dult berlini srác pocsék napját követ­hetjük végig az Oh boy című drá­mában, ami annak elle­nére nem mentes tragikus hangu­latok­tól, hogy érzé­keny és intelli­gens poé­nokat tarto­gat a néző számá­ra. Éppen ezért jól áll neki a fe­kete-fehér.

Match Point mínusz feszült­ség, meg Vicky Cristina Barce­lona mínusz élet­kedv, egyenlő Blue Jasmine. Nem könnyű alko­tás, olykor kissé élet­telen és lapos, de figye­lemre méltó, ele­gáns munka. A Mester ismét – szó szerint – komo­lyat alko­tott.

Terroristák támad­nak meg egy kormány­épületet. Egy törté­net, amit már ezer­szer láttunk, és mégis, ezer­egyed­szerre is képes szóra­koztatni. Miért? Mert Roland Emmerich ért hozzá, hogyan kell úgy elme­sélni egy sztorit, hogy az izgal­masnak hasson. Ez törté­nik most is, ami­kor az elnök kerül vég­veszélybe.

„Az emberek többségének előzé­kenyen kihagy az emlé­kezete, és ez teszi lehe­tővé, hogy béké­ben élje­nek.” Ha a filmre adap­tált regény szer­zője, Francois Mauriac sorai szerint él­hetne Claude Miller film­jének té­kozló szívű fő­szerep­lője, akár boldog is lehet­ne. Bovaryné vs. Mrs. Dalloway?

Meglehet, hogy Nicolas Winding Refn egyedi látás­móddal ren­del­kező ren­dező, még akkor is, ha a rá jel­lemző stílus­jegyek egyen­ként talán nem sok meg­lepe­tést szolgál­tatnak. Mégis képes valami­féle sajátos vegyü­letet létre­hozni fel­hasz­nált adalék­anya­gokból, de hogy ez elég-e, hogy valaki nagy rende­zővé váljon, az még kér­déses…

Eizenstein, Dovzsenko, Tar­kovsz­kij (film)szel­lemi örök­sége. Pavel Lungin A Sziget című, 2006-ban ké­szült film­je mélyen gyöke­rezik az orosz film­művé­szet klasszi­kus hagyo­mányá­ban és az orto­dox, pravo­szláv vallás kultúr­köré­ben. A bűn­bocsá­natot kereső szer­zetes törté­nete idő­uta­zás min­den szem­pont­ból, film­nyelve, törté­nete és igaz­sága a hagyo­mányo­kat idézi.

Philippe Le Guay leg­újabb filmje egy igazi több­síkú film­szín­házi avagy szín­ház­filmi cseme­gét szol­gáltat a mozi­nézők­nek, hiszen a ren­dező­nek remek színé­szekkel és részlet­gazdag for­gató­könyvvel sike­rült elénk tárnia saját A mizant­róp-értel­mezé­sét, vagy inkább újra­értel­mezé­sét. Molière-fa­nok­nak köte­lező, a külön­leges­ségek kedve­lőinek pedig nagyon aján­lott.

Amikor már azt hittük, hogy az Alko­nyat és az új kor hozzá ha­sonló, roman­tikával átita­tott vámpír­képe vég­képp megöli a műfajt, vissza­tér Neil Jordan – akinek Interjú a vám­pírral-ja tulaj­don­képpen el­kezdte ezt a hullá­mot Holly­wood­ban –, és a Byzantiumban leve­zényli a vérfris­sítést. Vagy legalábbis meg­próbálja.