Rögzített elmúlás – Kritika Oravecz Imre Alkonynapló című kötetéről

Oravecz Imre 2018 és 2023 között írt naplóbejegyzései 2024 februárjában jelentek meg Alkonynapló címen egy kötetben, amellyel az idén nyolcvanegyedik életévébe lépett szerző több szempontból is betetőzte írói munkásságát: ahogy azt már a cím ugyancsak sejteti, az elmúlás, ezzel együtt a dolgok lezárásnak kötetét tartja kezében az olvasó, és a szövegek egy élet történéseire reflektálnak a majdani búcsú előtt. „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” – idézi meg már maga az indító szöveg is a végvárást. Nem is mozdulunk az elmúlás kétszáz oldalra tágított pillanatainak sorából: „Meddig még? Hogyan akkor? És azután?” – állunk az utolsó feljegyzésnél, a befejezés folyamatának éppen ugyanabban a mozzanatában, mint az első gondolatánál. Azon túl, hogy – amint erre maga az Alkonynapló számos szövege is szerzői feltételezésként finoman utal – az írói termés talán utolsó kötetét tartjuk a kezünkben, a mű a megszólalási forma tekintetében szintén Oravecz munkásságának egyfajta szintézisét jelenti.

A hetvenes években lírikusként indult, és kötetei túlnyomó többségének műfajiságát tekintve javarészt költőként ismert szerző az epika műnemében is alkot, a novella műfajához közelebb álló, különböző történeteket megörökítő Kedves John – Levelek Kaliforniába után a nagy lélegzetvételű A rög gyermekei regénytrilógiával meghatározó helye van a kortárs próza világában ugyancsak. Az Alkonynapló pedig sikeresen fuzionálja a két szerzői nyelvet:

a napló műfajának intimitása, az, hogy az események helyett az azokra adott érzelmi válasz kerül fókuszba, az önmegszólítás és a villanásnyi helyzeteknek, benyomásoknak pár sorba tömörített megörökítése mind a kötet költőiségét erősítik, de az érzelmi reflexiónak mégis a valóság nagyon is prózai dokumentálása ad keretet.

Oravecz Imre, néha ugyan megvédve bizonyos emberek anonimitását, és az említetteket is csak egy-két betűvel megnevezve, de azokat a napi eseményeket rögzíti, amelyek vele és benne történtek, történnek.

Oravecz Imre: „Alkonynapló” – könyvtrailer

Életútválság és feloldozás

Ám szó sincs az önreprezentáció önkényes kényszeréről, Oravecz Imre naplója a szerző személyétől függetlenül nagyon is indokolt irodalmi publikáció. Ugyanis abba a világba enged nekünk zavarba ejtően intim betekintést, amely nemcsak az irodalomban, de más művészetekben és a közbeszédben is egyaránt periferikus, mondhatni tabusított téma: az öregedés világába. Az egyébként is kevés helyen feldolgozott témának olyan realizációját ismerhetjük meg az Alkonynaplóból, amely az időskor eltérő formái között külön kiemelt hangsúlyt érdemelne. Nem a beteg, gondozásra szoruló öregember alakja jelenik meg, aki épp rászorultsága révén némileg még több figyelmet kaphat a nála jobb állapotú kortársainál, hanem a társadalom nagy része számára teljesen észrevétlenné vált, önmagáról még gondoskodni képes, ám épp ezért teljes magányra ítélt személyé. Egy hetvenöt év feletti, egyedül élő idős ember szó szerint kihalt falusi házak közé szorult magánya, halálvárása, covid-rettegése, állapotromlásának állandó ellenőrzése válik átérezhetővé az életútválság dokumentálásának kötetében. Betekintést kapunk abba, milyen, ha a rettegett várakozásban a halál már a magánynak és az elveszettségnek a feloldozását jelenti: az általunk értett korszakok és az általunk szeretett emberek nagy része a múlté és az enyészeté, a nyugodt időskor idillképét pedig többek között az ébrenlét és álom állapotának megkülönböztethetetlen ámokfutásai döntik le. Egyrészt tehát a véget közelítő, betegség nélküli, mégis legszürkébb időskor állapota szövegeződik a kötetben, a másik oldalról azonban az öregség bizonyos kivételes eseteibe is betekintést nyújt: belelátunk abba, milyen nehezen áthidalható távolságot jelent az, ha egy idős embernek még kiskorú gyermeke van, micsoda fájdalom annak a rémképe, hogy a felnövést talán nem kísérheti elég ideig az ember. És bár a szövegek hangulata kicsit mindig keserű marad, olyan nem várt időskori erőkről, örömökről is szó esik, mint belevágni egy új nyelv tanulásába, egy amerikai utazás, akár a szenvedélyes szerelem vagy éppen az aktív nemi élet.

Az Alkonynapló épp oly dinamikus, mint amennyire meditatív. Utóbbi talán műfaji sajátosság is, mert bár a feljegyzések sorozatából lassan kirajzolódik egy élet ritmusa, változása, időbelisége, a kötet egésze kapcsán mégsem beszélhetünk igazán egy határozott kerettörténetről. A mozaikok alkotta összképnél hangsúlyosabbak a képet alkotó egyes darabok. De épp ez az oka a dinamizmusnak is, hiszen klasszikus értelemben vett cselekmény hiányában a kötetnek minden rétege egyformán lényeges lesz. A személyes értékelés és élménynapló éppúgy szól Thomas Mertonról, Csáth Gézáról, Márai Sándorról és egyéb irodalmi barangolásokról, mint természet és ember viszonyáról Szajlán vagy az apaságról. A múltidézés, a napi rutinok és a kötetnek – ahogy talán az időskornak is – egyik leggyakrabban visszatérő kérdése: a „mi lett volna, ha” játéka egyforma jelentőséggel bíró szervezőtémái az Alkonynaplónak. Nincs érdektelen, unalmas esemény, nyolcvan év után már semmi nem önmagában álló, mindenre történetek rakódnak, és a legmonotonabb cselekvés vagy egy bojler mögé akasztott uborkaszeletelő is emlékekkel, élményekkel, tudással telítetté, és ettől olykor terhessé is válik.

A napló e kötetben a személyességet jelenti, nem a kimunkáltság hiányát. „Örülök, ha sikerül összehoznom egy jó bejegyzést, olyat, amellyel valami számomra fontosat rögzítettem, és amely a kívülállót, a feltételezett olvasót is érdekelheti.” Oravecz írásmódjának legnagyobb erénye az Alkonynaplóban ugyanolyan magas színvonalon működik:

egy higgadt hangnemben letisztult nyelv szólal meg, a nem túlbonyolított, de pontos képekben semmi felesleg, semmi hiány, a patikamérlegen kimért szavak nyomán ködmentesen rajzolódnak ki előttünk a teljes képek.

„…szemügyre veszem, tanulmányozom, újból rögzítem magamban, figyelmem kiterjed a részletekre is, nem szépítem, nem veszek el belőle, nem teszek hozzá, őszinte vagyok…” És épp ez az orvosi ridegséggel szemlélődő hang lesz megrázó azokban a feljegyzésekben, amelyekben a saját hanyatlás észlelésébe sem vegyül semmi elragadtatás. Hiszen az egyik legnagyobb fájdalmat és tabut, a halált járja körül már-már megrökönyítő tárgyilagossággal: „Mióta magam is közéjük tartozom, tudom, miért esznek olyan furcsán a protézistalan öregek. A nyelvükkel közben folyton terelik a maradék fogaikra a rágnivalót.” Megrázó, mert pont a tabusítás miatt ritkán nézünk szembe a közelséggel: attól, hogy általában kórházak eldugott kórtermeiben következik be, vagy a protézis keltette látszat ellenére is a halál ott ólálkodik mindannyiunkban kevésbé, jobban, és van, akiket szinte már teljesen kitölt, anélkül, hogy látható volna.

Lírai dokumentáció

Direkt bemutatás helyett hétköznapi események epizódjain keresztül kristályosodik ki az öregkor sziluettje az Alkonynapló lapjain. Legyen szó bármiről, Amerikába vágyódásról, járványügyi rendeletekről, az írásról, minden ebből a kevesbé közismert, gyakran háttérbe szorított szemszögből, a hanyatló élet szűrőjén át jut el hozzánk. Mígnem a kötet utolsó harmadában szinte a teljes szövegteret leuralja a szerelem. Persze a bejegyzések valódi tematikájához, vagyis az időskor megismeréséhez izgalmas árnyalatot ad egy szenvedélyes szerelem nem várt fordulata, hiszen rámutat például a kilátástalanság érzetére, a jövőtlenség szorongatására: a szerelmesek jegygyűrűvel fogadnak egymásnak hűséget, de esküvőt nem terveznek. Egyszerre szép és felkavaró gesztusa ez annak, hogy a friss szerelem ösztönösen megnyitja az embert a jövőbeli vágyak felé, ugyanakkor az élet alkonyán bekövetkezett viszonyban az érzelmi túltelítettség ellenére e vágyak már nem lehetnek többek, mint játékok a képzelettel. Az árnyalás eszközéből viszont lassanként gondolati maggá válik a szerelem tárgya. Az ötvenes éveiben járó J. a szerző életébe visszatérő nő, akivel évtizedekkel korábbi viszonyuk kap most újra lángot. Egy idő után azonban a két ember közötti viszonyról fokozatosan eltolódik a hangsúly magára J. személyére, mígnem teljesen áttevődik, és minden mást háttérbe szorít.

Az apaság, a természet, az álmok, a fizikai állapot, és minden egyéb összetevő, amely korábban segített nekünk közelebb jutni ahhoz, hogy némileg megértsük az öregséget, visszaszorul a szerelem ismétlődővé váló mozzanatainak javára.

A féltékenységről, viberes üzengetésről és szakításokról szóló bejegyzések az első alkalmakkor még érdekesen árnyalják az aggkor képét, és megfogalmazásukban is értékes szövegek. Sokadik alkalommal azonban a vissza-visszatérő gondolatmeneteknek már kevésbé érződik a kötethez hozzáadott értékük, másrészt megjelennek közöttük üres klisék is, melyekre a szöveg szintén reflektál: „Milyen közhelyes és olcsó ez! A férfi szeretett. A nő szeretett. A nő nem szeret. A férfi szeret, és szenved.” Hiába azonban a szembenézés ezzel, ha a bejegyzések zöme továbbra is, egészen a kötet végéig egy inkább közhelyeket kerülgető szenvedésről szól, sőt, olykor mintha a naplón keresztül magának J.-nek tenne megjegyzéseket a szerző, ahogy a Vétójog vége címűben is: „Megígértem, hogy mielőtt megjelenik könyv alakban, átolvashatja az egészet, és ha valamelyik rólunk szólóval nem ért egyet, azt kihagyom. Most már erről szó sem lehet. A vétójogát eljátszotta.” Innentől kezdve pedig mégis némileg önkényessé, a befogadó számára helyenként a személyes történetből fakadóan kevésbé átélhetővé válik a mű.

Persze nehéz ezt felróni egy olyan kötetnek, amelynek kimondott célkitűzése a személyesség. „Márai évtizedeken át írta az emigrációban a naplóját, és nem remélhette, hogy életében megjelenik Magyarországon. Innen csak egy lépés a teljes, megfelelniakarás-mentes, vágyott és rettegett írói állapot: úgy írni, hogy soha nem jelenünk meg, és soha senki nem olvas bennünket.” A korábban már folyóiratokban közölt Alkonynapló-részletek egyértelművé teszik, hogy a kiadás szándékával születtek a darabok, mégis a napló mint műfajmegjelölés inkább ennek a megfelelniakarás-mentes beszédmódnak a vágyára utal, mintsem valóban Oravecz Imre életének megismerésére.

Kísérlete ez annak, hogy tudunk-e teljesen őszintén megmutatkozni, létezik-e a valóság intimitását teljességében megőrző nyilvános beszéd.

A napló klasszikus értelemben vett műfajától némileg távolítja a kötetet az is, hogy a bejegyzések nem dátumozottak, csupán rövid zárójeles címmel vannak ellátva. Márai nem csak szövegszinten idéződik meg, a formáról, reflexiókról eszünkbe juthat Füves könyve is, ahogy a szuverén tapasztalatokat, gondolatokat megörökítő bejegyzések általános igazságokra mutatnak rá. Ma, amikor a szónoki igazságok hitelessége megkérdőjeleződött, a napló kivételes hangneme szerez érvényességet a Füves könyv-beli nagy gondolatoknak és szentenciáknak. „Már a múlt is elmúlt” – olvashatjuk például a kicsit frázisszerű Kényszerképzet szövegét, amelyhez nagyon hasonló észrevételt fogalmaz meg a Következtetés kezdetű is, ám személyes tapasztalatisága miatt ez utóbbi mégis tartalmasabbnak hat: „Már azok is öregek, akik ifjúságom idején még csecsszopók voltak. Akkor az ő szemükben én már aggastyán vagyok.”

Bár az Alkonynapló a szerelmi viszony megjelenésétől kezdve a kötetkompozíció szempontjából monotonná és önismétlővé válik, Oravecz Imre legújabb kötetének első kétharmada azonban különleges jelentőséggel bír. Hiánypótló és nagy erőt igénylő munka lírai, személyes dokumentációt készíteni a lét múlásának folyamatáról. Hiánypótló, mert közvetíthetetlen: túlélni nem lehet, csak a lehető leginkább a közelébe férkőzni, és ha még marad ereje az embernek, a küszöb előtt elmesélni másoknak azt, hogy milyennek ígérkezik. De a létezés végetértével a beavatottak már nem fognak együtt élni a tapasztalattal, nem tudnak majd mesélni. Az Alkonynapló megszólaltatja azt, amire közvetlen diskurzus hiányában alig van nyelvünk, és teszi mindezt olyan kiemelkedő esztétikai minőségben, amely által kicsit közelebb juthatunk a megértéstől a közvetett beleérzésig.