×

„A slammer van, meg a pucér szíve”
Slam poetry, Interjú Kemény Zsófival
Murzsa Tímea
2013 // 09. 26

„A slamnek van kocká­zata: igenis bátor­ság kell hozzá, hogy az ember oda­álljon a szín­padra, és a bátor­ság szexi.” – Kemény Zsófi oda­csap! Bátor vallo­más slamről, iroda­lomról, politi­káról és a család­ról, ahol az író csúcs­teljesít­ménye a másfél kilós regény.

Slam. Mindenkinek van véleménye róla. Lehet szeretni vagy utálni, de egyet el kell ismerni: számolni illik vele. Interjúalanyunk Kemény Zsófi, aki épphogy betöltötte a 18. életévét, de máris sok minden áll mögötte: számos irodalmi és slamverseny győztese, leendő pszichológushallgató, a Kisszínes Duó tagja, és nem utolsó sorban egy művészcsalád sarja. Családról, slamről, politikáról kérdeztük a fiatal slammert, akinek mindenről van véleménye.

Író-költő családból származol. Az egyik interjúban említetted, hogy olyan közegből jössz, ahol mindenki ír. Te magad is neveztél 2011-ben a Sárvári Diákírók, Diákköltők országos versenyére Apóh Zsófia álnéven. Slammerként azonban a saját neved használod. Miért? 

Amikor először beküldtem a verseimet Sárvárra, fontos volt, hogy a válogatók, akik a kb. nyolcszáz pályázóból kiválasztják azt a hatvanat, akit meghívnak, ne tudják rögtön, hogy kinek vagyok a lánya, és kinek a húga. Apám (Kemény István) 1979-ben gimnazistaként ugyanitt ugyanazoktól (Mezey Kati nénitől és Papp Máriótól) tanulta meg, hogy mi a vers, mint a nővérem, Lili 2008-ban, és mint én 2011-ben. Apám tizenöt évig maga is zsűritag volt, de mikor a nővérem gimnazista lett, lemondott a zsűritagságról, hogy Lili is mehessen (aki természetesen szintén álnéven pályázott).

Nagyon hosszas gondolkodás után ötöltem ki magamnak ezt a príma kis álnevet, mert azt gondoltam, hogy meg is fogom tartani. Azt hittem, ennyi Keményt nem tűr meg az irodalom. Slammerként is Apóh Zsófi néven debütáltam, de a hétköznapokban ez az álnevesdi elég faramuci. Folyton magyarázni kell, minden alkalommal újra rákérdeznek, hogy akkor ez most hogy is van, és a végén az ember elfárad, rálegyint: maradjon a rendes nevem, és kész. Aki össze akar keverni a nővéremmel, az így is, úgy is össze fog, és az apámat sem akarom letagadni, sőt. 

Benne lehet az is ebben, hogy egyfajta lázadás számodra a slam poetry?

Nem. Egyrészt továbbra is írok „rendes” verseket, és eléggé irigylem Simon Mártont, hogy a slamporondon lefoglalta magának a „hagyományos költő” epitheton ornans-t. Talán még lehetnék a „hagyományos költőnő”, de az nem hangzana annyira jól: egy kardigánban hímezgető nagymama jutna mindenki eszébe. Másrészt ahhoz, hogy a családom szemében a slam lázadás legyen, ahhoz az kéne, hogy a családom ne szeresse a műfajt. De szereti. És nagyon örülnek neki, hogy épp ezt művelem. Persze az örömükben az is benne van, hogy ez egy kicsit más, mint amit ők csinálnak. De tényleg csak kicsit más. Van jó néhány olyan versük, amit bármikor el lehetne mondani slamként is. Sőt, néha el is mondják őket.

Bob Holman, a slam amerikai alapító atyja így fogalmaz: a slam poetry szexivé teszi a költészetet. Marc Smith a líra és az előadó-művészet keverékének tekinti. Te hogyan határoznád meg az irodalom és a slam kapcsolatát?

Szerintem a jó slam az irodalom része, a rossz pedig nem. De ez a versekkel is éppen így van. Ami szexivé teszi, az nem elsősorban a szöveg, hanem a kiállás gesztusa. Mert más egy tömött teremben, műsorvezetők által felajzott közönség előtt a többiekkel versenyezni, mint egy költői esten meghallgatni az udvarias tapsot.

A slam ráadásul nagyon személyes műfaj. Itt nincs alanyiság meg „költői én”. A slammer van, meg a pucér szíve. A slamnek van kockázata, igenis bátorság kell hozzá, hogy az ember odaálljon a színpadra, és a bátorság szexi.

Hogy hogyan születik egy slam vagy egy vers, arra nincs recept. Van, aki könnyen ír, van, aki nehezen. Én például általában lassan és nehezen, sokszor hetekig dolgozom egy-egy slamszövegen, de volt már olyan is, amit két tanóra között a szünetben kapartam le, kétszer átolvastam, este felolvastam, sőt nyertem is vele. De verset is mindenki másképpen ír.

A családi legendárium szerint például apám – aki a legnagyobb szöszölők egyike, és addig nem adja ki a verseit a kezéből, míg valaki ki nem tépi belőle – az egyik (szerelmes) versét egy prágai kollégium zuhanya alatt írta, és egyetlen szót sem változtatott meg benne, még az összegyűjtött versei közé is úgy került be, ahogyan lejegyezte. Persze azért általánosságban a slamszöveg eldobható, sokszor egyetlen elmondásra készül, ezért kevesebb műgonddal kell írni, viszont a hatásvadászat bármilyen alantas eszköze megengedett. Extrém rímek, ritmusok, szleng, kiszólás, szójáték stb.

Kaptál már kritikát, amely arra irányult, hogy a slamnek nincs helye Magyarországon?

Szerencsére eddig senki nem érzete úgy, hogy ezt a gondolatát éppen velem kéne megosztania. De ha valakinek mégis eszébe jutna, kedvesen mosolyognék rá, és közben titkon azt gondolnám róla, hogy csacsi.

A másik leggyakoribb társítás az irodalom és slam mellett a zene és a slam párosa. A slamet főként a rappel hozzák összefüggésbe. Testvéreddel, Kemény Lilivel a Kisszínes Duóban dallamos alternatív zenét játszotok. Hogy vonzott be téged ennek ellenére a slam „odacsapós” műfaja?

A Kisszínesben olyan zenét játszunk, amilyet tudunk két alapszinten kezelt akusztikus gitárral és két képzetlen lányhanggal: dalokat, egyszerű gitárszólóval a közepükön, kevés ismétléssel és nagy beleéléssel. Remélem, hogy Závada Péter és Süveg Márk nem olvassák el ezt az interjút, mert sose merném nekik bevallani, hogy életemben nem hallgattam rapet, még Akkezdet Phiait sem. (De eskü, hogy elolvastam az összes a szövegüket, csak ne lenne hozzá a háttérzene.)

Viszont a szüleim Halász Judit meg Kaláka helyett alternatív rock and rollon neveltek, a nyolcvanas évek magyar undergroundján: Menyhárt Jenőn, Pajor Tamáson, Müller Péteren, Bizottságon. Hát, azért ők is elég odacsapósak. Másrészt az csak előítélet, hogy a slamnek annyira oda kéne csapni. Nagyon sokszor vagyunk szomorkásak és érzelmesek. Főleg én.

A harmadik fontos téma, ami megjelenik a slammel kapcsolatos diskurzusban az irodalom és a zene után, az a politika. Pion István azt nyilatkozta, hogy „szükség van arra, hogy az emberek különféle fórumokon hangot adjanak a gondolataiknak, felháborodásuknak. Ilyen fórum a korlátoktól, cenzúráktól mentes slam.” Te szintén a szabadságot emeled ki a műfajjal kapcsolatban. Összefüggésben lehet a slam poetry növekvő népszerűsége a mostani politikai viszonyokkal? 

Igen, szinte biztos, hogy van összefüggés. Úgy látom, hogy az állam által támogatott magaskultúra a 19. századi értékeket képviseli, a kereskedelem által támogatott mainstream pedig az őskoriakat. Ezért a 21. századi gondolkodó emberek kénytelenek mindkettő helyett mást keresni. A slam gondolatgazdag, aktuális, szókimondó, szabad és olcsó rá a jegy, nem meglepő, hogy egyre többen választják esti programnak. És az sem mellékes, hogy slam-esten lenni jó. Frenetikus hangulat van, bár ez valószínűleg nemcsak a műfajnak köszönhető, hanem mindenkori hostjaink, Mavrák Kata és Németh Péter személyiségének is.

Tulajdonítasz valamilyen küldetést a slamnek? Például, hogy elmondja az aktuális problémákat, a kisember bajait?

Sose mernék ilyen szavakat használni, mint a küldetés, de persze. Ugyanaz a küldetése, mint bármelyik másik művészetnek. Az emberről szól embereknek. Érzésekről, gondolatokról és hangulatokról.

Az Üzenj te is Orbán Viktornak! videósorozat keretében te is bekapcsolódtál valamelyest a politikai párbeszédbe. Mi volt a célod a videóval? Slamszövegnek tekinted a benne elmondottakat?

Igen, annak szántam. Mármint slamnek. Az Üzenj te is… sorozatot egy volt iskolatársam, Prinz Dani szervezte, ő írt nekem (háromszor), hogy üzenjek én is. Otthon volt a kész szöveg, és otthon volt a nővérem is, akinek van kamerája (mert filmrendező szakos az SZFE-n). Úgyhogy üzentem. Az elsődleges célom az volt, hogy Dani ne vegzáljon tovább, a másodlagos odatenni valamit, ahol a helye van: a slamet a nyilvánosság elé. Kicsit ironikus, hogy épp ez a politikai tartalmú szöveg vált az emblémámmá, mert általában inkább az életválságaimmal és a szerelmi bánataimmal foglalkozom.

Más érzés volt meglátni a több tízezres nézettséget a YouTube-on, mint a Mika Tivadar Mulatóban vagy újabban a Kolorban összegyűlt népes slamközönséget?

Néha megpróbálok elképzelni egyben annyi embert, ahányan ezt a videót megnézték: többen vannak, mint a februári Super Bowl döntőn, lassan ostromlom a Wembley stadiont. Bár ez a szám csalóka, mert valaki megírta nekem, hogy már vagy százszor megnézte, úgyhogy ki kell vonni 99-et a végéből. Na, ez a része tényleg váratlanul ért. Hogy hirtelen elkezdenek ismerni olyanok, akiket én nem ismerek, és sokszor megállítanak az utcán. Meg kikérik a véleményemet. Még szerencse, hogy általában van véleményem, mert különben nagy bajban lennék.

Hogyan képzeled el magad a jövőben? Kemény Zsófi – slammer, Kemény Zsófi – költő, író vagy talán mindkettő? Esetleg valami egészen más területen kívánod folytatni?

Mindhárom, de még legalább húszat fel tudnék sorolni. Kemény Zsófi – pszichológus (úgy néz ki, a közeljövőben erre fognak kiképezni). Kemény Zsófi – utazó. Kemény Zsófi – énekesnő, grafikus, filmszínésznő és természetesen topmodell. Minden családban vannak alapvetések, amiket a gyerek szép lassan interiorizál. Például, hogy mikor hazaérünk, azonnal kezet mosunk, hogy hangosan köszönünk a szomszéd néninek, és hogy az író csúcsteljesítménye a másfél kilós regény. Nálunk mindenki úgy él, hogy az egész életét az erre való felkészülésnek tekinti. Azt hiszem, az én részemről az lenne az igazi lázadás, ha ezzel a szemlélettel szakítanék, de erre jelen pillanatban nem látok sok esélyt.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben