×

Szürreális játszadozások
Az Erkel Színház évadnyitó premierjéről
Péter Zoltán
2014 // 09. 19

Az Erkel Színház egy igazi operakülönlegességgel nyitotta meg évadját: egy közel hetven éve nem játszott könnyed vígopera, A tenor felújításával. Dohnányi Ernő csillogó hangszereléssel, szélesen áradó dallamvilággal és sok-sok humorral megalkotott operáját ezúttal Almási-Tóth András szürreális rendezésében láthatja a közönség.
A tenor Dohnányi Ernő legsikeresebb színpadi műve volt: az 1929-es ősbemutató után a kritikusok kivétel nélkül remekműnek tartották, és Budapest után több németországi városban is bemutatták. A náci hatalomátvételt követően a darabot Németországban levették a műsorról, majd Budapesten is száműzték a repertoárból. 1973-ban aztán a Zenés TV Színház keretein belül operafilmet készítettek belőle, olyan neves énekesekkel, mint Bende Zsolt, Gregor József, Barlay Zsuzsa, a címszerepre pedig az akkor már világhírű Kónya Sándort kérték fel. Ekkor azonban A tenor nem került vissza az Operaház repertoárjába, így az Erkel Színház idei évadjának első premierje egy feledésbe merült darab újra felfedezésének lehetőségét kínálta fel a közönség számára.



Az opera értékei vitán felül állnak, hiszen Dohányi csillogó hangszereléssel, szélesen áradó dallamvilággal és friss humorral alkotta meg A tenort, amely alapvetően a késő romantikus, átkomponált vígoperák formavilágát követi. A német környezetben játszódó cselekmény pedig lehetőséget teremtett a zeneszerző számára, hogy felidézze a német romantikus zene fénykorát, s olyan nagy szerzők műveiből merítsen ötleteket, mint Carl Maria von Weber, Felix Mendelssohn-Bartholdy vagy Richard Wagner. Azonban a cselekmény előrehaladtával Dohnányi zenei ötlettára kimerült és sablonossá vált. Az utolsó felvonás zenéje már minden izgalmasabb és felemelőbb zenei megoldást nélkülöz. A darab azonban remek alkalmakat teremt a helyzetkomikumra, parodisztikus karakterei ma is szórakoztatóak.



Almási-Tóth András rendezése igyekezett kiemelni a történetben rejlő humort, azonban az előadás második részébe beiktatott táncosok elvonták a figyelmünket a szereplőkről, állandó ide-oda mozgásuk a színpadon teljesen összemosta a jeleneteket egyetlen, hatalmas showműsorrá, amire az est végén a párbaj jelenetben megjelenő televíziós bemondók kontráztak rá. A táncosok koreográfiája nem volt különösebben kidolgozva, és az előadás mozgalmassá tételén kívül semmi más szerepük nem volt, ami nem feltétlenül lett volna baj, ha színpadi mozgásuk átgondoltabb lett volna. A szereplők átöltözése a történet korát idéző ruhákból tarka-bakra giccsparádé jelmezekbe teljesen értelmetlenné tette a társadalmi különbségeket, amelyeket folyamatosan hangoztattak a darab során. Ezzel a rendező a szöveg ellen dolgozott, de még ez is belefért volna, ha ötletesen kivitelezett karakterábrázolásokat kapunk cserébe, de sajnos ez is elmaradt. A kezdetben merev, majd a művészet és a szerelem által felszabadított hétköznapok ábrázolását Almási-Tóth sikeresen kivitelezte, csak éppen a műsorfüzetben is emlegetett társadalmi és életfilozófiai kérdéseket nem leltem fel a rendezésben.



Az énekesek azonban szemmel láthatóan élvezték, hogy komédiázhatnak, s színészileg egytől egyig igen jó teljesítményt nyújtottak. Sajnos azonban címszerepet énekelő Fekete Attila finomabb árnyalatok nélkül, fortissimo énekelte végig az estét. Az igényes tenorszólam megerőltető volt számára, meg kellett küzdenie a magasságokkal, és emiatt kevesebb ideje maradt a dallamformálásra és a jellemábrázolásra. Vele szemben Szvétek László üzembiztosan énekelte Hicketier szerepét, míg Geiger Lajos meglehetősen jellegtelen hangon formálta meg a Herceget. Vokális szerepformálás tekintetében Miksch Adrienn jutott a legtovább: az ő előadásában Dohnányi zenéje nem pusztán jól hangzó, dallamos muzsika, képes volt megmutatni annak találó jellemábrázolását is. Szép dallamformálása üzembiztos énektechnikával párosult. Farkasréti Máriának testhez álló volt Jenny figurája, s különösebb gondok nélkül meg is oldotta azt. A karmester Vajda Gergely rendkívüli érzékenységgel dirigálta végig az estét, finoman árnyalt lírai hangzásvilágot teremtve, miközben a zenében rejlő humor iránt sem maradt érzéketlen. Remekbe szabott zenedramaturgiai hátteret biztosított a komédiához.

Ha A tenor nem is lesz állandó része a magyar dalszínházak repertoárjának, mindenképpen érdemes volt elővenni, mert kétségtelen zenei értékei következtében a mai közönség érdeklődésére is számíthat. Almási-Tóth rendezése pedig legalább látványos, még akkor is, ha különösebben nem mászik bele a részletekbe.

További előadások: Erkel Színház, szeptember 18., 20.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben