×

Csak egy tánc a sok közül
A Salome a Strauss fesztiválon
Péter Zoltán
2014 // 06. 04

Richard Strauss születésének 150. évfor­dulója alkal­mából, közel ötéves pihen­tetés után lát­hattuk ismét a Salomét a Magyar Állami Opera­házban. Szikora János 1989-es, a sze­cesszió deka­dens hangu­latát árasztó rende­zése a maga monu­men­tális képi meg­jele­níté­sével ma is lenyű­göző. Azon­ban a rende­zés számos eleme kiürese­dett az évek múl­tával, s úgy látszik, az opera főbb szere­peire se igen talál ideális jelöl­teket a dal­színház.
Richard Strauss Saloméja a november-decemberi három előadást követően még két alkalommal csendült fel ebben az évadban a Magyar Állami Operaházban, a Strauss150 fesztivál keretein belül, hogy aztán ismét eltűnjön a repertoárból. Kár érte! – gondoltam a június 1-jei előadás előtt, mert a Salome, A rózsalovag mellett, hosszú ideig a szerző egyetlen operája volt, amely kvázi repertoárdarabnak számított Budapesten.



Szikora János 1989-es rendezése a maga monumentalitás díszletével, látványos jelmezeivel ma is igen hatásos, s elősegíti a darab nyomasztó alaphangulatának megteremtését. Nem az ókort, inkább a szecesszió dekadens stílusvilágát idézi meg, ami egyben a darab keletkezésének az idejére is utal. A rendező nem akart semmi pluszt hozzátenni az operához: azt akarta megvalósítani, amit a szerzők megálmodták. Az emberi viszonyok ábrázolása állt a középpontban, minden szimbólumtól, az eredeti történet keretén túlmutató utalástól mentesen. Azonban Szikora nem végezte el a rendezői aprómunkát, s nem volt képes hatásosan megjeleníteni a címszereplő őrjöngését, a történetben benne lévő buja erotikát. Nem lett volna ez rossz rendezés, ha a fátyoltánc nem sikerült volna olyan laposra és semmitmondóra, ha Jochanaan levágott fejével a kezében Salome nem kvázi koncertszerűen adta volna elő monológját, ha a történet csúcspontjain megvalósultak volna az eszeveszett kirohanások, ha Salome megszállottsága, Heródes undorba forduló őrült rajongása s Heródiás eszement féltékenysége kifejezésre jutott volna. Így azonban egy minden katarzistól mentes, üzembiztos előadást kaptunk: semmi többet. Azonban igazságtalan lennék, ha minden hatástalanságért a rendezőt hibáztatnám. Egy régi produkcióról van szó, s a régi rendezések sajátja, hogy idővel elkopnak, semmitmondóvá válnak, ha nem tartják megfelelő módon karban őket. Márpedig a Magyar Állami Operaházban ezt valahogy nem igazán sikerül véghezvinni: a régi rendezések felfrissítése csak ritkán valósul meg kifogástalanul.



Persze most mondatjuk, hogy a zenei megvalósítás profizmusa sok esetben élettel tölti meg a semmitmondó rendezéseket is. Nos, a májusi Tosca esetében valóban ez történt, de sajnos a Saloméval nem volt ilyen szerencsénk: a zenei megvalósítás is csak tisztességes iparosmunka volt. Az énekesek közül egyedül Nyári Zoltán és Cser Krisztián nyújtott igazán kiemelkedő teljesítményt. Nyári Narraboth, Cser az első nazarénus kisebb szerepében hangilag és színészileg egyaránt remekelt. A főszereplők többségével már nem volt ilyen szerencsénk. A címszerepet éneklő Manuela Uhl kétségtelenül kulturált szopránhangot birtokol, éneklése az apróbb lelki rezdülésekre is érzékenyen reagált, s színpadi megjelenésében ideális Salome volt. Hangja azonban kis volumenű, a középregiszterekben színtelenebb, s ennek következtében az őrült kitörések gyengébbre sikerültek. Jürgen Sacher Heródesként olykor inkább prózát mondott és nem énekelt. Alakítása kimerült a szerep korrekt eljátszásában. Ulbrich Andrea Heródiása kétségtelenül hatásosra sikeredett, mind színészi játékát, mind énekesi teljesítményét illetően. A nem dallamívekbe illesztett magas hangok éles kitörései nagyon jól illetek a királyné hisztérikus jelleméhez. Kálmándi Mihály hangja Jochanaan szerepében erőtlenül, tompán és fáradtan szólt. Éreztem, hogy ismeri és érti is szerepét, de képtelen volt azt igazán hatásosan és erőteljesen interpretálni. Pinchas Steinberg kezei alatt a zenekar kifogástalan teljesítményt nyújtott: szépen kiemelte a darab csúcspontjait, Salome táncában érezni lehetett a fülledt erotikát, majd a levágott fejjel játszódó jelenetben a tébolyult örültséget. Steinberg nagyon hatásosan bánt a tempókkal, s remekül érzékeltette a szereplők lelkivilágát.



Azt est végén azonban hiányérzetem volt: a katarzis elmaradt, Salome örültsége lagymatagra sikerült, s a Strauss fesztivál ellenére is csak egy jól működő, hétköznapi előadásban lehetett részünk. Csak egy előadás volt a sok közül, semmi több.

Pont: 6/10

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben