• Egy madársír felkeresése – Tandori Dezső költészetéről

    2022.02.28 — Szerző: Bedecs László

    A Tandori költészetéről szóló írások általában annak nyelvi és formai újításait emelik ki. Bedecs László esszéje most Tandori madaras versein keresztül mutatja meg a szövegek etikai-egzisztenciális vonatkozásait, érvényes megközelítést kínálva a hatalmas terjedelmű és műfajilag is sokszínű életműhöz.

  • Tandori Dezső  Kép forrása
    Tandori Dezső
    Kép forrása

    Még meg sem jelent az első verseskötete, az 1968-as Töredék Hamletnek, néhányan már korszakos költőként emlegették Tandori Dezsőt. Az elsők között Bori Imre az újvidéki Hídban egy jelentős alkotónak kijáró, alapos tanulmányban elemezte az addig folyóiratokban és antológiákban megjelent Tandori-verseket. A kötet megjelenése után aztán sokan mások is leírták, hogy az új időknek új dalai Tandori Dezső műhelyében születnek, amit a második kötet, az 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása csak még egyértelműbbé tett. Vagyis nem egy szokványos, bizonytalan, utat kereső pályakezdés volt az övé, hanem magabiztos berobbanás, ami szó szerint megrengette a magyar irodalom falait. Egyszerre kérdőjelezte meg az őt megelőző nemzedék poétikáit, tette itt-ott nevetségessé annak vallomásos, küldetéses, tragizáló beszédmódját, és fogadott hűséget például az Újhold köréhez tartozó költőknek. Vagyis úgy követte őket, hogy közben világossá vált, valójában minden utána következő költőnek őt kéne követnie. És ez részben meg is valósult: sok-sok ötletével, formai és nyelvi újításával, a költői kifejezéssel kapcsolatos kételyeivel még azokra is hatással volt, akik esetleg nem is olvastak tőle semmit.

    Tandori közismerten sokat író és publikáló, az irodalmi műnemek és műfajok mindegyikében alkotó szerző volt, aki közel százötven kötetével és ezen belül mintegy harminc, egymásba érő verseskönyvével egy önálló irodalmi intézménnyé vált. De hiába látszik szigetszerű, elkülönült, egyszemélyes, magányos intézménynek, nagyon is kereste a párbeszédet – és ahogy az imént megjegyeztem: szükségszerűen vele is párbeszédbe lépett, aki magyar nyelven a hetvenes évek óta verset írt. Ugyanakkor, ahogy KO-n már Thimár Attila is megerősítette, ez a szövegmennyiség és ennek sokfélesége, mélysége, összetettsége nagyon komoly nehézségek elé állítja a művészete iránt érdeklődőket. Nem meglepő, hogy az egyébként kifejezetten gazdag, ám talán mégsem kellően árnyalt Tandori-recepcióban fel-feltűnnek azok a vélemények, amelyek szerint a Tandori-életmű kétségtelen értékei sokkal többekhez eljutnának, és ezáltal sokkal inkább beépülnének az irodalmi köztudatba, ha a szerző eleve válogatva közölte volna az írásait, és az átlagosan évi három-négy, de egyszer-másszor akár nyolc(!) könyv helyett csak egy-egy, valóban a legjobb szövegekből álló kötet jelent volna meg. De ez az álláspont azért nem igazságos, mert Tandori nehezebben olvasható, gyengébbnek nevezhető munkái is messze jobbak, mint sok más megjelenő mű, és vajon ki mondaná meg – ha benne nem volt meg az ehhez szükséges öncenzúra –, mi jelenjen meg, és mi ne. Az utókornak amellett, hogy a még fiókban maradt kéziratokat is elérhetővé kell tennie, alighanem az a legsürgetőbb feladata, hogy ajánlatokat tegyen a legjobb, legfontosabb Tandori-szövegekre, hogy újabb „legszebb versei válogatások jelenjenek meg tőle, hogy a prózai munkái közül is kiemelje az irodalomtörténetileg jelentős, illetve az életművel csak ismerkedni szándékozóknak ajánlható alkotásokat.

    Tandori-dedikációk  Fotó: Siroki Zoltán
    Tandori-dedikációk
    Fotó: Siroki Zoltán

    Csakhogy egy Tandori-versválogatás rengeteg csapdát tartogat – válogatónak és olvasónak egyaránt. Ez a Tandori-életmű egyik nagy paradoxona: bármilyen válogatást is képzelünk el, az nem olvasható a hagyományos módon, versről versre, mert a zárt, szigorúan szerkesztett kötetekből származó szövegek közötti jelentős poétikai változásokat nincs, ami megmagyarázza. Azt talán megmutathatja egy válogatás, hogy mennyi mindent csinált közel hat évtizedes költői pályáján Tandori, milyen sokféle beszédmóddal és versformával kísérletezett, de épp a kísérleteket kikényszerítő problémák, okok és célok nem látszódhatnak.

    E költészet nagysága ugyanis a számos előremutató ötlet, a nagy hatású újítás és az egyedülálló megoldás ellenére nem az egyes verseken keresztül, hanem az életmű egészének konstrukciójában, az egymásra épülő poétikai megoldások és motívumláncok meglepetésszerűségében ragadható meg. Az életmű belső összefüggéseinek efféle súlyával magyarázható, hogy egy-egy jelentős Tandori-verssel való találkozás nem vagy csak ritkán tud az evidencia erejével hatni. Hogy nehéz is egy-egy verset kiemelni. Ha mégis sikerül, az a madarakkal (pl. Semmi kéz, Londoni Mindenszentek, Madártávlat, Afrikából haza) vagy a játékmedvékkel (Talizmán, Az asztal) kapcsolatos.

    A megoldás alighanem az, ha most sem törekszünk a Tandori-költészet teljes játékterének bemutatásra, ha nem igyekszünk a mindenképp szűkös terjedelembe egy olyan tablót belezsúfolni, mely a haikuktól a több száz soros elégiákig, a kép- és jelversektől a szonettekig mindent, avagy a verstémákká vált problémák mindegyikét be kívánja mutatni. Ezért most is a Tandori-életmű legjellemzőbb és alighanem legfontosabb kérdését, a lakásba fogadott madárkákhoz fűződő viszony alakulástörténetét mutatom be. Teszem ezt egyébként annak biztos tudatában, hogy ezekben a szövegekben is látszik a teljes Tandori-versvilág minden fontosabb sarokköve. Az például, hogy e költemények beszélő alanya milyen kitartó következetességgel és ártatlan naivsággal ragaszkodik magánemberi minőségéhez, a pátosz nélküli beszéd jogához (vagy ha úgy kívánta: a pátosz jogához), a visszavonultság, a magány, a megközelíthetetlenség kulisszáihoz és persze a nyelvvel és a költészettel szembeni kritikájához.

    Hiszen már a bevezetőben említett első két kötet sem csak a Nagy László és Illyés Gyula nevével fémjelzett költői nyelv folytathatóságára és a rendelkezésére álló eszközök elégtelenségére kérdezett rá, hanem a saját élet élhetőségére, értelmére és tartalmára is. Ez különösen igaz a második kötet neoavantgárd ihletettségű jelverseire és ready-made-jeire, melyek a leglátványosabban jelezték Tandori beszédhelyzetének radikális újdonságát, Petri György és Oravecz Imre ebben az időben megjelent első versesköteteivel együtt pedig a magyar kötészet egy új korszakának kezdetét.

    Emellett már a korai versekben is egyértelműsödött a halál elkerülhetetlenségének ténye, ami ráadásul nemcsak az egyes embereket, hanem azok környezetét is érinti: mindenkit, akit szeretnek, vagy aki szereti őket. És voltaképp ez a nyilvánvaló, mégis tragikus felismerés mozgatja aztán Tandori költészetét az egészen különleges szeretetviszonyok vizsgálatáig, a madarak és játékmedvék iránti valóságos érzelmek, örömök és szívszakadások megénekléséig. Budapest, sőt az ország közepén, a nulla kilométerkő tőszomszédságában élő költő és az ő versbeli, önéletrajzi alteregója ironikus módon ott, a centrumban válik magányossá, a külvilág számára leginkább csak levélben és telefonon elérhetővé, nagyrészt a beszélgető, gondolkodó Teddy-mackókra, majd a hetvenes évek végétől a fészekből kiesett, megtalált, majd a lakásba került és ott évekig, sőt nem ritkán egy évtizedig nevelkedő apró testű madarakra, verebekre, poszátákra, zöldikékre és másokra hivatkozva. Az irántuk érzett felelősség miatt: mert minden pillanat az övék lett.

    A „Sár és vér és játék” című kötet madaras fotói  Kép forrása: Digitális Irodalmi Akadémia
    A „Sár és vér és játék” című kötet madaras fotói
    Kép forrása: Digitális Irodalmi Akadémia

    Szpéró, Samu és Pipi Néni, vagy épp Totyi és Potyi jelenléte azt mutatja, hogy a Tandori-költészet szorongató, egzisztencialista kérdéssel szembesítő alapproblémáiból az etikai döntések jelentették a kiutat.

    Ez a nyelvkritikai indíttatású, a „költészet költészete”-sémában is elrendezhető életmű ugyanis számos etikai problémával szembesít, sőt egyre inkább úgy érzem, a legfontosabb kérdései épp ezek.

    Mindez a lakásba fogadott madárkák szerető gondozásából ered, ami a lázadó figura saját intim szférájának szigorú szabályok szerinti alázatos és már-már aszketikus újrarendezését követelte, de közben a Másik általi önmegértés egy speciális lehetőségét kínálta fel. Vállalni mások gondozását, legyenek azok akár kaktuszok, játékmackók vagy verebek, és vállalni a szeretet alárendelődést, önfeláldozást. Ez ismerős lehet minden szülőnek a gyerekeivel, esetleg sok gyereknek az idős, beteg szüleivel kapcsolatban, ám a Tandori-versek e szeretetviszony szélsőségét mutatják be: azt, hogy mindezt egy kisállatért is meg lehet tenni. Lényegében ez lenne a „megnyerhető veszteség” furcsa életfilozófiája (és az 1988-as verseskötet címe), ami az „odakint” és az „odabent” világának éles elválasztásán alapul. Mindebben egyre fontosabb érv, hogy a legendás Lánchíd utcai lakás szűkös „bent”-je mindig is tágabbnak és gazdagabbnak tűnik, mint a külső, fenyegetően agresszív világ. De mivel a madarak miatt nagyrészt zárt ablakok mögött zajlik a kívülről monotonnak látszó élet, a versbeli én és az ő életlehetőségeit messzemenőkig maghatározó madárkák számára a lakás is egy kalitka. Ironikus, hogy a szabadságra vágyó, saját függetlenségéért, integritásáért és identitásáért sokat küzdő madárfelügyelő végül épp a hivatása és a hobbija rabjává válik. Az egyetlen felemelő ebben, hogy legalább ő maga választotta ezt a rabságot.

    De az önirónia és a távolságtartás itt nem ér véget: Tandori versei nem egy guru versei, azaz egyáltalán nem előírók, normatívak, egyáltalán nem próbálnak lelkiismeret-furdalást kelteni, nyomást gyakorolni. Az olvasó nem érzi rosszul magát, nem szégyenkezik, amiért ő még egy madáretetőt sem tesz ki, vagy mert kiengedi a macskáját, ami aztán madarakat öl, nem gondolja, hogy csak az az élet értékes, ami hasonló a versekben megjelenő, odaforduló, önfeláldozó, már-már aszketikus élethez. Sokkal szelídebbek ezek a szövegek: felmutatnak egy lehetséges életmódot, elmondják annak előnyeit és hátrányait, igen, a hátrányait is, de nem kérik, hogy bárki is kövesse ezt az utat. A távolságtartás fontos eszköze, hogy a beszélő sohasem mindentudó, magabiztos figura, aki valamiféle örök bölcsesség birtokában van, épp ellenkezőleg: egy csetlő-botló, szorongó, saját ügyes-bajos dolgaival nehezen megbirkózó, a biztonságos lakáson kívül félénken mozgó alak, aki néha maga is segítségre, ápolásra, figyelemre szorul.

    A versek gyakran hangsúlyozzák, hogy bár az odafordulás, a felelősségvállalás mindig a jelenben történik, voltaképp a jövőről szól. Hiszen a befogadott madarakért attól a pillanattól mindent meg kell tenni, nincs visszahátrálás az odafordulás előtti életbe. A Ha szeretsz, mondja Kosztolányi című vers ennek a pillanatnak az egyik legszebb dokumentuma.

    „El vagy veszve, azt írja Kosztolányi,
    ha szeretsz már akár egy madarat;
    olyasmi ez, amit könnyű belátni,
    s nehéz hinni, hogy a Te igazad.
    Hát lehet az igazság – egy madárnyi?
    S előbb: a gyönyörű szemű, aztán: a vak?
    Többé nincs „bármi”, s most fontos „akármi” –
    miattuk kell megtartanod magad.”

    Az már egy következő felismerés, hogy az egy központra szűkített, mindent egy célnak alárendelő aszketikus élet máshol nem tapasztalható örömöket idéz elő. A döntések esztétikai hozománya viszont a meglepően új és különleges életmód bemutatásából ered, amit Tandori ráadásul olyan költői nyelven tud megtenni, amely előtte nem létezett. A bezárkózás évtizedeiről szinte naplószerűen tudósító, a hétköznapok apró mozzanatait már-már mániákusan rögzítő versek, mint például a Részlet III. című, egymás után töltötték meg a négy-ötszáz oldalas köteteket, például az 1984-es Celsiust.

    A madarakkal kialakult bensőséges kapcsolat talán legszebb verse a kilencvenes évek elején született A Semmi Kéz. Az ebben elsiratott Pipi Néni nevű madárka azért is különösen fontos szereplője e költészetnek, mert vaksága a teljes kiszolgáltatottság jelképévé, egy olyan jellé válik, amely egyértelművé teszi a gondoskodás életmentő jellegét. A versben leírt simogatás gyengéd aktusa, az odafordulás e finom és ártatlan, nyelvileg is lágyan megjelenített formája a közös sors legintenzívebb megélése. Olyan érzékiség, amely a másik iránt nem kisajátító módon tesz fogékonnyá, tehát felébreszti a felelősséget. A versben azt látjuk, hogy egy kéz megsimogat egy vak madarat, végtelen szeretettel és meglepetéssel, hogy a madár, aki addig soha, most engedi magát megsimogatni. Ez a felismerés (végső soron a másik halandóságának felismerése) tovább fokozza a figyelmet, erősíti az odafordulást, szorosabbá teszi a mindkét fél számára fontos kapcsolatot.

    Az állításom tehát az, hogy írhatott Tandori Dezső annyi minden mást, olvashatunk tőle annyi minden mást, az életmű központja a madarakkal kialakított kapcsolat és az annak elmondhatóságára kialakított versbeszéd. Ami előtte volt, ehhez vezetett, utána pedig nem is igen volt semmi más. Már csak ez maradt, esetleg más felhangokkal, más szereplőkkel (lovakkal például), de a lényeg nem változott. És hogy miért érdemes olvasni ezt a költészetet, mármint az irodalomtörténeti jelentőségén túl? Régóta foglalkozom ezzel az életművel, azaz gyakran találkozom ezzel a kérdéssel, de mindig azt válaszolom, hogy azért, mert segít megérteni és tudomásul venni cselekedeteink másokra gyakorolt hatását. Segít abban, hogy észrevegyük mások kiszolgáltatottságát és szenvedéseit, és ezáltal, nemes egyszerűséggel: kevésbé legyünk kegyetlenek. Segít megérteni, mit jelent szabadnak és függetlennek lenni egy olyan rendszerben, ami mindenfelől szabályokkal, kötelességekkel, falakkal és rácsokkal vesz körül: mit jelent a szabadon választott rabság. És segít átélni, milyen az, amikor egy vers cselekvésre késztet, azaz megváltoztatja önmagunkkal kapcsolatos képzeteinket és elvárásainkat.

    bb


  • További cikkek