Sötét esti mese

Az előadás helyszíne, az eredetileg 1939-ben épített Kassa hajó története akár külön cikket is megérdemelne. Jelen esetben legyen elég annyi, hogy az egyetlen fennmaradt magyar tengerjáró idén nyáron újult meg, és a TRIP helyspecifikus színház segítségével a budai Szilágyi Dezső téren lehorgonyozva alakított ki egy olyan profilt, amelynek köszönhetően az alapvetően zenei irányultságú A38 inkább színházi törekvésű kistestvéreként tekinthetünk rá. Ennek jegyében kapott rajta helyet a Béta Társulat is, akik – ha nem is a végletekig, de – ügyesen kihasználták a hajó terét. Konkrétan annyira, hogy az előadás kezdete előtt pár perccel érkező nézőt váratlanul éri a sajátos, előhangszerű indítás: a szereplők a hajó egy-egy pontján szétszórtan elhelyezkedve az álmaikat mesélik a közönségnek, akik ennél fogva rögtön kénytelenek kibújni komfortzónájukból, és egy kicsit körbejárni a fedélzetet. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy Nyáry Pál rendezése interaktív színház lenne, csupán a megszokott szélsőségekhez képest köztes állapotot hoz létre néző és előadó között. Ráadásul a produkciónak ez a része nem tart nagyon sokáig, mégis jó alaphangnak ígérkezik ahhoz, amit aztán az első felvonás helyszínéül szolgáló terem más eszközökkel tart fent.

Ez az alaphang nem más, mint maga a köztesség, ha úgy tetszik, peremvidéki lét, amely a néző–előadó viszonyon túl megjelenik az előadás által szintén kiemelten kezelt álom – tágabb értelemben véve fikció – és valóság kapcsolatában is. Neil Gaiman Sandman-figurája az álom ember alakú istene: olyan magánmitologikus figura, akinek isteni hatalma ellenére mégis saját sorsa van. Kwahulé drámája pedig minden magyarázó körülményt mellőz, csupán magukat a párbeszédeket írja le, azokat is a megszólaló megnevezése nélkül – ezzel lehetőséget ad arra, hogy a befogadó maga képzelje el a világot, amelyben a Barbárok melankóliája játszódik. A két mű összedolgozása tehát amennyire szokatlannak hat elsőre, annyira magától értetődik egy rövid újragondolás után. A Szürkület alapvetően a kwahuléi drámát viszi végig, ehhez pedig képregényes és álomszerű motívumokat használ. A történet egy meg nem nevezett ország meg nem nevezett nagyvárosában lezajló szerelmi háromszögről mesél: a viszony a frissen kinevezett rendőrfőnök, a felesége, Baby Mo, valamint a kisstílű drogdíler, Zac között játszódik le.

Az eszköztár nem nagy, ám annál hatásosabb. Eleinte úgy tűnik, csupán statikus pontként szolgálnak azok az égők, amelyek alatt állva a szereplők beszélnek, és amelyek a megszólalással azonos időben gyulladnak fel. A statikusság akkor borul meg, amikor egy-egy megszólalás erejéig mégis sötétség marad, vagy épp egyes szereplők kilépnek a nekik kijelölt égők alól. Ez a formai megoldás mutat némi párhuzamot a történet azon elemével, hogy mindannyian meghozzuk a magunk szabályait, amelyekhez eleinte mind hűen igazodunk, majd egy hirtelen mozdulattal rendszerint át is hágjuk őket, nem gondolva az esetleges negatív következményekre. Kwahulé drámájában senki sem ártatlan, mindenki megtesz efféle lépéseket – az pedig, hogy ebből a bűn által vezérelt játszmából ki kerül ki győztesen, ebben a sajátosan letompított hatású térben egyáltalán nem megjósolható. Az égők ilyen módon való használatával a Szürkület olyanná válik, mint egy rendkívül sötét esti mese. Nem biztos, hogy mesélnénk tizenkét éven aluli gyerekeknek, azon felül mégis hallatlanul izgalmas. Ugyanezt az érzést erősíti a másik hatásos látványelem: az időről időre felvett maszkok, amiket a Sandman képregény szereplői, illetve az afrikai mitológia ihletett, és az önmagában elég nyersen társadalomkritikus darabnak olyan töltést adnak, amely paradox módon egyszerre képes erősíteni a meseszerűséget és meghagyni a társadalomkritikai élt is. Hasonló hatást ér el az élőben játszott zene is, amely fokozatosan válik egyre erőteljesebbé, és a – szünet után ismét egy másik teremben folytatódó – második felvonásban már kifejezetten erőteljes, torz sötétséggel dolgozik alá a történéseknek.

Az így létrejövő előadásnak fontos érdeme, hogy az is értelmezni tudja, aki korábban nem találkozott az itt felhasznált képregényelemekkel, ugyanakkor annak is izgalmas látni, aki már igen – mert a Szürkület kevés eszközzel egy olyan teret hoz létre maga körül, amely minden irányból nézve egy kicsit mást mutat. Ettől pedig mondanivalóját és formai megoldásait tekintve is érdemes a további diskurzusra.

Szürkület
Béta Társulat / TRIP
Szereplők: Árvai Péter, Kabdebon Dominik, Trömböczky Napsugár, Őri Eszter, Magasi Dalma, Szepes Anna, Tóvaj Ágnes, Lakatos Dániel, Nyáry Pál
Díszlet/jelmez: Molnár Anna, Petrovics Eszter
Maszkok: Horváth Márk
Dramaturg: Szepes Anna
Asszisztens: Solténszky Ráhel
Konzulens: Rácz Attila
Rendező: Nyáry Pál
Bemutató: 2017. november 25.