Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A szubsztancia hiánya

    Ionesco: A székek

    2018.06.04 — Szerző: Kis Petronella

    A székek házaspárjának kifejezésbeli nehézségei bárki számára ismerősek lehetnek, aki érezte vagy tapasztalta már azt, hogy öregségére cserben hagyják a szavak. Az előadás elgondolkodtató, kreatív és innovatív ötletmegvalósítás, ami végkifejletében meghökkentőbb, mint Ionesco műve.

  • A szubsztancia hiánya

    Sötétség, deszkákból összeácsolt toronyszoba, szárítókötélre csipeszelt papírlapok, vízben tocsogás hangja – ez Ionesco A székek című darabjának hangulatábrázoló nyitóképe. A méltán híres, a tragikus tréfa műfajába besorolt mű a szerző leghíresebb alkotásai közé tartozik: az öregkor sajátos élet- és halálszemléletének, értékhorizontjának egyik legautentikusabb drámájaként tartható számon. A Magyar Színház Szabó K. István rendezésében állította színpadra az előadást, ami a bemutatót megelőzően nagy médiafigyelmet vívott ki magának – már csak azért is, mert a két főszerepet játszó, ma már inkább háttérbe vonuló, többszörösen kitüntetett színész, Béres Ilona és Fodor Tamás együtt lépett színpadra.

    A szinte végig kétszereplős történet egy idős házaspár utolsó napjának eseményeit meséli el – illetve csak mesélné, ha képes lenne rá, hiszen a dráma legfőbb sajátossága a kommunikációképtelenség kifejezése. Az öregek a régi szép időkön merengenek, egykori történeteiket elevenítik fel, de már az első percekben kiderül, hogy ebbe a közönség nem nyerhet betekintést, mert éppen a lényegük marad el: az elmondás. A szereplők saját emlékeikbe merülnek, és a néző csupán találgathat, vajon mi rejlik a „szóval ilyen volt az a híres Párizs” típusú mondatok mögött. Jó párszor felmerül a darab során, hogy a férfi mi mindent érhetett volna el az életében, milyen főfelügyelő lehetne, ám a megvalósulás hiányának okait ezúttal sem tudhatjuk meg, ahogyan azt sem, milyen konfliktusa volt például az öccsével. Ezeken a frázisokon nem is tudnak túllépni a szereplők, és folyton visszatérnek hozzájuk, ismételgetve őket, mint akik szenilitásuk miatt, a toronyban eltöltött hosszú, magányos évek alatt benneragadtak az időben, hiszen nem látogatja őket senki, elzártan élnek a külvilágtól. Megragadó a közös életet leélt férj és feleség egymás iránti szeretete és szoros kötődése, kifejezésbeli nehézségeik pedig bárki számára ismerősek lehetnek, aki érezte vagy tapasztalta már azt, hogy öregségére cserben hagyják a szavak.

    Az előadás egésze éppen arra az iróniával telített paradoxonra épül, hogy mennyi mindent szeretne megosztani egymással és a közönséggel a házaspár, de ez végül újra és újra kudarcba fullad. Ez a fajta színház nem a megszokott módon szolgálja ki a befogadót – azzal mond neki valamit, hogy nem mond semmit. Az érzelemkifejezés és a szórakoztatás egyik legfőbb médiumának eszköztára korlátozottá válik: a néző beavatatlan marad, kirekesztődik mindabból a világból, amiben a szereplők élnek – már rögtön a fő kérdésben is, ami az öregember misszióját illeti. Ezt szeretné megosztani, és ezért meghív magukhoz számos embert a világ minden tájáról. Az érkező, fontosabbnál fontosabb vendégeket azonban csak a házaspár látja, akik sorra hordják be a székeket az ismerősöknek, de mindenki más számára láthatatlanok. A legnagyobb természetességgel, groteszk módon csevegnek anyagtalan barátaikkal, készségesen válaszolnak fel nem tett kérdéseikre, sőt, a nem létező meghívottak között is halhatatlan párbeszéd alakul ki, aminek tartalmát a közönség csak a házaspár kommentáló félmondataiból sejtheti. Részben fény derül személyes tragédiáikra is, illetve azokra a lehetőségekre, amelyeket elszalasztottak. Míg a férfi családi gyökereit hiányolja, és édesanyja elvesztésének bűntudata emészti, addig a nőt az anyaság meg nem tapasztalása, az utód nélküli elmúlás gondolata nyomasztja.

    Mindannyian szinte Megváltóként várnak a Szónokra (Godot-hoz hasonlóan), aki a férfi gondolatait szavakba önti, és az összegyűlt emberek tudomására hozza, kinyilatkoztatva az igazságot a világnak. Sokatmondó az is – és ezt Ionesco szövegkönyve nem tartalmazza –, hogy a szárítókötélre kiteregetett papírsorról kiderül, hogy az este programjaként funkcionál, tehát egyfajta előzetesen gondosan megformált, megszerkesztett írásmű. Ez a nézői várakozást még tovább képes fokozni annak reményében, hogy előbb-utóbb tényleg megtudjuk, miben rejlik a világmegváltó misszió. Ám a beteljesülés ezúttal sem jön el.

    Ezzel azonban még frusztrálóbbá és lesújtóbbá válik, amikor a Szónok (Papp Csaba) megérkezik – Ionesco szándékával ellentétben azonban nem egy múlt századbeli festő- vagy költőtípus egyedeként, hanem egy bundába bújt, primitív, ősemberre emlékeztető, állatias vonásokat tükröző lényként. Nem hogy szónokolni nem tud a beszédkészség teljes hiányában, de egyetlen fegyverét, a puskáját sem tudja használni, csak céltalanul hadonászik vele. Az öregek mondatmegformálása a darab végére már nemcsak akadozottá válik, hanem nyelvi rendszerük egyenesen széthullik: szavaik szótagszáma egyre lejjebb redukálódik, míg végül csak szófoszlányokkal és ragokkal kommunikálnak. Az utolsó jelenetekben a feszültségtől szinte hallani az óramutató nyughatatlan ketyegését, a halál percének közelgését.

    Az előadás egyik legfőbb érdeme az, ahogyan képes elérni, hogy mégis értünk mindent: nem a szavak, hanem a két fantasztikus színész utánozhatatlan gesztusai, mimikája, a hangulatteremtő aspektusok, a sejtelmes, ugyanakkor felfokozott érzelmi töltetű, zaklatott háttérzene és a képzelőerőnk révén. A székek remekül kiaknázza a drámában rejlő lehetőségeket, és önálló értelmezést állít színpadra, bár tréfás jeleneteket kevésbé sikerül előidéznie, legfeljebb megmosolyogtatni képes. Az előadás elgondolkodtató, kreatív és innovatív ötletmegvalósítás, ami végkifejletében meghökkentőbb, mint Ionesco műve. A nézőben még órákkal később is ott dolgozik annak a gondolata, hogy vajon mit hagyunk itt magunkból a világnak, ha egyszer lejár az időnk.

    Eugène Ionesco: A székek
    Pesti Magyar Színház
    Fordította: Gera György
    Szereplők: Béres Ilona, Fodor Tamás, Papp Csaba
    Rendező: Szabó K. István
    Látvány: Szabó K. István, Szatmári J. Ottó
    Szcenika: Balázs András
    Jelmez: Rátkai Erzsébet
    Zene: Ovidiu Iloc
    Bemutató: 2018. április 27.


  • További cikkek