×

Isteni terápia
Beszélgetés Kálid Artúrral
Jónás Ágnes
2018 // 05. 28

Anat Gov izraeli író művét állítja a Hatszín Teátrum színpadára a Gólem Színház a Pesti Esttel együttműködésben. A május 31-én debütáló, Borgula András rendezte darabban Kálid Artúr Isten szerepében lép színpadra, Gryllus Dorka pedig pszichológust alakít. Az előadás kettejük dialógusával abszurd humorral reagál az emberiség legfontosabb kérdéseire.

Nem először dolgozol együtt Gryllus Dorkával és Borgula Andrással – Dorkával a Fridá ban láthattunk, András pedig a Zs-kategória, önfeledt zsidózás revüvel című darabot rendezte, melyben te játszottad a Messiást. Mekkora szerepe volt mindennek abban, hogy igent mondtál a Jaj, Istenem című darab Isten szerepére?

András még az évad elején megkérdezett arról, hogy milyen Dorkával a közös munka, ugyanis a Jaj, Istenem női főszerepét, Ellát eleve neki szánta. Elmondtam, hogy Dorka egy határozott, kemény csaj, ugyanakkor roppant érzékeny, akin nagyon érezni, hogy éveken át Németországban dolgozott, tudniillik merőben más munkamódszerrel operál, mint mi, magyarok. Később András újra felhívott, és elmondta, hogy hozzá hasonlóan Dorka is engem szeretne Isten szerepében látni – örömmel vállaltam a felkérést.

Még a Fridá ra visszatéve: hogyan kerültél a darab rendezőjének, Duda Évának a szakmai látóterébe?

Dinyés Dani, a darab zeneszerzője ajánlott Évának. Danival annak idején sokat dolgoztam Bárka Színházban. A Frida az Operettszínház és a Duda Éva Társulat közös összművészeti produkciója, amely jelenleg is fut az Átriumban, s a félig magyar származású mexikói festő kalandos életét, különös világát mutatja be. A bemutató után Lőrinczy György, az Operettszínház főigazgatója is gratulált, és meg is kérdezte, hogy vállalnék-e szerepet náluk, ha esetleg úgy alakulna. Igennel válaszoltam, aztán pár nappal később jött a hívás: szeretnének meghívni a Luxemburg grófja egyik szerepére – Sir Basil első miniszterét alakítom.

A Jaj, istenem című előadásban pedig Isten bőrébe bújsz , ami viszonylag ritkán adatik meg egy színésznek. Kérdezném, hogy hogyan találtál kapcsolódási pontokat a szerepeddel, de egy efféle kérdés most igencsak furán venné ki magát…

Pedig, képzeld, számos kapcsolódási pontot találtam Isten és köztem, illetve az engem körülvevő világ között! Amikor háborúkról, üldöztetésről hallok, gyakran felteszem magamnak a kérdést: Miért történnek ilyen kegyetlen dolgok körülöttünk? Miért engedi ezt Isten? Az előadás is hasonló húrokat pendít meg, így nagyon könnyen tudok kapcsolódási pontokat találni. Amikor elolvastam Gov művét, tudtam, hogy ezt a munkát nem engedhetem ki a kezem közül, mert egy ilyen fajsúlyos mondanivalóval bíró, abszurd humorral teletűzdelt darabban megtiszteltetés játszani. Az utóbbi éveim egyik legfontosabb munkája ez, és szerintem az előadás mindenkinek – zsidóknak, nem zsidóknak, hívőknek, ateistáknak – ad majd valamiféle útravalót.

Fajsúlyos kérdések kerülnek terítékre. Melyek ezek?

Hogy van-e Isten, és ha van, akkor mi a baj vele. Hogy engedheti, hogy az emberiségen úrrá legyen a gonosz, miért enged teret az embertelenségnek? Lehet-e kegyetlen és igazságtalan, és mit szól ahhoz, ahogy manapság élünk? Lehet-e egyáltalán ábrázolni Istent anélkül, hogy mindenkit vérig sértenénk? Az előadás nagy erénye, hogy nemcsak felveti a kérdéseket, de kísérletet tesz arra is, hogy válaszokat fogalmazzon meg. Gov volt annyira bátor, hogy szembemenve a zsidó hagyományokkal megszemélyesítette Istent, és rendhagyó szituációba helyezte: pszichológushoz, Ellához (Gryllus Dorka) küldi, hogy egy terápia keretében ismerhessük meg az álláspontját. Isten és a pszichológus kölcsönösen analizálják egymást, a szerepek folyton cserélődnek. Isten számos eseményt idéz fel a nő életéből, bebizonyítva ezzel azt, hogy a hétmilliárdos zűrzavar ellenére valóban képes figyelemmel kísérni minden egyes ember sorsát.

Magánemberként hogyan viszonyulsz Istenhez, és mennyire játszik szerepet az életedben a hit ?

Azok közé tartozom, akik erősen hiszik, hogy létezik egy embernél hatalmasabb erő, denem járok templomba. Régebben meglehetősen fura viszonyom volt Istennel – csak akkor szóltam hozzá, amikor meg akartam köszönni valamit. Nem panaszkodtam, nem is kértem tőle semmit. A Jaj, Istenemben van egy mondatom, amitől, amikor olvastam, kirázott a hideg: „Még véletlenül sem akkor fordulnak hozzám az emberek, amikor minden rendben van, hanem akkor, amikor baj van.”

A legtöbb embernél valóban eljön az a pont az életében, amikor betelik a pohár. Ilyenkor előfordul, hogy az öklét rázva perlekedik Istennel.

Az én életemben is voltak nehéz pillanatok, de ezek sosem voltak olyan súlyúak, hogy ne láttam volna valamiféle kiutat. Az állami gondozásban töltött éveimet sem tragédiaként éltem meg. Elfogadtam. Talán az afrikai gének olyan erős életösztönnel és életigenléssel bírnak, hogy sosem hagynak belesüppedni a szomorkodásba. Rendszerint felállok, és megyek tovább.

De amikor a Bárka Színház megszűnt, bizonyára éreztél magadban valamin űrt – mégiscsak négy éven át voltál a társulat tagja.

A mai napig hiányzik az a fajta társulat, ami ott volt. Lényegesen kevesebb taggal működött, mint más színházak, kőkemény műhelymunka folyt, de nem gyártottuk futószalagon az előadásokat, nem nehezedett ránk állandó nyomás, felszabadultan lehetett dolgozni, és azt az összetartást, ami köztünk munkált, a nézők és a kritikusok is megérezték. A hazugságok és a sunyítások nem tudtak meggyökeresedni, mindig őszinte érdeklődéssel fordultunk egymás felé, megmondtuk egymás szemébe, ha valami problémánk volt, nem pufogtunk magunkban, és furkálódás sem mérgezte a levegőt. Ezt manapság már alig tapasztalom – számos olyan kicsinyes dolog költözik be egy színházi gépezetbe, amit én hosszú távon nem tudok elviselni.

Ez az egyik oka annak, hogy szabadúszó lettél?

Igen, meg hát ha hosszú éveket töltesz egy társulatnál, megeshet, hogy kiégsz, ambicionálatlanná válsz és „bezárulsz”. A Vígszínháztól annak ellenére váltam meg, hogy évadról évadra remek szerepeket kaptam. Nem való mindenkinek a szabadúszó lét, mivel kiszámíthatatlan, dehát a társulati lét sem passzol mindenkihez. Nekem szerencsésen alakult a pályám, sosem voltam munka nélkül, sőt, inkább meg kellett tanulnom okosan szelektálni. Egyedül azt viselem nehezen, amikor a próbákon ötvenegyedszerre is meg kell csinálni egy adott jelenetet, noha pontosan tudom, hogy az ötvenedszerre is jó volt.

Pedig az orrvérzésig ismételtetés Alföldi Róbertre rendezői munkamódszerére is jellemző –ragaszkodik ahhoz, amit a színpadon látni akar, muszáj követni az elképzeléseit. Vele hogy jöttetek ki például a Szentivánéji álom próbái során?

Hamar rájöttem, hogy csak az előnyömre válhat, ha az általa fölrajzolt képlet szerint haladok, de ehhez óriási alázatra és türelemre van szükség. A Bárka Színházban bemutatott Szentivánéji álom című előadáson kívül még két nagyon sikeres darabjában, aTrisztán és Izoldában és a Don Carlosban játszottam – ezekben nem azért voltam sikeres, mert „idomítva” voltam, hanem mert tökéletesen magamévá tudtam tenni a figurákat. Robi egy teljes előadáson, egy egységen belül gondolkodik, konkrét elképzelésekkel érkezik már az olvasópróbákra is. Megadja a formát, amit aztán neked kell megtöltened tartalommal.

Harminc éve vagy a pályán. Mi ad erőt a színházhoz, és mitől vagy képes estéről estére ugyanolyan hőfokon égni, mint a kezdetekkor?

Még mindig erősen hiszek abban, hogy képes vagyok hatni az emberekre – persze tudom, hogy jól kell tudni sáfárkodni a színpad adta hatalommal. Szerintem a színészet az egyik legperverzebb szakma a világon, ugyanis hogy valaki abban lelje örömét, hogy minden nap megalázzák, hogy ordibálnak vele, hogy kiteszi magát annak, hogy a tapsrend után kigúnyolják és kritizálják, az kétségkívül bizarr. De mégis van ebben a hivatásban valami különös drog, ami magába bolondítja az embert, és mindig vissza-visszahúzza.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben