Hazahozni egy csillagot

Are You Syrius? – A kontextus

Kezdjük a kályhánál. Abban lobog a tűz. Abban világol a fény. A Syrius pedig ugyebár csillag, a Nagy Kutya formáció legfényesebbje történetesen. A Syrius persze zenekar is, amelynek a könnyűzenéről döntő nagykutyák – akik a progressziót csak ugatták – a hatvanas évek legeslegvégén könnyűszerrel széttörhették volna az álmait. Csakhogy a Syrius tagjai ébren maradtak inkább, amíg a gépük egy távoli kontinensen landolt, és alighogy kiheverték a jetlaget, rögzítették Az ördög álarcosbálja című korongot. A progrock egyik mesterművét. A zenekar rekordsebességű időzóna-átlépése még szembetűnőbb, ha belegondolunk, hogy a koalák földjén felvett lemez előtt pár évvel még egy Így mulat egy beates magyar úr(sic!) című dallal bohóckodtak a táncdalfesztiválon.

A Syrius „nagy felállása” – Orszáczky Jackie (basszusgitár, ének), Baronits Zsolt és Ráduly Mihály (fúvósok), Pataki László (orgona), Veszelinov András (dob) – azonban a beates mulatás helyett a folyamatos kommunikációról szólt. Ez az öt ember ugyanazt a nyelvet beszélte, ugyanabba az irányba tartott. Lehettek volna világsztárok („a világhír lényegtelen” – nyilatkozta egyszer Jackie), de ha a Syrius esszenciáját keresem, az sokkal inkább a feelgood. Dalokat szerezni, történeteket mesélni el, tetteket vinni véghez a színpadon. Összekapaszkodni vagy fáradtan az erősítőknek dőlni. Egymásért melózni, aztán ha beérett a munka gyümölcse, meghívni a bálba mindenkit.

Extázis 8-től 10-ig – A dramaturgia

Félrefésült tincsek, decens kiskosztümök, kirúzsozott ajkak, szakadt farmerok, kiengedett gallérok, sok őszülő halánték. Mindenki itt van. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben talán soha ezelőtt nem beszélgettek még apák és fiaik arról, milyen volt a Bercsényiben a kisfröccs, az előadást megelőző neszek viszont most valami hasonlót sejtetnek.

A díszlet visszafogott, elegáns és állati ötletes. Kétoldalt egy-egy emelvény, rajta elektroncsöves rádiók, Orion meg Junoszty tévék, hátul négy reflektor, balra hammond orgona, jobbra zongora, középen dobszett. „Csupa félhang, meg az a dobolás. Há’ nem kell dobolni. Doboltak régen a katonák, ugye?” Csak nem kivagyiskodni akarnak ezek a tejfelesszájúak a hangversenyteremben? – sugallja az Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmből bejátszott hölgy hangja. Míg feszülten várakozunk, a karzatot vidám, már-már szertelen tinédzserek lepik el. Hát mi készül itt?

Ahogy a zenekar nyolckor a húrokba csap, a színpadi emelvényen ülő rajongók tapsolni, bólogatni kezdenek. És mi is, a publikum. Különösen finom tükörjáték indul. A Parazol Syriust játszik, ez ugye az első (át)tétel. Itt van aztán, hogy az együttes egyszerre zenél a színpadi és a nézőtéren helyet foglaló hallgatóknak. Két koncert zajlik így szimultán, ami voltaképpen egy. A zenekar a múltba tekint, de a jövőbe néz. Bátor és ügyes dramaturgia.

A három nagyobb egységre osztható előadás első részében a Syrius beates-korszakából, ezt követően Az ördög álarcosbáljáról, végül az Ausztráliában írtak közül csendül fel néhány szerzemény. A megidézett hősök munkássága mellett a Parazol kikacsint a King Crimsonra, és pár áthangszerelt saját szám is elhangzik. A feldolgozások és az átdolgozott Parazol-nóták passzolnak egymáshoz, mint a trevira pulcsi és a nejloning. Szikrázik a levegő rendesen.

Jász András (fuvola és alt szaxofon), Premecz Mátyás (hammond orgona) és Vidákovich Izsák (tenorszaxofon) játéka is izgalmas színekkel gazdagítja a dalokat. Pontos helye van minden hangnak, de a produkció egy pillanatra sem tűnik művinek. Mindenből épp elég, semmiből nem sok.

Igaz ez a vizualitásra is. A már emlegetett tévék és rádiók mellett a Syrius-lemezborító színvilágából kikevert monokróm (fekete-piros, fekete-lila, fekete-fehér) vetítések és színpadi fények is azt a korszakot idézik meg, amit a nyugati világ LSD-kaleidoszkópjánál nálunk sokkal inkább a monoszkópszignálok határoztak meg. A koncert ideje alatt nemcsak az elhangzó dalokat és a hangversenytermet, hanem azt gyanítom, az eget is sikerül egy kicsit átfesteni.

Music is… – A konklúzió

„A jó zene, az fortyog. Lassú tűzön tartod, és akkor buborékol. Ez a buborékolás az, ami kell, mert ha már kiforr, akkor elfogy a víz” – tartotta Orszáczky Jackie. Tegyük még hozzá, hogy igazán jó zenét olyan muzsikusok tudnak csak játszani, akik amellett, hogy egymás minden rezdülését érzik, szeretik is, amit csinálnak. Ez a mondat mindaddig közhelynek hat persze, amíg nem látja az ember megvalósulni. Márpedig kedd este a színpad buborékolt.

Az Hommage á Syrius-est egy a kiszámíthatatlan felé gördülő történettel ajándékozta meg a közönség azon részét, amely egészen rá merte bízni magát a zenekarra. A koncert egyszerre nyújtott esztétikai és intellektuális élményt. Felemelő érzés volt Balla Mátéval, Beke Istvánnal, Simon Bálinttal, Tarnai Jánossal, Vitáris Ivánnal és a vendégeikkel tartani, akik hazahoztak nekünk egy csillagot. Syrius a neve. És e csillag mellé magunkkal vihettük a koncert zárómondatát is: „Music is the healing force of the universe.”