×

Odafigyelni egymásra
Beszélgetés Unger Balázzsal
Király-Szombathy Zita
2018 // 05. 16

Hatalmas lendület, feszes, pergő ritmusok, színes dallamvilág, feledhetetlen hangulat jellemez egy-egy Cimbaliband-koncertet. Hogy hogyan lehet mindezt létrehozni, minden alkalommal újraalkotni, arról a zenekar lelke, énekes-cimbalmos-hegedűs-brácsás-dobos vezetője, Unger Balázs mesélt.

Hogyan jutott eszedbe, hogy cimbalmozz?

Még egészen kicsi voltam, amikor apukám csinált nekem egy kis dobfelszerelést. Úgy négy-öt éves lehettem, amikor már egyedül beraktam a különböző lemezeket a lejátszóba, és együtt doboltam a zenével, ami szólt. Hétéves koromtól egészen tizenhárom éves koromig brácsáztam és hegedültem, de mellette nagyon érdekeltek a ritmushangszerek is. Szerintem hegedűsnek és brácsásnak is közepes tehetségű voltam. Eljátszogattam én mindent, egész jó fülem volt hozzá, de nem volt kiemelkedő, amit csináltam. Persze kipróbáltam más hangszereket is, például a tekerőlantot, de azt csak a kedvtelés szintjén. Az akkori hegedűtanárom, Blaskó Csaba valamiért fantáziát látott bennem, és megkérdezte, hogy van-e kedvem megtanulni cimbalmozni, mert akkor játszhatok a zenekarában. Akkor fogalmam sem volt, hogy pontosan miről beszél, nem volt evidens számomra, hogy mi is az a cimbalom. A varázsszó egyébként a zenekar volt, nagyon szerettem volna a tanárom zenekarában játszani, mert óriási megtiszteltetésként éltem meg. Jó volt elképzelni, hogy ha jól megtanulok cimbalmozni, akkor velük játszhatok, visznek magukkal mindenhova.

Az első cimbalomtanáromhoz is útmutatással jutottam el: a hegedűtanáromtól kaptam meg az Óbudai Zeneiskolában tanító Béresné Szöllős Beatrix telefonszámát, akihez innentől kezdve körülbelül két évig jártam. A tanárnő klasszikus és népzenei cimbalmot is oktatott, tőle tanultam meg az alapokat. Egyébként is mindenki a klasszikus alapokat kapja meg először. Mindennek az az alapja, hogy meg kell tanulni a hangszeren játszani. Ez az időszak nagyon inspiráló volt számomra, mert felfedeztem, hogy ez az a hangszer, amelyiken nemcsak a ritmust lehet játszani, hanem a dallamot és a kíséretet is, tehát a brácsa, a hegedű és a dob összességét, és ebbe hirtelen és mélyen beleszerelmesedtem. Tizennégy és fél éves koromban teljesült a cél: játszhattam a tanárom együttesében, a Galga zenekarban.

Hogyan lett ebből Cimbaliband?

A Galga zenekar az autentikus népzenében utazott, így én is csak azt játszottam, egészen 2005-ig, de akkor már a Magyar Állami Népi Együttes tagjaként. Egy kis kikacsintás volt csak ebben az időszakban, több mint egy évig zenéltem a Dresch Mihály Quartetben. Anélkül, hogy ismertem volna a jazz-zenét, Misi egyszer odajött hozzám, elmondta, hogy szerinte én nagyon jól improvizálok. Persze akkor hirtelen azt sem tudtam, mi az az improvizáció. Annak ellenére, hogy kicsit tiltakoztam, hogy még kottát sem nagyon tudok olvasni, Misi elhívott egy próbára, ahol aztán ottragadtam. Nagyon sok más külső hatás is ért, mert egyre több rockot és egyéb stílusú zenét is hallgattam. A Cimbaliband valahogy így kezdett formálódni. Persze ehhez kellett az is, hogy Balogh Kálmántól is tanuljak cimbalmozni előbb a konziban, majd a nyíregyházi főiskolán, ahol bár nem volt igazi cimbalomtanszak, de hozzá jártam órákra, aláírta az indexemet, így a cimbalom hivatalosan is a fő hangszerem lehetett. Nagyon sokat kaptam tőle, legfőképpen azt, hogy megszerettette velem a balkáni népzenét.

Így alakulhatott ki tehát 2006-ban a Cimbaliband a balkáni népzene, az autentikus népzene, a jazz, a rock és egyéb stílusok hatására. Először az volt a fő vonal, hogy mi csak balkáni népzenét játszunk, de olyat, amiben van cimbalom. Ez később elkezdett magától burjánzani, elkezdtem én is dalokat írni, először csak zenét, később már szöveget is. A következő lépés az volt, hogy cimbalmosként elkezdtem énekelni is. Nagyon sok gyakorlást kívánt, hogy függetlenítsem az éneklésemet a cimbalmozástól, a kezem mozgásától. Korábban a hegedű és az ének együtt sokkal könnyebben ment, bár én nem vagyok igazán hegedűn előadó művész, de az valahogy kisebb feladatnak tűnt. Persze most már teljesen magától értetődően működik az éneklés a cimbalom mellett is annak ellenére, hogy kezdetben egyszerre ütni és énekelni még egy egyszerű dunántúli ugrósnál is gondot okozott.

Miből táplálkozik a rátok jellemző markáns előadásmód, a koncertjeitek magával ragadó hangulata?

Számomra van jó zene, és van olyan, ami nem tetszik. Ami tetszik és szembe jön, azt én használom, és próbálom beépíteni a saját életembe, zenémbe. A Cimbalibanddel most három műsorunk van. Az egyik a cimbalom és a balkáni népzene kapcsolatára épít, ez a Balkan Projekt, nemrég jelent meg a lemezünk. A másik fő vonal, amit Recycle-nek hívunk, főleg a saját szerzeményeket jelenti, mint amilyen például A balatoni nyaraló című számunk is, de persze az autentikus népzenei alapokra épülő vonalat is ápoljuk. Egyébként a saját műveim is alapvetően népzenei ihletésűek, egy-két jellemző frazírral, népzenei betéttel, de saját szöveggel, saját harmonizálással.

Amire pedig még készülünk, és szeretném is hangsúlyosabbá tenni, az az autentikus népzenei műsorunk, a BIO. Eddig egy élő felvétel készült ebből, de karácsonyra vagy jövő tavaszra, a Táncháztalálkozóra tervezünk egy olyan lemezt összehozni belőle, amit stúdióban veszünk fel, és kicsit nagyszabásúbb lesz. Olyan vendégeket szeretnék rá meghívni, mint amilyen Pál István Szalonna, Herczku Ági és esetleg, ha sikerül, Sebestyén Márta. A Cimbaliband alapvetően ötfős magjával nagyon sok mindent lehet csinálni, mert annyira sokrétű zenészekből áll. Mindenki hozza magával az autentikus népzenét, ugyanakkor mellette játszanak más zenét is. A dobosunk például nagyon sokoldalú, játszik ütőgardonon, sőt nagybőgőn meg mindenféle népi ütős hangszeren, a derbukától kezdve a moldvai dobig. Ezért is tudunk bármikor lejátszani akár egy táncházat is, ha kell. Mi úgy működünk, hogy mindenki hoz egy jó zenét, legyen ez akár drum’n’base vagy egy olyan stílusú darab, ami a mi világunkban abszolút nem szokványos, és azt felhasználjuk. Ez egy jó játék, sok saját szerzeményem vagy zenekari mű így született. Ettől válik az egész igazi műhelymunkává, és ez a változatosság eredményezi azt, hogy egyáltalán nem lesz unalmas a dolog.

Sokat kell ehhez próbálni?

Télen, amikor kevesebb koncertünk van, többet próbálunk, főleg, ha lemezfelvételre készülünk. Amikor hetente akár három koncertet is lenyomunk, már szinte alig, főleg csak akkor jövünk így össze, ha valami szokványostól eltérő a felkérés. Általában lenyomjuk a begyakorolt, összeállított műsort, bár van olyan, hogy megérkezünk, és a közönséget látva kicsit alakítunk rajta. Szerepel a repertoáron legalább hatvan-hetven szám, amiből nyugodtan garázdálkodhatunk ilyenkor. Van, hogy a koncerten jut eszembe valami, és hátraszólok, hogy mehet ez a darab – akkor eljátsszuk azt. Elővehetek ilyenkor egy egészen régi számot is, azzal sincs semmi gond.

Ha meg kéne becsülnöd, hogy az Oppadiridá t hányszor játszottátok el…?

Hát, azt majdnem minden koncertünkön játsszuk. Nagyon érdekes, hogy még nem unjuk egyáltalán, mindig kicsit másképp adjuk elő, mivel tényleg sokrétű a zenekar, és mindenkinek vannak újabbnál újabb ötletei. Amikor elkezdtük az Oppadiridát játszani, még egész máshogy nézett ki a banda nagy része. Az öcsémmel, Gergővel mi vagyunk a mag, 2009-ben csatlakozott először vendégként hegedűs, aki most pár éve Solymosi Máté. Babos Lőrinc, a dobos három éve, a nagybőgős Tóth Gergely pedig két éve érkezett a bandába. Mindig kerültek új emberek a körforgásba, ami jó frissítés is volt minden alkalommal. A mostani dobosunk, Lóci például tizenkilenc éves, és fiatalos lendületet hoz az egészbe. Az öcsém és köztem is tizenegy év korkülönbség van, az egy jó kontraszt, ami színt ad a csapatnak. Szoktam is őt arra „használni”, hogy meghallgattatom vele az épp utamba kerülő vagy formálódó zenét, hogy lássam a reakcióját. Érdekes tapasztalni, hogy milyen hatással van az a zene, amit éppen kitalálok, egy nálam jóval fiatalabb srácra. Ez működik persze Lócival is, ő még fiatalabb, igaz, ennek ellenére teljes értékű partnereknek tekintjük egymást, könnyen át tudjuk hidalni a köztünk lévő több mint húsz évet.

A zenekar célcsoportja is elég széles.

Igen, igen, egészen a két-három éves gyerekektől az ötven-hatvan évesekig, de persze a még ennél idősebbek is szívesen eljönnek egy-egy előadásra.

A kicsiknek tartasz Hangszersimogató előadást is.

A népzenei kincsünket jó, ha eljuttatjuk a legkisebbekhez is. Nagy ritkán gyűjtök is népzenét, könyvet is írtam ebben a témában Galga menti vonósbandák címmel, ami 2009-ben jelent meg a Hagyományok Háza gondozásában. Ebben autentikus Galga-menti gyűjtések vannak leírva, saját lejegyzéseim és néprajzi gyűjtéseim, zenészekkel kapcsolatos történetek, tehát ezzel is foglalkozom. Magyarország, a magyarok kezében egy olyan kincs van az autentikus népzenénkkel, ami máshol nincs. Ezt fontos és jó a gyerekeknek is továbbadni. Ezt a szempontot is nézhetjük, vagy azt, hogy akár népzenél vagy klasszikus zenét játszik valaki, már sokat tett magáért. A zene nagyon sok mindenben segít – például a szocializációban, hiszen a magyar népzenében viszonylag hamar elkezdenek a fiatalok együtt zenélni vagy a zenére táncolni. Én legalábbis úgy tanítok, hogy ha már egy kisgyerek tud egy dalt a hegedűn, és tudja a brácsás, a cimbalmos meg a bőgős is, akkor rögtön ráveszem őket, hogy próbálják meg együtt eljátszani: hogy hallják, hogyan szól, hogy megértsék, mi miért van, és azt is, hogy hogyan kell odafigyelni egymásra.

Próbálsz belőlük igazi zenészpalántákat nevelni?

Lehet, hogy ezekből a kicsikből nem lesz zenész, de a zene segít a gondolkodásukban, fejlődésükben. Ez nagyon fontos nekem. A zene például megtanít tanulni. Ott nincs olyan, hogy én most puskázok vagy mellébeszélek, kamuzok, és majd valamit csinálok, lesz valahogy. Valamit vagy előadsz, vagy nem. Ott nincs olyan, hogy most erre hármast adok. Az vagy rossz volt, vagy jó. Azt is lehet mondani, hogy a zene ilyen szempontból elég kegyetlen, de közben megtanít egy csomó mindenre: hogyan mondj el egy verset, hogyan logikázz ki egy matematikai feladatot, képletet, főleg, hogyha akkordelmélettel is foglalkozol. Ezért is tartom annyira fontosnak, hogy megismertessem akár egy óvodás gyerekkel, akár egy hetvenéves emberrel is az autentikus népzenét. Én azt mondom, hogy ehhez soha nincs késő.

Május elején volt egy jó kis bulitok a Kobuci-kertben. Oda mit vittetek magatokkal?

Danics Dórával mentünk, és persze a kicsit bulizósabb dalokat vettük elő. Dórával lassan két éve dolgozunk együtt. Úgy találkoztunk, hogy ő járt Cimbaliband-koncertekre, ismert minket. Az átalakulásunk idején pont összefutottunk, gyorsan megegyeztünk, és szerencsésen megkezdődött az közös munka. Nem minden koncertünkön van ő jelen, nem állandó tagja a zenekarnak, de nagyon szoros a kapcsolat. Ez mindenkinek jó, mert így ő is tudja vinni a saját vonalát, miközben bontogatja a szárnyát abban a stílusban is, amit mi csinálunk. Dóra tőlünk hallott először ilyen muzsikát, velünk is énekelte először, és rádöbbent, hogy mennyire szereti. Nekünk pedig érdekes érzés olyan emberrel dolgozni, akit egy tehetségkutató verseny nyerteseként profivá képeztek ki, és nagyon nehéz zavarba hozni. Jó ez az együttműködés azért is, mert vannak időszakok, amikor ritkán játszunk együtt, és olyankor nagyon várjuk újra a közös fellépéseket.

Minden fellépésen más a közönség. Milyen velük a kapcsolatotok?

Érdekes, hogy külföldön – például Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban – nagyon szeretik ezt a műfajt, ott iszonyatosan nagy sikert szoktunk aratni. Annyira önfeledten tudnak bulizni, táncolni erre a zenére, hogy az hihetetlen. Persze itthon is jó a közönségünk, a Művészetek Völgyétől kezdve az egri Szépasszony völgyéig, ahol legutóbb majdnem leszedtek minket a színpadról, de sorolhatnám napestig. Nagyon jó érzés ez, de az is nagyon jó, ha olyanok előtt játszhatunk, akik értik a zenét. Az egy egész másfajta érzés. Amikor csillogó szemeket látok, valami komolyabb dolgot is elővehetek. Olyankor látom azokon, akik velem szemben ülnek a közönség soraiban, hogy teljesen befogadják a zenét.

Zeneiskolában is tanítasz. Hogy alakul az utánpótlás?

Szerintem nem minden a tehetség, szükség van szorgalomra és kitartásra is. És még egy nagyon fontos dolog van, ami a sikerhez nagyban hozzájárul: az inspiráló, segítő családi háttér. Az utóbbi három évben egyébként minden nagyon jól alakult. Horváth Áron, kis cimbalmos tanítványom 2016-ban például megnyerte a Fölszállott a páva vetélkedőt, de egy hegedűs tanítványom is bejutott a verseny döntőjébe. Ez egy új kohéziós erő a Cimbalibandé mellett. Érdemes rá odafigyelni.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben