×

A jóllét kulcsa
Beszélgetés Chiharu Shiotával
Jónás Ágnes
2016 // 06. 22

Május 12. és október 16. között tekint­hető meg Chiharu Shiota japán képző­művész Emlék­eső című kiál­lítása a Szent­end­rei Kép­tár­ban és a Kmetty Múze­um­ban. A 2015-ös Velen­cei Bien­nále közön­ségét is meg­hó­dító mű­vész Ber­lin­ből adott inter­jújá­ban el­árulta, hogy hon­nan ered kul­csok iránti szere­tete, vala­mint hogy mi a kap­cso­lat az egyéni emlé­kezet és a fonal­ren­geteg között.
Május 12. és október 16. között tekinthető meg Chiharu Shiota japán képzőművész Emlékeső című kiállítása a Szentendrei Képtárban és a Kmetty Múzeumban. A neves alkotó a kiállítóteret piros fonalakkal hálózta be, melyekre összesen huszonkétezer darab fémkulcsot aggatott. Izgalmas installációval és performanszaival a 2015-ös Velencei Biennále közönségét is meghódító művész Berlinből adott interjújában elárulta, hogy honnan ered kulcsok iránti szeretete, milyen fájdalmak és veszteségek gyógyítására képesek ezen apró tárgyak, valamint miféle kapcsolat figyelhető meg egyéni emlékezet és az általa előszeretettel használt fonalrengeteg között.



Emlékeső című installációjának szerves részét kulcsok képezik. E helyspecifikus munkát a Szentendrei Képtárban láthatja a magyar közönség. Milyen koncepció vezérelte az alkotói folyamat során?

Az emlékeket, a lehetőségeket és a reményt kívántam formába önteni. A velencei Kulcs a Kézben című projektemhez hasonlóan a Szentendrei Képtárban is piros fonalakkal és régi kulcsokkal operáltam, a Kmetty Múzeumban az Emlékesőhöz kapcsolódó rajzaim láthatók. A kulcs az emberi test leképezése, amelyet piros fonalak sokasága kapcsol össze az agyunkban tárolt emlékképekkel, az ezekkel kapcsolatos érzéseinkkel. Minden alkalommal, amikor kulcsot tartunk a kezünkben, egy új esély, egy új sors, egy újfajta jövő birtokába kerülünk. Ha elveszítjük, életünk története a hozzá tartozó kellemes és kellemetlen képekkel együtt porlik szét. Van, hogy kulcsot adunk egy általunk szeretett személynek lakásunkhoz és szívünkhöz, azonban ezzel a gesztussal érdemes csínján bánni! Szem előtt kell tartanunk, hogy az, akit efféle kincs birtokosának teszünk meg, tulajdonképpen a bizalmunk birtokosává is válik.



Az előbb említett, a Velencei Biennále japán pavilonjában bemutatott Kulcs a Kézben gerincét kézzel készített csónakok adják. Mit szimbolizálnak a vízi közlekedési eszközök?

A csónakok az emberi élet szerves részei életünk vizén ezek szállítanak bennünket egyik parttól a másikig, reprezentálják a Földön eltöltött időnket és az évek során összegyűjtött emlékeket.

Mennyiben különbözik a magyarországi kiállítás a világ többi táján bemutatottól?

A magyarországi munkám jóval intimebb töltettel bír, ugyanis a kiállítás megnyitóját megelőző hónapokban arra kértem a lakosságot, hogy vegyenek részt az általam meghirdetett kulcsgyűjtő kampányban.

Pontosan hány kulcsot sikerült így összegyűjteni?

Magyarország és egész Európa nagyon kegyes volt hozzám, valósággal elhalmoztak! Körülbelül huszonkétezer darab gyűlt össze, ami rekord mennyiségnek számít. Az ország számos helyszínén helyeztünk el gyűjtődobozokat és üvegeket, és arra kértük az embereket, hogy dobják be ide régi, már használaton kívüli kulcsaikat. Szó szerint bármiért hálás voltam: egy régi otthon kulcsának, ruhásszekrényének, ajtókulcsnak és olyannak is, amiről az adományozó már azt sem tudja, mit nyit. Az embereket külön kértem arra, hogy pár sornyi személyes üzenetet is mellékeljenek az általuk küldött aprócska tárgyakhoz. Ezek a Kmetty Múzeumban létrehozott kiállítást kísérő katalógusba kerültek bele.

A kulcs meglehetősen egyszerű objektum, azonban a Chiharu-értelmezésben rejtélyes, már-már transzcendens arcot mutat.

Életem során sok fontos embert veszítettem el, a veszteségek miatt a szívemben érzett fájdalom és űr idővel egyre csak nőtt. Biztonságot jelentett számomra, ha ezekben a keserű időkben valami olyasmit tarthattam a kezemben, amely összeköt azokkal, akik eltávoztak mellőlem.



Ezt úgy képzeljük el, hogy naphosszat kulcsokat szorongatott a kezében azért, hogy szeretteit közel érezhesse magához?

Tulajdonképpen erről van szó, igen. Ezek az apró tárgyak segítettek abban, hogy megfeledkezzem a bennem tátongó űrről, és feltöltsem a szívemet pozitív energiákkal. Aztán egy nap felmerült bennem a kérdés: miért ne integrálhatnám a kulcsokat a művészetembe, és miért ne alapozhatnék kiállítást rájuk?

Nagy dolgok leginkább fájdalomból és szeretetből születnek…

Egyetértek.

Művészeti projektjeiben fekete vagy vörös színű fonalrengeteg, régi ágyak, ablakok, ruhák, cipők, illetve bőröndök is megjelennek. Mit hivatottak reprezentálni e hétköznapi tárgyak?

Ezek szintén az emlékek, az emlékezés szimbolikusan gazdag gondolatkörét idézik meg, számomra a szabadság és a függetlenség „kellékei”, az érzéseim, valamint a személyiségem tárgyi megnyilvánulásai. Kommunikációs csatornaként, ha tetszik, ingerületátvivő anyagként tekintek rájuk, ugyanis hidat képeznek testi valóm, a múltam és az emlékeim között.

Milyen jelentéstöbbletet hordoznak az említett színek?

A piros a nyugati kultúrában a vér, az „emberi belső űr”, ázsiai olvasatban az egyén jövőjének – ha tetszik sorsának, végzetének – szimbóluma. Az alkotásaimhoz használt fonalak az emberi test erein átfolyó vért szimbolizálják. A kiállítótereket átszövő hálóm struktúrái az emberi viszonyrendszerekkel is mutatnak analógiákat; érhálózatunkat és a benne csörgedező vért sosem látjuk teljes egészében – legfeljebb csak anatómia könyvekből és dokumentumfilmekből szerzett ismereteinkre támaszkodhatunk –, mégis tudatában vagyunk annak, hogy e csodálatos összefüggő rendszernek köszönhetően jár át bennünket nap mint nap az élet. Nélküle összeomlanánk, megszűnnénk létezni, és az elmúlással odavesznének az emlékeink is.



Milyen utat jár be egy ötlet, amíg eljut a megvalósításig?

Az ötleteimet azonnal papírokra skiccelem, de maga az alkotási folyamat már az adott kiállítótérben zajlik. Kizárólag konkrét helyszíneken vagyok képes magam előtt látni teljes valójában azt, amit fejben megálmodtam.

Japánban, Osaka városában született, de jó ideje Berlinben él és alkot. Hogyan befolyásolja művészi látásmódját ez a kettősség?

A gyökereim és a kulturális örökségem fontosságát az otthonomtól távol érzem csak igazán. Az életem másról sem szól, mint önmagam kereséséről és az identitásom meghatározásáról, azonban ezt korántsem küzdelemként, sokkal inkább művészi inspirációként élem meg. A vízzel leöntött só metaforája szerintem remekül illik rám: ha sót szórsz egy pohárba, és ráöntesz egy kis vizet, majd állni hagyod néhány napig az egyveleget, azt tapasztalod, hogy a víz elpárolgott, a só megmaradt. Sok időbe telik, amíg a pohár fenekén leülepedett só kristállyá változik. Amikor Japánban éltem, én is úgy éreztem magam, mint a só, amelyet nyakon öntöttek némi vízzel. Egy kicsit fulladoztam. Mióta Németországban élek, sok minden leülepedett bennem, kezdtem kristálytisztán látni a dolgokat. Fokozatosan erősebbé váltam, és a művészi látásmódomat is egyre inkább a letisztultság jellemzi.

Chiharu Shiota: Emlékeső

Szentendrei Képtár, 2016. május 12 – október 16.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben