A mesterséges intelligencia hatása a vizuális alkotásra

A művészeti ágak mindig is alkalmazkodtak világunk alakulásához, a műalkotások nagy része az adott időszak környezetére, társadalmi problémáira adott reflexióként is értelmezhető. A legutóbbi globális tapasztalatként megélt jelenség, a koronavírus sem maradt visszhang nélkül a művészetben: a bezártság és a bizonytalanság érzése visszaköszönt az alkotásokban. Így volt ez az aktuális technológiai fejlesztésekkel is, a munkagépek és a közlekedési eszközök megjelenésétől egészen a számítógépes fejlesztésekig.

A számítógép eszközként már az 1960-as évektől jelen van a képzőművészetben. Használatából olyan önálló művészeti ágak nőtték ki magukat, mint a multimédia-művészet, az információművészet, a digitális installáció vagy a virtuális valóság. A hetvenes években már kialakultak a tisztán komputer által generált művészeti ágak is, mint az algoritmusművészet vagy a fraktálok. A korábban analóg műfajoknak is megjelentek digitális verziói, ilyen például a digitális szobrászat, festészet és a grafika.

A legnagyobb hatású fejlesztés napjainkban a mesterséges intelligencia (AI), amely elképesztően gyors mértékben fejlődik és terjed a világban. Ugyan a művészet számtalan fordulóponton esett már át a mesterséges intelligencia megjelenése előtt is, olyan program ezelőtt még nem látott napvilágot, amely akár a teljes alkotási folyamatot átvállalja a művésztől.

Mit nevezünk mesterséges intelligenciának?

A „mesterséges intelligencia” kifejezést egy informatikus, John McCarthy használta először, 1956-ban. McCarthy akkori fogalommagyarázatát nevezik ma Strong AI-nak: eszerint akkor tekinthető egy program intelligensnek, ha képes bármilyen problémát megoldani, ezenfelül saját tudatállapottal rendelkezik, amelybe az akarat és a hit is beletartozik. Az elmélet számtalan science fiction film és könyv alapja lett, hiszen az emberek ösztönös félelmét ragadta meg, hogy egy általuk létrehozott entitás elkezd egyedi, önálló identitásként létezni. Habár a kontroll elvesztése alkotásunk felett mélyen gyökerező emberi félelem, a technológia jelenlegi állása szerint nem sok realitással bír.

A Weak AI (gyenge mesterséges intelligencia) fogalma szerint egy program akkor is intelligensnek tekinthető, ha egy problémát csak egy bizonyos módon képes megoldani, nem szükséges tudatállapottal is rendelkeznie. Innovatív előrelépésnek számított, amikor az AI elsajátította az önálló tanulás képességét, azonban annak ellenére, hogy már képes komplex műveletek elvégzésére, nem lesznek sem érzelmei, sem önképe, sem tudata.

A műalkotások pont attól válnak egyedivé és értékessé, hogy mögöttük egy érző, tudattal rendelkező lény áll, aki egyedi módon érzékeli a világot és azt jeleníti meg alkotásaiban.

Az olyan programok, mint a DALL-E (melynek neve Salvador Dalí dadaista festő és a WALL-E rajzfilmből ismert robot nevének keresztezéséből jött létre), a Stable Diffusion vagy a Midjourney, bármennyire is esztétikus, impulzív képeket alkotnak a felhasználó instrukciói alapján, azok nem tekinthetőek valódi műalkotásnak. Ezek a programok ugyanis csak számokat érzékelnek, a képeket a matematika nyelvére átkonvertálva képesek létrehozni. Gondolati tartalmat egyedül az ember tud közvetíteni és expresszíven kifejezni.

Mi a valódi művészeti érték?

Az AI rendkívüli hatását már számos tudományágban kifejtette, és ez alól a művészeti szféra sem kivétel. Néhány instrukció alapján írathatunk vele kisregényt Shakespeare stílusában, vagy megalkothatjuk a Tádzs Mahalt olyan ecsetkezeléssel, mintha Van Gogh festette volna. A művészeti érték ismét megkérdőjeleződött, akárcsak Marcel Duchamp 1917-ben Forrás címmel kiállított piszoárja esetében, amely ironikusan világított rá az anomáliára, miszerint már olyan absztrakttá vált a művészet fogalma, hogy magunk sem tudjuk, mi hordozza egy műalkotás értékét: a forma, a kidolgozás vagy amit a művész, esetleg a néző belelát. A 20. században Duchamp tette fel legprovokatívabban a mai napig vitákat generáló kérdést, hogy mi számít valódi művészetnek.

A Duchamp Forrásához hasonló ready-made, vagyis kontextusfüggő művek jellegzetessége, hogy a művész egy hétköznapi tárgyat művészeti kontextusban jelenít meg, ezáltal a tárgy új értelmet kap. Ezen alkotások értékét nem maguk a tárgyak hordozzák (hiszen azok szigorú értelemben véve nem műalkotások), hanem a mögöttes tartalmuk. A Forrás esetében az alkotó személye sem számít, csak a gondolat, amelyet a mű elindít a közönségben. Vizuálisan túltelített, globalizált és virtualizált világunkban hasonló módon kérdőjeleződik meg az eredetiség fogalma. A mesterséges képalkotó programok betetőzik ezt a kérdéskört, ugyanis esetükben már nem mindig beszélhetünk önálló művészeti értékről.

2022-ben nemzetközi felháborodást keltett, amikor Colorado állam éves vásárán egy mesterséges intelligencia segítségével generált fotó készítője nyerte el a feltörekvő digitális művészeknek szánt kék szalagot. Az alkotó, Jason M. Allen a művet Jason M. Allen via Midjourney néven adta be, egyértelműsítve, hogy nem kizárólag saját alkotásról van szó. Az esemény éppúgy vitát indított a művészet értékéről, mint Duchamp merész gesztusa az előző évszázadban.

A képalkotó programok használatához alapvetően nincs szükség művészeti tudásra, elég beírni néhány utasítást arról, hogy milyen képet szeretnénk látni.

Jason M. Allen viszont több száz képet generált különféle instrukciókkal a verseny előtt. Számos művész azon a véleményen van, hogy az AI-alapú programok nem különböznek a már eddig is használt digitális segédeszközöktől, mint például a Photoshop, amelyhez szintén kreativitás és precizitás szükséges, hogy esztétikus képeket hozzunk létre. Jason nem hozta nyilvánosságra, milyen szavakat és instrukciókat adott a programnak, hogy ezt a képet produkálja. De számíthat-e művészeti értéknek az, hogy az alkotó helyes utasításokat tud adni?

Ugyan a kreatív programok magas szintű kezelése mindig is alapfeltétele volt a digitális művészek sikerének és szakmaiságának, mégsem elégséges, ha csupán a program használatát ismerik. Alkotásaikat individuális kifejezőerejük teszi értékessé: önálló vizuális nyelvük, forma- és színviláguk alkotja a stílusukat, mely az egyes alkotók különböző korszakaiban ugyan változhat, mégis karaktert, egyediséget kölcsönöz műveiknek. A kizárólag mesterséges intelligenciát felhasználó alkotók kreativitása azonban csupán annyiban teljesedik ki, hogy elképzelnek egy alkotást, és azt megtanulják szövegalapú instrukciókká formálni. Ahhoz, hogy valakire valódi művészként tekintsünk, ez közel sem elég, ugyanis ez a módszer nem igényli a művészeti eljárások ismeretét, amely elengedhetetlen az önálló alkotáshoz.

Az AI mint lehetőség

Az alkotók nemcsak vetélytársként tekinthetnek az AI-ra: beépíthetik az alkotási folyamatba, segédeszközként is használhatják. A mesterséges intelligencia által kreált képek nemcsak az alkotási folyamatra vannak hatással, hanem a befogadó közönség vizuális nevelésében is szerepet játszanak, sőt akár ihletforrásul is szolgálhatnak a képzőművészeknek. Ez felgyorsíthatja a kreatív munkafolyamatot, például segítségül szolgálhat a művészek elképzeléseinek vizualizációjában vagy új ötleteket generálhat. Ilyenformán valóban tekinthetünk rá egy újabb digitális segédeszközként.

Az első, az AI megjelenéséhez hasonlóan forradalmi léptékű technológiai változás, mely jelentősen befolyásolta a művészeti gondolkodást és a képalkotást, a fényképezőgép megjelenése volt. A képzőművészetben már nem került akkora fókusz a valóság pontos leképezésére, mert a fényképek teljesítették ezt a funkciót. A fényképezés elterjedése teret adott a művészetnek, hogy felfedezze a benne rejlő új lehetőségeket. Ugyan a realisztikus tájképábrázolások, a zsánerképek és a portrék népszerűsége háttérbe szorult, megjelentek új, elvontabb témák, például az idő, a létezés, valamint a városiasodás következtében érzett elidegenedés.

Az új gondolatok a különböző „izmusokban’’ (impresszionizmus, expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus stb.) öltöttek testet. A világháborúk traumatikus hatását megélt alkotók kifejezési módja ugyancsak változást hozott a vizuális ábrázolásban. A régi értékek megkérdőjelezését, a világ széttöredezettségének érzetét jól tükrözi Francis Bacon parafrázisa Velázquez X. Ince pápáról készített portréjához, melyben a hitben megrendült bizalom fejeződik ki, de ilyen a már említett Salvador Dalínak az elfolyó időt megjelenítő alkotása is, mely szintén egy belső érzet álomszerű kivetüléseként értelmezhető. A városiasodással felgyorsult élet magával hozta a mozgalmasságot kifejezésre juttató műveket is, mint Duchamp Lépcsőn lemenő akt című festménye.

Valószínűleg az AI okozta változások is új művészeti témák és irányzatok táptalajául szolgálnak majd.

A művészet egy újabb irányt vesz, melynek a következményeit még nem látjuk, azonban a változás szelét már érezhetjük. Kétségtelenül a technológiai fejlődés egy újabb korszakalkotó, történelmi pillanatának lehetünk részesei, ami nemcsak a művészetben, hanem más tudományágakban és a hétköznapjainkban is egyaránt hozhat változásokat. Ahogyan azt a történelem során már többször tapasztalhattuk, egyetlen változás sem lehet önmagában jó vagy rossz – az emberi felhasználáson múlik, tudunk-e belőle értéket teremteni.