Meghasonlott próféták – Kritika Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című regényéről

Finis sanctificat media, vagyis a cél szentesíti az eszközt – szól a közismert mondás. Bár az idézett mondat Loyolai Szent Ignáctól származik, nem téved nagyot, akinek a 16. század és Machiavelli, vagy a keresztes háborúk és a reformáció korában zajló felekezeti összecsapások jutnak eszébe. Rakovszky Zsuzsa legújabb könyvében azt a kérdést teszi fel, hogyan működhetett ez a politikai szemléletmód a valóságban, hová fajulhatnak a dolgok, ha semmi sem szent. Az idők jelei hatalomvágyról, önjelölt prófétákról és az emberi gyarlóságról szól.

A kezdetben költőként és műfordítóként bemutatkozó Rakovszky Zsuzsa első regénye húsz évvel ezelőtt, 2002-ben jelent meg A kígyó árnyéka címmel. A könyvet mind az olvasóközönség, mind a kritika nagyon jól fogadta: az Év Könyvének választották. A hullócsillag éve, a VS, a Szilánkok és a Célia után Rakovszky Az idők jeleivel pályája elejére, A kígyó árnyéka örökségéhez tér vissza.

Az idők jelei történelmi regény, cselekménye alapvetően valós eseményeken nyugszik, ugyanakkor posztmodern játékra is csábítja az olvasót, melynek tétje és elsődleges kérdése a fikcionalitás mértéke. A szöveget időnként megszakító (vagy éppen előregördítő) korabeli verses beszámolórészletek és költemények (például Hermann von Kerssenbroch és ismeretlen anabaptista költők írásai) egyik funkciója talán a történeti hitelesség ironikus biztosítása – melyet éppen a cím, a forrás és a fordító megadásának hiánya vonhat vissza. A tények és a fikció keveredése immár nemcsak a cselekményben, hanem a különböző típusú beemelt textusok és a főszöveg párbeszédében is tetten érhető.

A regény nemcsak esztétikai minőségében, hanem a megidézett történeti kor, a szöveg narratív stratégiái és a főszereplő cselédlány hányattatott sorsa mentén is párbeszédet folytat Rakovszky első regényével. Jelen esetben az 1530-as évek Németországába (pontosabban Münster városába) kalauzol minket a fiatalsága eseményeire visszaemlékező elbeszélő, Liza (Elizabeth vagy később az öreg Betha), aki testközelből élte meg, hogy a reformáció miatti bizonytalan időkben miként radikalizálódott az újrakeresztelkedők kezdetben akár jószándékúnak is nevezhető, de kissé ortodox felekezete.

Az öreg Betha 1570-ben, negyven év távlatából idézi fel a Leydeni János által Új Jeruzsálem névre keresztelt anabaptista „királyság” kikiáltásáig, majd rövid időn belüli leigázásáig vezető eseményeket.

A fiatal korában egy démon (a nagyapja) által megerőszakolt, egyébként házasságon kívül született lányt anyja az incidens után vér szerinti apjához küldi, Bernhard Knipperdolling kereskedő házába, ahol szolgálóként dolgozhat.

Mivel Liza a démonnal való találkozás hatására megnémul, senki nem foglalkozik azzal, mit mond a lány jelenlétében (hiszen úgysem mondja tovább!), ezért a szolgáló még a titkos megbeszélések idején is a helyiségben maradhat. Mint egy légy a falon – szemlélődik, megfigyel, és persze mindent megjegyez, miközben ő maga láthatatlan marad. „Nem mintha bármiféle fontosabb szerepem lett volna a történtekben, leginkább csak figyeltem, és igyekeztem megjegyezni mindent, amit hallottam – mert hallani azért hallottam mindenfélét.”

Összetett elbeszélői pozícióból szólal meg tehát 1570-ben az öreg Betha: ugyan nem vett aktívan részt az események alakításában, némaságából fakadó szemlélődő nézőpontja miatt mégis a legtöbb folyamat mögé láthatott. Saját bőrén tapasztalta a münsteri városostromot, mindazonáltal többször utal arra is, hogy negyven év bizony hosszú idő, és „az emlékezete időnként csúnyán megtréfálja az embert”. Valószínűleg éppen ebből a sajátos narrációból fakad, hogy bár

a regény nyelve igyekszik közelíteni a hétköznapi beszédhez, alkalmaz beszélt nyelvi fordulatokat, mégis áthatja a Rakovszky-regényekre jellemző líraiság.

Betha retrospektív tekintete és maga az írás aktusa egyszerre esztétizálja és értelmezi is a történteket. Liza prózai visszaemlékezése a nyelvi regiszter tekintetében élesen elválik a többször is idézett, elvileg „kortárs” Kerssenbroch költeményének hangjától – Rakovszky nem törekszik a napló nyelvi archaizálására, ami mindenképp a szöveg előnyére válik.

A Liza által elbeszélt történet két irányból is olvasható: egyrészt a megjelenített női sorsok felől (például a zabigyerek, aki apja házában dolgozik szolgálóként; a cseléd, aki mindenhol ott van, de senki nem figyel rá; a feleség, aki kénytelen végignézni férje elvtelen radikalizálódását és befolyásolhatóságát; a prófétához kényszerített gyermekfeleségek traumái), amelyeket a legtöbb esetben a tehetetlenség, a cselekvésképtelenség határoz meg. A cselekmény éppen e nézőpont miatt válik elképesztően nyomasztóvá: a regényt az egymást érő (és egyre felülmúló) katasztrófák feltartóztathatatlanságának tapasztalata teszi feledhetetlen olvasmányélménnyé. Ugyanakkor a történet során nem csak a női karakterek kerülnek olyan helyzetbe, amelyben meg van kötve a kezük. A regény ezért a történelem egyik zavaros időszakának kavalkádjába vetett egyének sorstörténeteiként is olvasható: mit tehet az ember, ha minden hitét egy arra méltatlan személybe vetette? Beismerhető-e a tévedés, ha már mindenünket feláldoztuk a szent cél érdekében? Bűnrészesek vagyunk-e, ha az Isten prófétájának tartott emberről, aki a nagyobb jó érdekében borzalmak elkövetésére sarkallt minket, kiderül, hogy szélhámos? Különböző, nagyon is összetett lelki folyamatok zajlanak előttünk, melyek ugyan nincsenek reflektorfénybe állítva, de ha figyelmesen olvasunk, világosan nyomon követhetőek.

A regény a münsteri anabaptista felekezet politikai és ideológiai radikalizálódásának folyamatát tematizálja. Hiába az előbb említett rendkívül nyomasztó atmoszféra, az események láncolata magával ragadja az olvasót – de nem holmi katasztrófaturizmus miatt.

A regény kegyetlenül demonstrálja magán a szöveg befogadóján, hogy milyen módon, miféle kommunikációs eszközökkel manipulálhat tömegeket egy hataloméhes vezetői réteg.

Kezdetben akár az olvasó is támogathatja az újrakeresztelkedők ügyét – lépéseik végül is logikusnak tűnnek –, azonban a politikai nyomás és a németalföldi próféták megjelenése miatt rövid időn belül eszkalálódik a helyzet. Ekkorra azonban a felekezet vezetői már eltávolodtak kezdeti céljaiktól, a lakókat opportunista módon manipulálva, a saját ideológiájuknak is ellentmondva kormányozzák a várost. Így lesz kötelező minden ingóságot a köz javára beszolgáltatni; újra felvenni a keresztséget a münsterieknek („s ha valaki tiltakozni talált, / Szóltak: Választhatsz: ezt vagy a halált! / Aki nem volt elég erős, hogy útra keljen, / újrakeresztelték tulajdon lelke ellen”); ezért érvénytelenítenek minden korábban kötött házasságot, és lesz törvényes a többnejűség; így vehetnek magukhoz a férfiak még gyermekkorú feleségeket – akiknek persze hitvesi kötelességeiket is teljesíteniük kell. És végül így lesz egy rövid ideig Münsterből Új Jeruzsálem, amelynek királya Jan Bockelsen, vagyis Leydeni János. A politikai radikalizáció folyamata, a puszta hatalomvágytól vezérelt opportunista kormányzás és az ezt legitimáló retorikai fogások pontos képét kapja az olvasó.

Rakovszky mindezt akármilyen politikai vagy vallási ideológiától mentesen mutatja meg: a regény központjában a mindenkori ember áll. Azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan torzíthatja el a hatalom a lelket, hogyan vonhatja vissza a legtisztább meggyőződéseket – lélektani tanulmány hamis prófétákról, vallási fanatikusokról és persze azokról, akik mindezt elszenvedni kénytelenek. Hiszen mint tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.