Az egész ország iszik – Összehasonlító kritika a Még egy kört mindenkinek című előadásról és filmről

Sokan sokféleképpen próbálták már hangsúlyozni az alkoholfogyasztás pozitív hatásait. Az egyik legkreatívabb megoldás Finn Skårderud norvég pszichiátertől származik, aki szerint fél ezreléknyi alkoholhiánnyal születünk, így ennek pótlásával éppen annyira válunk felszabadulttá, hogy szorongásainkat elhagyjuk, és a teljesítményünk is javul. Erre az alapötletre épül Thomas Vinterberg eredetileg színpadra szánt Még egy kört mindenkinek című, 2020-ban bemutatott filmje, amely idén nyártól már nemcsak a képernyőkön folytatja lehengerlő körútját hazánkban: az azonos című darab július 21-én debütált a Városmajor szabadtéri színpadán, az Orlai Produkciós Iroda és a Szabad Tér Színház projektjeként.

Az ősbemutatóval az előadás olyan Vinterberg-filmek színházi adaptációinak sorába áll be, mint az azóta kultikussá vált Születésnap (1998) és A vadászat (2012). Előbbit több magyar társulat is színpadra állította Ünnep címmel: elsőként 2006-ban a Pesti Színházban mutatták be Eszenyi Enikő rendezésében, majd 2014-ben felújított szereposztásban a színház ismét felvette a repertoárjába. 2018-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház, egy évvel később pedig már a Miskolci Nemzeti Színház is műsorra tűzte. Ezzel azonban nem ért véget a magyar feldolgozások sora, legutóbb 2020-ban a Budaörsi Latinovits Színház adaptálta a történetet Születésnap címmel, Pelsőczy Réka rendezésében, akit annyira megérintettek Vinterberg témaválasztásai, hogy 2022-ben a Vadászat című darabot is színre vitte a budaörsi színház társulatával. A dán filmrendező művei határon túli, tradicionális magyar színházakat is inspiráltak: 2011-ben Visky András és Robert Woodruff keltette életre a Születésnapot a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, 2018-ban pedig a temesvári Csiky Gergely-színház tűzte műsorra A kommuna (2016) című film adaptációját.

Felmerül a kérdés, hogy bár témájukat tekintve kiélezetten drámai és megrázó művekről van szó, miért tartanak mégis ekkora érdeklődésre számot Vinterberg filmjei, hogyan képesek ezek a szikár, letisztult, technikai megoldásaikban is az egyszerűséget priorizáló, hőseiket kíméletlenül realisztikusan ábrázoló alkotások egyre szélesebb közönséget elérni. A válasz többek között abban rejlik, hogy miközben Vinterberg Dogma-alkotásai húsba vágóan aktuális családi és társadalmi helyzeteket tárnak fel, a természetességre szinte végletekig törekvő és a színészi játékot hangsúlyozó megoldásaikkal mégis nagyon könnyedén találnak utat a nézőkhöz. A kézikamera szinte mindenhová behatoló, gyakran voyeurizmust idéző hatásával, a színészek arcára fókuszált premier plánokkal és az olykor legváratlanabb módon kevert műfaji jegyekkel a nézőt igazi érzelmi hullámvasútra ültetik. A dráma egyik pillanatról a másikra csúszik át hétköznapi melodrámába, banális elemekkel tarkított szituációkba, a humor pedig mindig jól beágyazottan oldja a drámai feszültséget, amikor az már letaglózóan súlyossá válna. Felmerül azonban a kérdés, hogy ezek a jellegzetes vonások mennyire tudnak működni a színpadon.

Színházi megoldások

Az eleinte még az alacsony költségvetés és az egyszerűség jegyében fogant Dogma-filmek általában kevés helyszínen játszódtak, ami mindenképpen előnyt jelent a színpadra állítás szempontjából. A Születésnap gyakori hazai adaptációjánál valószínűleg az sem volt utolsó szempont, hogy a történet egyetlen térre, a családi ünneplés helyszínére korlátozódik. Ugyanakkor nagy kihívás, hogy a nonverbális gesztusokra, különösképpen a mimikára épített színészi játék a színpadon csak kivetítő használatával érzékeltethető olyan hangsúlyosan, ahogyan a filmvásznon megjelenik.

Persze nem feltétlenül cél, hogy egy színpadi átirat a filmes alkotás hű mása legyen, már csak az eltérő stílusjegyek és eszközhasználat miatt sem. Ha olyan feldolgozást keresünk, amely a történet tolmácsolásának módjában kitartóan követi a filmet, akkor a már említett színházi feldolgozások közül valószínűleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház Születésnap-adaptációja vinné a prímet. Az amerikai Woodruff rendezésében a térhasználat olyanná vált, mint a kamera mindenhová behatoló tekintete. A darab már a bejáratnál elkezdődött, ahol a résztvevőket a születésnap vendégeként üdvözölték, és eldönthették, hogy a családapa rokonaként vagy a család egy barátjaként vesznek részt az előadásban. Néhány nézővel a színészek az előtérben is elcsevegtek, majd a teremben felállított ünnepi asztalokhoz invitálták őket. Több kivetítőn keresztül lehetett követni, ahogy egy-egy színész elhagyja a játékteret, és akár az épületen kívül folytatja a játékot. Woodruff átütő koncepciója a nézőt a történet résztvevőjévé teszi, így bármilyen kényelmetlen is, távolságtartásra, kívülállói szemlélődésre esélye sincs. Feszélyezettség, kín, kíváncsiság, zavar és megannyi más érzelem söpör végig az előadás résztvevőin, akárcsak a film nézőin.

A Még egy kört mindenkinek című előadás a korábbi Vinterberg-filmek adaptációival szemben mindenképp egy jelentős előnnyel indul: míg a Születésnap és A vadászat rendkívül súlyos indulatokat kiváltó témával, a gyermekkorban elkövetett szexuális abúzus, molesztálás vádjával lendíti mozgásba a fogaskerekeket, addig a Még egy kört mindenkinek egy társadalmilag szinte elfogadott jelenségen, az alkoholizmuson keresztül mutat tükröt önmagunkról, kiégésről, öregedésről és kontrollvesztésről. A humor is sokkal nagyobb szerepet kap, mint Vinterberg korábbi Dogma-rendezéseiben, a darab így nyári színházi élményként különösen jól megállja a helyét, hiszen a szabadtéri előadások kétharmadát általában vígjátékok és könnyed szórakozást ígérő programok teszik ki. És mi lehetne aktuálisabb, szinte bármikor leporolható, keserédes téma nemcsak Dániában, hanem Magyarországon is, mint alkohollal oldani a problémákat? Bár a havi szintű mértéktelen, részegségig fajuló iszogatásban Dánia az éllovas, az éves alkoholfogyasztási statisztikákat tekintve már hazánkat sem kell félteni.

Még egy kör a színpadon

A történet szerint négy középszerű tanár elhatározza, hogy teszteli a norvég pszichiáter már említett elméletét, és az előírt minimális alkoholmennyiséget napi szinten alkalmazva próbálnak helytállni a mindennapokban. A terv a narrátorunk, a filozófiát tanító Nikolaj (Schruff Milán) negyvenedik születésnapját ünneplő estén körvonalazódik, amikor a márkás pezsgőtől a vodkán át a minőségi borokhoz érkezve változatos alkoholfogyasztási körképet kapunk. A filmben is gyakran elhangzó moralizáló, az alkoholt dicsőítő vagy negatív hatásait tárgyaló elméleteket is leggyakrabban ő tolmácsolja. A darab középpontjában az egyre eredménytelenebb történelemtanár, Martin (Király Attila) válsága áll, aki nemcsak diákjaitól, de feleségétől és gyermekeitől is eltávolodott. Az elvált Tommy (Epres Attila) kiégett tornatanárként már a kísérlet előtt is magányos napi sörfogyasztó, míg a szintén egyedül élő, éneket oktató Peter (Debreczeny Csaba) az ismerkedéssel kapcsolatos szorongásait csökkentené. A teszt kezdetben több mint biztató, Martin és kollégái az elvesztett szenvedélyt és lendületet megtalálva brillíroznak az órákon, majd ahogy egyre nagyobb mennyiség kell a kívánt állapothoz, úgy rántja ki az ital a lábuk alól a már korábban is ingatag talajt.

Zöldy Z. Gergely kis színpadra is jól alkalmazható, egyszerű díszletének kiemelkedő eleme a tanári asztalként is funkcionáló bárpult mellett a földgömb alakú minibár érzékletes iróniája, amellyel rámutat a probléma egyetemességére. Az előadás központi témájává Paczolay Béla rendezésében az alkohol lép elő, míg Vinterberg filmjében az inkább csak az események katalizátora, mely mindenkiből annak megfelelően vált ki valamit, hogy milyen önképpel rendelkezik, és élete mely szakaszában, milyen problémák közepette találja meg a szert. 

Mindkét művészeti ág érdeme, hogy a témát ítélkezés nélkül fogja meg, a spiccesség pozitív, felszabadult hatásától kezdve egészen a kontrollt vesztett alkoholizmusig.

Paczolay rendezésében a társas összejövetelek elengedhetetlen kellékeként hangsúlyosabban tűnik fel az alkohol, mivel a fogyasztás érzéki élményében rejlő kulturális beágyazottságot a filmnél szembetűnőbben szemlélteti: a különböző típusú italok elkészítésének és fogyasztásának részletekbe menő ironikus tolmácsolásával prezentálja, hogy a műveltebb fogyasztói rétegek hogyan legitimálják az egyik legkeményebb tudatmódosító szer használatát.

A színpadkép variábilis eleme, a plexi tolóajtó nem csak tér- vagy jelenetválasztó funkciója miatt válik nélkülözhetetlenné: ahogyan a legsúlyosabb részegségi jelenetet Vinterberg is letompítva, csaknem hang nélkül mutatja meg, úgy a színpadon a plexi mögött is csupán érzékeltetve van a kísérlet apropója mögé bújt alkoholizmus. Míg a társasági italfogyasztás a nyílt színen, addig az egyéni az üveg mögött zajlik: homályban és elfedve marad, ahogy sok munkahelyen a titokban legurított sör, bor vagy tömény. Egyúttal saját képmutatásunkra is rávilágít, hogyan hazudunk önmagunknak, amikor azt hisszük, még mindig a mi kezünkben van a kontroll.

A komédia térnyerése

A humor mellett az előadás terét használja legizgalmasabban a rendezői koncepció: mintha a színpad lenne a tanári emelvény, a nézők pedig az osztályteremben ülő tanulók. Először csak bátortalanul, majd egyre hangosabban éneklünk együtt Peterrel, Martin leckét ad nekünk a 20. század legnagyobb politikusaiból, és az alkoholhoz fűződő viszonyuk alapján megválasztjuk a legszimpatikusabbat. Tommy kínálgatja nekünk az italát, miközben a nézőtér sorai között futkározva tart edzést. A színészi játék energikus, de nem megy át ripacskodásba, az alkoholfogyasztás során tesznek csak rá egy lapáttal, ismét a könnyed szórakozás felé terelve az előadás ritmusát. Szellemes megoldás, hogy az ivás imitálása helyett csak egy gesztussal élnek a színészek, ez csak az utolsó jelenetben változik meg, amikor Martin söröskorsókkal jelenik meg. Mads Mikkelsen felejthetetlen táncjelenetéhez hasonlóan Király Attila is teli kriglivel a kezében táncol, és a közönség nem kevésbé ünnepli a virtuóz megoldást.

A filmhez hasonlóan kétórás játékidővel rendelkező, egyfelvonásos darab alapvetően jó ritmusban közvetíti az eseményeket, a színészek teljesen „belakják” a színházi teret, és aktív részvételre késztetik a közönséget. Dramaturgiai szempontból az előadás hűen követi a filmet, a színészek sem próbálják átemelni a magyar közegbe, a tragikus eseményt követően azonban a darabban felgyorsulnak az események, és sokkal kevésbé jut helye annak a drámai olvasatnak, amely minden humor ellenére a vásznon annyira erőteljessé és árnyalttá teszi a történetet. Paczolay Béla színházi és filmrendezői múltjából adódóan mindkét művészeti ágban tapasztalt, első nagyjátékfilmjével, a Kalandorokkal egy olyan roadmovie-vígjátékot tett le az asztalra, amely az átlagemberek életén keresztül folyamatos interakcióban van a közönséggel. A 2015 óta játszott súlyos monodrámát, a Péterfy-Novák Éva regényéből készült Egyasszonyt is ő álmodta színpadra, Tenki Rékával. Ugyan a Még egy kört mindenkinek láthatóan törekszik arra, hogy megőrizze a vígjáték és a dráma közötti egyensúlyt, Paczolay mégis inkább a nagyközönség igényeit jobban kiszolgáló komédia felé billenti a mérleget.

Bár nem feltétlenül szükséges a magyar sajátosságok felvillantása az előadásban, az adaptáción kifejezetten sokat dobott volna, ha a filmhez képest eltérő lezárás születik.

Király Attila táncával a film csúcspontjának számító végső jelenet egyfajta biztonsági játékká válik, a már egyszer bevált siker receptjének ismétlése azonban csak akkor ütött volna igazán, ha a tragédia is olyan súlyosan teret kapott volna a színpadon, mint a filmben. Az ősszel a Belvárosi Színházba költöző, lendületes és ötletes előadás után így marad az eufória, a feloldás könnyed állapota, de valódi katarzis nélkül.