Legkisebb közös – Kritika Soltész Béla Osztatlan közös című kötetéről

Szociológiai szemmel valószínűleg nem reprezentatív, de sok, velem nagyjából egyidős, millenniál barátommal együtt nagyon vártuk Soltész Béla új prózakötetének megjelenését. Ennek oka elsősorban az, hogy az Osztatlan közöst tíz évvel megelőző, a FISZ kiadásában napvilágot látott novelláskötetét, az Inboxot olvasva sokan úgy éreztük, hogy valaki tényleg a generációnk hangja lett. Tette ezt úgy, hogy az Inbox nem térképezte fel az Y generációt foglalkoztató problémákat, nem próbált keresztmetszetet adni társadalmunk rétegeiről, de tipikus elemeiről sem. Az egyszerre borzasztóan szórakoztató és alig elviselhetően szorongató, torz tükröt tartó írások erőssége éppen abban állt, ahogy az én-elbeszélők egészen egyéni helyzetei, gondolkodásának, mindennapjainak részletezett, közeli fókusza olyan hol konkrétumaiban is elvont, hol egészen abszurd-szürreális metaforákkal operált, amelyek irodalmi nyelven és irodalmi eszközökkel nyitottak a mindenkit érintő egészre.

Az írások motivikus részleteiben, prózapoétikai működésében ismertünk magunkra: a ránk jellemző figyelem irányát és a minket mozgató, észrevétlenül belsővé tett narratívákat, mediális dimenziókat a szerkezet, a nyelv és az intertextusok mutatták meg, öröklött szorongásainkat és a hozzá kapcsolódó megküzdési stratégiánkat, a generációk és társadalmi rétegek közti áthidalhatatlan szakadékokat pedig az allegóriák, parabolák mint félreértések, félrebeszélések és elhallgatások modellálták. Az Inbox hibáival, kevésbé sikerült írásaival együtt is az egyik kedvenc kötetem, amelynek elbeszéléseit többször használtam biblioterápiás foglalkozások során, kivétel nélkül nagy sikerrel. Az írások jól felépített cselekményét, hitelesen megrajzolt alakjait és a köztük jó érzékkel megtalált dinamikákat méltatja, hogy a csoportban sosem volt egyetértés arról, mi motiválja a szereplőket, mégis mindenkinek nagyon határozott elképzelése volt róla.

Az Osztatlan közös erősségei és gyengeségei pedig talán legpontosabban e korábbi kötet felől olvasva térképezhetőek fel. Soltész Béla jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója, aki számtalan hátizsákos utazásának élményeit blogja mellett három útikönyvbe rendezve adta közre. Jelen kötet is felmutatja ennek a sokszínű életnek a tanulságait: nagy távlatokkal, változatos és pontosan eltalált élethelyzetekkel, filmszerűen letisztult jelenetekkel operál. Az Inbox én-elbeszélői itt külső narrátorra cserélődtek le, a lendületes belső monológokat pedig többnyire elharapott, töredezett, unásig ismételt, értelmüket vesztett vagy kiüresedett mondatokból, frázisokból álló párbeszédek váltják fel. Mintha az előző kötet szorongóan reménykedő, igazságkereső fiataljai változtak volna (többek között a világjárvány hatására) ezekké a depressziós, rezignált, kiégett felnőttekké, középkorúakká. Szépen ismétlik ezek a színpadias, filmszerű (intonáció nélkül azonban gyakran elég nehezen átérezhető) dialógusok azokat a traumákat, amelyek generációnk diszfunkcionális kapcsolatait, interakcióit jellemzik.

Rámutatnak arra, hogy a másik beszédét, tetteit milyen sémákra alapuló tévképzetek mentén értjük félre.

Emellett pedig központi szerepet kap az a mediális környezet, amelyben ez a sematikus gondolkodás kialakul: a másmilyenségtől, ellenvéleménytől való egyre egyszerűbb távolságtartás korszakában a közösségi médiában formálódó énképek, világképek, érzések korszaka ez. Ebben a világban az ember egyetlen reménye egy őszinte kapcsolatra a fizetett online jógaoktatójával van, itt a szerelő az elvégzendő feladatot munka közben, egy politikai propagandával megszakított YouTube-videó segítségével tanulja be, és a társkereső alkalmazás jobbra és balra húzásait a GPS-navigáció belsővé tett hangja diktálja.

Az osztatlan közös kifejezés így két síkon értelmezhető. Egyrészt a térben és időben egymás mellé rendeltetett, egymásra utalt kényszerközösségek (szomszédok, családok, osztálytársak, kollégák), a látszólag összetartozó, épp ezért csak nagy veszteséggel vagy sehogy el nem fogadható összeférhetetlenségeinek krónikája. Másrészt pedig értelmezhető annak az interkulturális és transzkulturális világnak a szintjén is, amely olyan nézeteket, gondolkodásformákat is egymásra olvastat, amelyeknek belső rendje, érvénye, szabályszerűségei így absztrakttá válnak. Jó példa erre a Cinco de Mayót ünneplő mexikói családnak pszichoaktív szerek hatására május 1-ről és a kommunista Magyarországról hadováló magyar lány (Jackson Heights, május 5.), vagy az Ízek, imák, szerelmek című amerikai film ihletésére Balira költöző magyar jógaoktató, aki román partnerét Carlónak nevezi, és olasznak adja ki, mert a Cătălin név az itthoniak számára félreérthető lenne (Zéró), vagy a kedvencem, a két, Olaszországba emigrált magyar képzőművész eszmecseréje egy, a mohácsi csata 500. évfordulójára kiírt pályázat kapcsán (Lángol a Vatikán).

Soltész Béla szociológusi figyelme, nyelvezete és utazásokban gyűjtött tapasztalatai kicsit azonban mintha irodalmi egyénisége, humora kárára rétegezték volna gondolkodását. Az Osztatlan közös elbeszélései a szándékosan abszurd történeteket (mint a Visszatérés Mandarruba novella teljes elszigeteltségben élő kannibál magyar törzse) leszámítva hihetőnek mondhatóak, mégsem mindig hitelesek.

Az irodalmi játékosságot és lényeglátó érzékenységet az én-elbeszélőkkel együtt mintha a szerző nagyobb távlatokban gondolkozó, objektívabbá vált figyelme maga alá gyűrte volna.

Az Y generációt foglalkoztató kérdéseket többnyire annak tipikus elemein keresztül veszi számba (mint elidegenedett kisgyerekes, elmagányosodott agglegény, elvakult konzervatív és dühös liberális), és bár változatos helyzeteket teremt számukra, a szereplők sajnos időnként nem mutatnak túl azon a jelenségen, társadalmi halmazon, amelynek tagjai, és amelynek képviseletére hivatottak. Jók a névválasztások, ismerősek a helyzetek, a helyszínek, a tárgyak és idiómák, ez pedig derűs olvasói pillanatokat eredményez, a karakterek mégis sokszor egysíkúnak, vázlatosnak, elnagyoltnak érződnek.

Szintúgy a néhol túl didaktikusnak érződő helyzetek, amelyekben konfrontálódni kényszerülnek, mint a Trianon nevű kameruni angol–francia szakos tanárból lett pizzafutár és a bevándorlásellenes vízvezeték-szerelő szó szerint életmentő találkozása (Trianon úr épp időben érkezett). A novellák többnyire töredéknek, a jelenetek elrendezései és látószögei esetlegesnek érződnek, és sokszor látszólag értelmetlenül, lezáratlanul érnek véget. Az egyediből induló történetek távlatainak megnyitása néhol erőltetett, a vázlatosan felrajzolt élethelyzetek sokszor nem bírják el a „tanulságot”, amelynek illusztrálására hivatottak, hiteltelenné válnak, és nem képesek árnyalni, meghaladni a kifigurázandó sztereotípiákat. Van, ahol jó összefoglalót kapunk egy-egy társadalmi jelenségről, de az irodalmi eszközök visszafogottabb használatának következtében érzelmileg nem vonódunk be a feltárt viszonyokba, azok inkább esettanulmányoknak érződnek. Ilyen volt számomra az évente egyszer, egy Rizikó-partira összeülő baráti társaság (Rizikó), a vidéki turizmus árnyoldalát megvillantó csapatépítő (Szíriusz) és a viszonyt folytató családos férfi döntését váró két nő (Ma egyedül pisiltünk) története.

A korábbiak fényében azonban megkockáztatom, hogy talán mindez egy, a mai mediális környezet hatásait leképezni kívánó prózapoétikai koncepció.

Annak megmutatására törekszik a kötet, hogy az algoritmusok fogyasztói és véleményhalmazokba rendeznek minket, tipizálnak,

olyan pólusokra osztott társadalmat, társadalmi gócpontokat hoznak létre, mint balos, jobbos, egészségfüggő és alkoholista, bevándorló és idegengyűlölő, vegetáriánus és húsimádó, agglegény és családos, amelynek tagjai idegenkednek, tartanak egymástól, mert a konfrontáció, szembesülés esetén képtelenek lennének megvédeni saját, eleve billegő alapzaton nyugvó identitásukat. A kapcsolatok alapja is ez a félelem, a megérteni vágyás hiánya és lehetetlensége. Olyan párhuzamos nyelvi valóságok létezése, melyek saját rendszerükön belül mindent legitimálni képesek, a kritikai gondolkodást viszont ellehetetlenítik. A szereplők így kizárólag a végpontokon, az utolsó utáni pillanatokban, rendszerint csak alkohol vagy más tudatmódosító szerek hatására képesek nyitni egymás felé, különben a végtelenségig ismételgetnék saját kiüresedett, gépiesen rögzült, önvédelemre berendezkedett tételmondataikat. Ez a visszatérő katalizátor a narratíva szempontjából azért némileg egysíkúvá tette a kötetet.

A szerkezet, a karakterek, a dialógusok, a nyelv felületessége és esetlegessége is értelmezhető úgy, mint a mai mediális környezet elidegenítő hatásainak narratív eszközként való tudatos felhasználása.

Mintha egy mindenkinek szóló, személytelen közösségimédia-posztot látnánk, úgy imitálják az elbeszélések ezt a fajta felületességet, ahogy a másik életébe annak egy kiragadott pillanatában, egy adott helyzetben, részletei nélkül, felületesen belelátunk, és ahogy kapaszkodók, személyes kommentárok híján próbáljuk tágabb kontextusba helyezni azt.

És mintha egy gesztusokat, intonációt nélkülöző kommunikációs platformon olvasnánk mások mondatait, ahogy általánosítunk, elbeszélünk egymás mellett, ahogy ok nélkül eszkalálódnak konfliktusaink. Olvasható így, de ennek a modalitásnak egy kötet egészében való koncepciózus ismétlése mégis hiányérzetet hagy maga után.

Volt természetesen bőven a várt humorból, az ügyes narratív megoldásokból, nyelvi játékokból ebben a könyvben is. Szerettem az életében érzelmileg elérhetetlen, biciklibalesetben elhunyt kerékpárversenyző apa videókazettán megörökített, metaforikus eszmefuttatásait a küzdelemről (Kuss, én így szállok le a bicikliről), a Messenger-üzenetekben időszakos becenevekként fennmaradt kapcsolat múltjának visszagörgetését (Pipás), az alkotásban születő új identitás hatására egy festmény szignálása kapcsán felmerülő dilemmákat (Off-site), annak megmutatását, mi mindent rejthet egy anya szájából a „mi” többesének a férjével való közösségről a gyermekével alkotott kettősének megnevezésére való áttétele (Ma egyedül pisiltünk), vagy azt, ahogy ugyanaz az asszociáció – a pufi dzsekis kisfiú hernyószerűségének megállapítása – az egyik szülőnek öröm, a másiknak szégyen (Semmit sem tudok adni neki). Szerettem tehát az elemi gesztusokban, nyelvi jelekben és apró döntésekben megmutatkozó érzelmek és énképek felvillanásait.

Az Osztatlan közös sok szempontból nagyon eredeti és izgalmas kötet. Olyan tényezőket tár fel, melyek generációnk jellemző tévedéseinek, küzdelmeinek, a mindannyiunk által ismert, éppen ismétlődéseiben mégis felfoghatatlanul abszurd és bizarr élethelyzeteknek másik oldalát, lábjegyzetes részét mutatják meg. Azokat az összefüggéseket, amelyek az egymástól legtávolabb eső ideológiai, anyagi, nyelvi közösségeket is egyazon hiba ismétlőjévé teszik. Ezekben a körülményekben keresi az ellenpólusok közelítésének lehetőségét, és teszi ezt Soltész Béla személyes figyelmének, szociológusi tudásának, utazói tapasztalatának metszetében. Olvasatomban a kötet így mégis inkább a legkisebb közös többszörösnek, a másmilyenség iránti kimozdíthatatlan közömbösségnek, mint az osztatlan közösnek, az egymás hatására változó kényszerközösségeknek a krónikája.