© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 4. rész – A cool jazz és a rock and roll
A 20. századi könnyűzene történetét bemutató cikksorozatunk negyedik részében a cool jazz és a rock and roll megjelenését és jellemzőit járjuk körbe, illetve neves képviselőinek, többek között Charlie Parker és Dizzy Gillespie munkásságát vesszük górcső alá.
Kép forrása: Billboard / NBCU Photo Bank / Gary Null
A 40-es évek viharos, a világháborúval és rengeteg más tragikus eseménnyel terhelt időszaka után az évtized második felében több olyan zenei áramlat indult el, amely meghatározta az 50-es évek populáris zenéjének fejlődését. Miután a jazz – ahogy sorozatunk előző részében kifejtettük – a bebop stílus megjelenésével színpadi muzsikává vált, szinte törvényszerű volt egy új tánczene megszületése. Ez lett a rock and roll. A két stílus, a jazz és a tánczene bizonyos értelemben ellentétes folyamaton ment keresztül. A jazz visszafogottabb, a populáris tánczene „vagányabb” lett. Vegyük sorra ennek a két műfajnak a változásait!
A 40-es évek végén megjelenik a jazz új irányvonala, amelyet cool (vagyis hűvös) jazznek hívunk.
Ez a stílus a bebopra adott reakcióként jelent meg, és mérsékeltebb tempók, érzékenyebb előadásmód, valamint a szólók virtuozitásának háttérbe szorulása jellemzi.
A cool kifejezést 1953 körül kezdték el erre a műfajra használni, amikor a Capitol Records kiadta a Classics in Jazz: Cool and Quiet című albumot. A cool jazznek, mint minden új műfajnak több előfutára is volt. Claude Thornhill nagyzenekarában például olyan, a modern jazzben korábban nem használt hangszerek is szerepet kaptak, mint a kürt és a tuba. A cool jazz kialakulásában kulcsszerepet játszó két hangszerelő, Gil Evans és Gerry Mulligan egyaránt az ő zenekarában dolgozott korábban. Az új hangszerek használata tette lehetővé Evans és Mulligan számára, hogy létrehozzanak egy, a korábbinál lágyabb, érzelmesebb big band hangzást. A cool jazzben gyakran alkalmaztak a hangszerelők a klasszikus zenében használt zenei megoldásokat is. Ennek a modernebb felfogású zenének még egy nagyon fontos következménye lett, mégpedig, hogy közelebb kerültek egymáshoz az afroamerikai és a fehér muzsikusok azáltal, hogy gyakrabban dolgoztak együtt az új stílust képviselő zenekarokban. Ennek az időszaknak már kulcsfigurája volt az akkor még nagyon fiatal trombitás, Miles Davis, aki 1948-ban alapította meg a forradalmi zenét játszó kilenctagú, úgynevezett nonett formációját. Ebben a szokatlan felállású zenekarban is szerepet kaptak az olyan, elsősorban a klasszikus zenében használt hangszerek, mint a tuba és a franciakürt. „Azt akartam, hogy a hangszerek úgy hangozzanak, mint az emberi hangok éneke… és így is lett” – mondta Miles Davis a zenekarral kapcsolatos elképzeléseiről.
Mielőtt ez a formáció lemezfelvételeket készített volna, 1948 szeptemberében két hétig játszott a New York-i Royal Roost klubban. Itt hallotta őket Pete Rugolo, aki leszerződtette a zenekart a Capitol kiadóhoz. A nonett 12 számot vett fel 1949 és 1950 között. Három alkalommal vonultak stúdióba, Miles Davis, a szaxofonos Lee Konitz, Gerry Mulligan, valamint a tubás Bill Barber voltak azok a zenészek, akik mindhárom alkalommal játszottak a zenekarban. A felvételeket eredetileg 78-as fordulatú lemezeken adták ki, de 1957-ben összegyűjtve nagylemez formában is megjelentek Birth of the Cool címmel.
Gerry Mulligan úgy emlékezett erre az időszakra, hogy Davis nonettje mögött nem az a gondolat állt, hogy eltávolodjanak a beboptól, hanem inkább az, hogy megpróbáljanak egy jó próbazenekart összehozni, amelynek komponálhattak. 1952-ben Mulligan Kaliforniába költözött, és a trombitás Chet Bakerrel egy zongora nélküli kvartettet hozott létre, amely egyszerre volt innovatív és sikeres is. Miután a kíséretet kizárólag a ritmusszekció – azaz a dob és a bőgő – adta, ez óriási szabadságot nyújtott a szólisták dallamvezetéseihez.
Ezután Mulligan megalapította a Ten-Tette nevű tíztagú formációját, amellyel továbbfejlesztette a Birth of the Cool című lemezhez kapcsolódó ötleteit.
Gerry Mulligan tevékenységének hatására kifejlődött egy regionális coolstílus, amely a west coast (azaz nyugati parti) nevet kapta. A műfaj központja Los Angeles és San Francisco volt, és az aranykora az ötvenes évek végén kezdődött, amikor 1959-ben a zongorista Dave Brubeck és zenekara kiadta a Time Out című lemezt. Ez a Billboard magazin popalbumlistáján második helyezést ért el. A cool jazz hatással volt más stílusokra, például a brazil eredetű bossa novára és a modális jazzre, de bizonyos értelemben még a free jazzre is.
Még az 50-es években jelent meg a jazzben egy új irányvonal, a modális jazz. Ezt még letisztultabb, árnyaltabb hangvételű kompozíciók és improvizációk jellemezték. Természetesen ennek a stílusnak is meghatározó képviselője volt Miles Davis. A modális jazz legjelentősebb kompozíciói közé tartozó So What című szerzeménye 1959-ben jelent meg a Kind of Blue című albumon, amely minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazzlemeze. A lemezen Miles Davis zenekarában játszó muzsikusok a korszak kimagasló zenészei: a felvételeken John Coltrane és Julian „Cannonball” Adderley szaxofonozott, Bill Evans zongorázott, Paul Chambers bőgőzött és Jimmy Cobb dobolt. A Freddie Freeloader című számban Wynton Kelly zongorázott. Az albumot New Yorkban a Columbia 30th Street Studiójában rögzítették két napon, 1959. március 2-án és április 22-én.
Az 50-es évek populáris zenéjére rátérve az időszak forradalmian új tánczenéje a rock and roll lett. A műfaj létrejötte messze túlmutat azon, hogy pusztán egy új zenei stílus és egy új tánc jelent volna meg. A háború utáni generáció sok tekintetben szakítani akart az őket megelőző nemzedékek értékrendjével. A változtatás iránti vágynak az egyik megnyilvánulása a jazz, azon belül is a bebop volt (ahogy ezt a sorozatunk előző részében bővebben kifejtettem). A másik forradalmian új zene és tánc pedig a rock and roll lett. A tánc tekintetében a swingkorszak eleganciáját felváltotta egy dinamikus, vagány, szexi mozgásvilág, amely a zenéhez hasonlóan az afroamerikai kultúrára épült. A kor gazdasági konjunktúrájában megjelent az a tinédzsergeneráció, akik nemcsak szakítani akartak a szüleik gondolkodásmódjával, de rendelkeztek annyi zsebpénzzel, hogy komoly vásárlóerővé váltak a lemezpiacon, és minden más fiataloknak szóló árucikk, például a divatos ruhák kapcsán is.
Miután a jazz színpadi muzsikává vált, természetes igény jelentkezett egy új táncolható zene iránt.
A rock and roll az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején alakult ki az Egyesült Államokban, elsősorban olyan afroamerikai zenei stílusok hatására, mint a jazz, a boogie-woogie, de rányomta bélyegét az elsősorban fehér zenészek által játszott countrymuzsika is.
Ezt az új stílust az afroamerikai zenészek alapvetően rhythm and bluesnak hívták. A rock and roll nevet először egy clevelandi lemezlovas, Alan Freed használta 1953-ban. Ő azért kezdte alkalmazni ezt a szlengben már korábban is létező szót a műfaj megnevezésére, mert egy fehérek által hallgatott rádiócsatornán vezette a The Moondog House című műsorát, ahol nem használhatta a rhythm and blues kifejezést, mivel az egy afroamerikai műfaj megnevezése volt. Ebben az időben a szegregáció jelen volt a koncertek közönsége, a lemezkiadók és a rádiócsatornák berkeiben egyaránt. Miután ezt az új stílusú zenét fehér muzsikusok is elkezdték játszani, ki kellett találni egy olyan elnevezést, amely a fehér közönség által hallgatott rádiócsatornákon is elfogadható volt. Freed egy fiataloknak szóló The Big Beat című zenés tévéműsort is vezetett, amely azért lett beszüntetve, mert a műsorban az amúgy elkülönített afroamerikai és fehér fiatalokból álló közönségből egyszer csak egy afroamerikai fiú egy fehér lánnyal kezdett táncolni. Ez a tévécsatorna akkori vezetése számára elfogadhatatlan volt.
A rock and roll kifejezésnek érdekes a története. Eredetileg egy hajó óceánon való mozgását írta le. A 20. század elejére már a fekete egyházi rituálék spirituális hangulatának leírására, valamint szexuális analógiaként is használták. Ez a szóösszetétel már 1935-ben is megjelenik a Benny Goodman által felvett Get Rhythm in Your Feet and Music in Your Soul című szám szövegében, amelynek írója, Russel Robinson már pontosan a mai jelentésben használta a rock and roll kifejezést.
A korai rock and roll zenekarokban elsősorban a zongora és a szaxofon volt a vezető hangszer, az 50-es évek közepétől viszont az elektromos gitár vált meghatározóvá, a bőgőt pedig felváltotta az elektromos basszusgitár.
Ennek a két hangszernek a megjelenése alapvetően meghatározta a könnyűzene további fejlődését az elkövetkező évtizedekre. Korábban a gitár szerepét a zenekarokban erősen korlátozta az alacsony hangereje, ami nem tette lehetővé, hogy szólisztikus szerepben is megmutatkozzon. A mikrofonnal való kierősítése pedig rengeteg problémával járt, hiszen könnyen létrejött az erősítő gerjedése, amely hangos sípolással járt. Ugyanez a probléma jelentkezett a bőgőnél is. Az első elektromos gitárt George D. Beauchamp készítette gramofonpickupok segítségével. Az ő találmányát fejlesztette tovább mások mellett a kiváló gitáros, Les Paul, és a nagyszerű mérnök, Leo Fender, aki nemcsak a gitárok, hanem a basszusgitárok kifejlesztésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Fontos változás volt még, hogy minden zenekarban megjelent a dobfelszerelés. Ebben az időszakban indult el a rock and roll új irányzata, a rockabilly, amelyet elsősorban fehér énekesek játszottak, mint például Elvis Presley, Carl Perkins, Johnny Cash és Jerry Lee Lewis. Az ő stílusuk sokat merített a countryzenéből is. Fontos mérföldkő volt, amikor 1954. április 12-én a Bill Haley & His Comets együttes felvette a Rock Around the Clock című dalt. Miután ez a szám bekerült az 1955-ös Blackboard Jungle című filmbe, két hónapig az első helyen állt a popslágerlistákon. Sokan úgy tartják, hogy ez dal tette ismertté a rock and roll stílust a mainstream kultúrában világszerte. Ebben a kompozícióban nagyon érezhető a jazz hatása, hiszen a számnak erőteljes szvinges lüktetése van. Ebből is látszik, hogy az amerikai zenei stílusok elválaszthatatlanok egymástól, és folyamatosan hatottak egymásra.
Három hónappal később, 1954 júliusában Elvis Presley felvette a That’s All Right című számot Sam Phillips memphisi Sun Studiójában, amely elindította a karrierjét. Az ő muzsikájának nagyon nagy hatása volt a fiatalokra, hiszen az ő zenéjét az afroamerikaiak és fehérek egyaránt szerették. Ennek talán az is az egyik oka, hogy muzsikájára nagy hatással voltak az olyan afroamerikai előadók is, mint például B. B. King. Pár évvel később Elvis már a műfaj koronázatlan királya lett.
Természetesen a rock and roll műfajban az afroamerikai muzsikusok közül is többen nagy hírnévre tettek szert. Például az egyik legfontosabb előadó volt Chuck Berry. Megjelenése és színpadi viselkedése miatt a hippimozgalom előfutárának is tekinthető. Afroamerikai származása ellenére a gitárjátékában sokat merített a country műfajból. Előfordult, hogy olyan klubtulajdonosok, akik csak a rádióból hallották a felvételeit, azt hitték, hogy fehér muzsikus. Olyan is megtörtént, hogy amikor megjelent a koncertje helyszínén, csak akkor hitték el, hogy ő az a zenész, akit a rádióban hallottak, amikor elkezdett gitározni és énekelni. A countryzene által ihletett gitárstílusára jó példa a Maybeline című kompozíciója. Chuck Berry gitárjátéka olyan későbbi, hatalmas muzsikusokra is nagy hatással volt, mint Jimi Hendrix.
Jelentős afroamerikai előadó volt az énekes, zongorista Little Richard is. Az ő nevéhez olyan slágerek kötődnek, mit a Tutti Frutti és a Long Tall Sally. Zenekarában mások mellett Jimi Hendrix is játszott, mielőtt világhírű gitárossá vált. Fontos, stílusteremtő komponista és előadó volt a mexikói származású Richie Valens. Ő elsőként ötvözte a mexikói dallam- és ritmusvilágot az amerikai zenével. Ezért ő tekinthető a chicano rock mozgalom egyik előfutárának. Még egy éve sem volt sikerei csúcsán, amikor egy repülőgép-balesetben zenésztársaival, The Big Bopperrel és Buddy Hollyval, valamint a gép pilótájával együtt életét vesztette. Legismertebb kompozíciója a La Bamba című szám volt.
A 60-as évek elejére sokat vesztett a rock and roll műfaj a népszerűségéből. Ennek több oka is lehetett. Egyrészt hozzájárult az említett repülőgép-szerencsétlenség, amelyben három feltörekvő sztár is életét vesztette. Elvis Presley katonai szolgálatra kényszerült, Little Richard prédikátorként kezdte járni az országot. A műfaj szempontjából a legnagyobb csapást mégis a 60-as évek elején feltűnt brit zenekar, a The Beatles jelentette, de ez már egy másik történet, amelyet a sorozatunk következő részében fogunk körüljárni.
A huszadik századi populáris zene történetét bemutató sorozatunk eddigi részei:
