A rendőrvicc ismét elsül – Kritika a Csupasz pisztoly című filmről

Az ifjabb Frank Drebin hadnagy (Liam Neeson) apja nyomdokaiba lépve üldözi a bűnt Los Angeles utcáin, mígnem egy szimpla öngyilkosságnak induló eset során világméretű fenyegetések célkeresztjébe kerül. A magát törvények fölé helyező milliárdos techmogul, Richard Cane (Danny Huston) ugyanis önvezető elektromos autói értékesítésén túl valójában az emberiség feletti hatalmat próbálja megszerezni egy mindenkit agresszív előemberré változtató találmány segítségével. Az eszköz gyanús körülmények között balesetet szenvedett feltalálójának nővére, a népszerű krimiírónő, Beth Davenport (Pamela Anderson) azonban bosszúra esküszik, és saját nyomozásba kezd. A femme fatale megjelenésű írónő ráadásul Drebin hadnaggyal is összegabalyodik, akivel közösen próbálnak az ügy végére járni.

Csupasz pisztoly – magyar nyelvű előzetes

A paródiafilmek fénykora

A szándékosan kiszámítható rendőrfilmes fordulatok és klisék köré épülő történet lényegét valójában a jelenetről jelenetre halmozott vizuális gegek és verbális poénok szolgáltatják. Az alkotók a fizika törvényeit, a karakterépítést, de gyakran még a jó ízlést is hajlandóak feláldozni egy-egy jól időzített vicc érdekében. A maguknál folyamatosan kávét tartó zsarukat például a leglehetetlenebb helyzetekben, akár az autópályán száguldozás közben is újabb itallal kínálják a vásznon túlról benyúló gondos kezek.

A film abszurd humora sok esetben éppen abból fakad, hogy a szereplők halálosan komolyan veszik és normálisnak élik meg a legirreálisabb történéseket, az extremitásig fokozott társadalmi reflexiókat.

A paródiafilmek a cselekmény realitásba ágyazása helyett valamilyen kiválasztott jelenség, téma vagy stílus felfokozásán keresztül, sajátos logika szerint figurázzák ki egy másik zsáner vagy konkrét mű konvencióit a komikus hatás érdekében.

Az eredeti Csupasz pisztoly-sorozat éppen a rendőrös havermozik fénykorában, a ’80-as, ’90-es években parodizálta a köztudatban élő zsarumítosz jellegzetességeit – a professzionálisra aligha emlékeztető bűnüldöző módszereket bevető – félnótás főszereplő nyomozója és az őt bárgyú faarccal megformáló Leslie Nielsen segítségével. Nielsen (csakúgy, mint a szerepet ezúttal magára öltő Neeson) korábban drámai színészként volt ismert, komolyságot sugárzó kiállása viszont csak még inkább fokozta a történetek képtelenségekben tobzódó komikus kontextusát. Olyannyira, hogy az ősz hajú Nielsen a paródiafilmek meghatározó alakjává vált. A speciális vígjáték alműfaj pedig mindig is a sziporkázó humorú alkotók sajátos világlátása és attitűdje köré szerveződött, legyen szó jellegzetes színészekről, forgatókönyvírókról vagy rendezőkről.

A zsáner hollywoodi története szintén a hasonló alkotók munkássága mentén ismerhető meg az olyan komikus némafilmsztárok, mint Charlie Chaplin vagy Buster Keaton etűdjeitől kezdve Abbott és Costello ’50-es évekbeli stand-up párosán át egészen Mel Brooks ’70-es évek óta tartó karrierjéig, aki többek között a western (Fényes nyergek), a horror (Az ifjú Frankenstein) és az űrfilmek (Űrgolyhók) kapcsán is éles műfaji kommentárral szolgált. Az ugyancsak ekkoriban tevékenykedő, ZAZ néven elhíresült trió (azaz David Zucker, Jim Abrahams és Jerry Zucker) nevéhez a Csupasz pisztolyon túl olyan filmek kötődnek, mint a repülőgépes katasztrófafilmeket kifigurázó Airplane!, a kémműfajt kiforgató Top Secret vagy a Top Gunon ironizáló Nagy durranás. Az alkotói kollektíva művei ugyanakkor a szatirikus, kulturális kommentárral szolgáló törekvésekkel szemben a fizikai aktivitást előtérbe helyező slapstick bohózatokra és a mesteri szóviccáradatokra fektettek nagyobb hangsúlyt, ezzel pedig a gyorsan fogyasztható, rövid virális videókra koncentráló, mai internetes humorstílusnak ágyaztak meg.

Az újramesélt viccek diszkrét bája

Ilyen előzmények tükrében a Csupasz pisztoly újragondolásának koncepciója kiválóan illeszkedik az aktuális korszellemhez és műfaji normákhoz. A The Lonely Island paródiaegyüttes tagjaként ismertté vált Akiva Schaffer forgatókönyvíró-rendezőként ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektet a mostani és a korábbi verzió közötti intertextuális kapcsolat előtérbe helyezésére, ami a konkrét utalásokon túl a forrásmű epizodikus, szkeccsfilmszerű elbeszélésmódjának megidézésében és a favicc stílusú poénokban is tetten érhető. A remake ráadásul különösen frissnek hat egy olyan időszakban, amikor a paródiafilmeket már hosszú ideje javarészt a Wayans testvérek és a Friedberg–Seltzer-alkotópáros szexuális jellegű attrakciókra támaszkodó, alpári komédiái határozzák meg, mint többek között a Horrorra akadva-franchise, a Spárta a köbön, vagy a Csajozós, Bazi nagy és Vámpíros filmek, a bohózatszerű stílus pedig más műfajokba beépülve vagy a mozikból kiszorulva streamingen és az online térben él tovább.

Hiszen az elfogadás köré épülő kortárs kultúrában és a profitmaximalizálást szem előtt tartó ipari struktúrában rizikós befektetés egy számos közönségréteget könnyen megbántó és eltántorító, nagy költségvetésű paródiafilm gyártása.

Nem véletlen, hogy az ennek ellenére készülő friss darabok, mint A turné, az Űrgolyhók és a Shrek már bejelentett folytatásai mind valamilyen ismert korábbi franchise-hoz kapcsolódnak. Az új Csupasz pisztoly szintén tekinthető egyfajta örökségfilmnek, ami az eltelt idő távlatából kritikusan, de tisztelettel viszonyul saját előzményéhez: nemcsak az akcióműfaj kortárs trendjei, hanem az elmúlt évtized (film)kultúrája és az alapjául szolgáló forrásmű is paródiájának tárgyává válnak. Így a korábbi film megoldásait és karakterisztikáját hűen ismétlő remake legnagyobb különbsége eredetijével szemben maga a korszak, amelyben készült, és amelyet igyekszik új megvilágításba helyezni nézőpontjának komikus szűrőjén át.

A készítők a történet során többször kommentálják az újramesélés nosztalgikus működéselvével párhuzamba állítható, való életbeli folyamatokat. A gazdagok megalomániáját parodizáló főgonosz a „régen minden jobb volt” gyakran hangoztatott elve mentén kívánja visszafordítani az emberi természetet állatias ösztöneihez, hogy ismét a kiváltságos fehér férfiak uralkodhassanak az évek alatt sokszínűbbé váló társadalom felett. Innovációja – a korábbi történetet felújító remake-hez hasonlóan – az újdonság eszközével igyekszik visszaállítani egy régebbi állapotot és megidézni egy letűnt érzést. A jelentőségét vesztett nagybetűs férfiasság világban betöltött egykori szerepét sirató, apja nyomdokaiba lépő ifjabb Drebin hadnagy ugyancsak a hagyományosan konzervatív, klasszikus értékeket képviseli, melyek ellenére a kortárs viszonyok között talajvesztettebbé válik a karakter korábbi énjéhez képest.

Önreflexív kultúrharc

A felesége halála utáni gyászban kiégett zsarut több alkalommal vonják felelősségre etikátlan, erőszakos módszerei és következményekre fittyet hányó viselkedése, valamint alkalmazkodásképtelensége miatt. A bugyuta figura a rendőri brutalitások és túlkapások hátterében álló felsőbbrendű attitűd kritikus bohócává válik. Így a korántsem ártatlan, sokkal inkább szánni való, kevéssé művelt hősön keresztül a kulturálatlan, rasszista, szexista autoritások kerülnek kifigurázásra. Ennek a megközelítésnek megfelelően ráadásul a film képi világa a hasonló, klasszikus macsó karaktereket szerepeltető kortárs akciófilmek stilizált vizualitását alkalmazza. A deszaturált digitális szűrőknek, a fokozott vágási tempónak, a felvételek dinamizmusának, valamint az egyes Mission: Impossible, Bad Boys és Beverly Hills-i zsaru filmek zenéjét is szerző Lorne Balfe feszülten dübörgő dallamainak köszönhetően a látottak gyakran olyan hatást keltenek, mintha Liam Neeson valamelyik tényleges akcióhős figuráját látnánk bevetés közben.

A Csupasz pisztoly szinte teljes egészében átveszi a parodizált műfaj formai kifejezésmódját, – a gegeket leszámítva – csak ritkán segíti képileg a verbális humor érvényesülését a szereplők jól időzített reakcióinak bevágásával vagy a rohamtempóban haladó felvételek ritmizálásával. Ennek ellenére akad példa a látvány és a humor kreatív összehangolására is, például a szubjektív perspektívájú kézikamerás üldözések felvételmódja szerint testközelbe hozott akció, melynek valódi tétje ezúttal egy üres mosdó találása a nyomozó gyomorrontása idején. Annak ellenére azonban, hogy az alkotók gyakran hasonlóan közönségesnek láttatják hősüket, mégsem ítélik el a goromba karaktert, helyette a politikai korrektség túlkapásokra hajlamos útvesztőit érzékeltetik. Különösen szemléletes az a kontextusok gyors változására reflektáló jelenet, amelyben a kihallgatás során folyamatosan dőlnek le a matrjoska babákként egymás köré épülő helyiségek belső tereinek falai, leleplezve az adott szituációk realitásán túli tényezőket. Amint egy bűnöző, egy mocskos zsaru vagy egy szabályszegő kolléga lefüleli üldözöttjét, a következő valóságszinten rá is les egy új csapat, aki felelősségre vonja – az azon a szinten már nem elfogadott – módszerei miatt.

A mesterségesen kreált, idővel formálódó és újrarendeződő szituációk igazságai más-más ideológiai környezetekben már nem állják meg a helyüket, így a teljes megfelelés sem lehetséges. Az eredeti Csupasz pisztolyban még sztárként megjelenő O. J. Simpsonról a későbbiekben kiderült, hogy erőszakos bűnöző, amire ironikusan reflektálnak a remake készítői. Az alkotók ugyanis nem a forrásfilmmel vagy a múlttal próbálják felvenni a versenyt, ahogy filmjük gonosztevője igyekszik semmissé tenni az elmúlt korszakok hatásait. A történet éppen a szükségszerűen változó időkre koncentrál, noha pont az ezekkel kapcsolatos kritikai meglátások és felvetett problémák bagatellizálódnak el, miközben a lényegre tapintó megfigyelések puszta komikumforrásokká válnak. A film javarészt olyan önálló viccek sorozatából áll össze, melyek mennyisége sokszor messze túlmutat a minőségükön. Az egyes gegek és komikus betétek közötti laza kohézió, a fókuszálatlan, töredezett cselekmény pedig nem ad lehetőséget a hősöknek a jellemfejlődésre, akik így számot sem képesek vetni önmagukkal és értékrendjükkel. Így a következmények nélküli térben létező hősök vicc kedvéért vállalt kalandja könnyen súlytalanná és fárasztóvá válik.