Karácsonyi krimiszonett – Cserháti Éva műhelyesszéje

A krimiírás legnagyobb kihívása a cselekmény felépítése: a gyilkosság történetét a végkifejlettől visszafelé elmondani, miközben a nyomozás előre felé halad. Mindezt úgy kell megírni, hogy a cselekményvezetés félrevezesse mind az olvasót, mind a detektívet, de másképp, mintegy versenyeztetve őket. A könyveim alapötletét mégsem egyetlen történet adja, hanem mindig egy kép. Így volt ez a Zarándoklat a halálba esetében is.

Szinesztéziám van, szinesztéta vagyok. Egyes érzékeléseim szétválaszthatatlanul összefolynak. Számomra a betűk és a számok színesek, mindegyiknek külön egyénisége van, a naptár egy térbeli spirálon helyezkedik el, háromdimenziós egyenesen számolok, és ezt az írást egy fekete színű hónap sárga napján kezdtem, amelynek a dátuma kék. Az életemet meghatározza a fejemben megállíthatatlanul kavargó színes képi világ, amely, ha beszélnek hozzám, feliratozva van. Talán ennek köszönhető, hogy bár rettenetesen izgat az írás szerkezete, a kezdőkép az, ami nem hagy nyugodni.

Szüleim néhány évvel ezelőtt vettek részt egy csíksomlyói zarándoklaton. Hazaérve lelkesen meséltek a zarándokvonatról, melynek egyik fülkés kocsija a lelki életre, mélyebb beszélgetésekre vagy gyónásra vágyóknak volt fenntartva. Abban a pillanatban tudtam, hogy szeretnék egy olyan krimit írni, ahol a gyilkosságot az egyik csendesfülkében követik el, az áldozat pedig egy pap. Sok kép ragad meg természetesen, de csak kevés marad velem éveken át.

A fülkében fekvő áldozat alakja öt évet várt türelmesen, hogy a történetét megírjam.

Míg a cselekmény alapját adó nyitókép kiválasztása nem tudatos folyamat, gondosan mérlegelem, hogy milyen alműfajban alkossam meg a történetet. Az olvasóknak, de sok kritikusnak is csak egy-két krimiforma él a fejében, holott ez a zsáner változataiban legalább olyan gazdag, mint maga a regény. Alműfajainak meghatározása pedig hasonlóan kaotikus, mint minden más nagypróza esetében. A rendőrségi krimit a detektívregénytől a nyomozást végző szereplő különbözteti meg; a cozy crime és a pszichothriller a feszültség- és erőszakadagolásban más; a zárt szoba rejtélyét vagy a tárgyalótermi krimit a helyszín határozza meg; és az alműfajok feloszthatóak a hagyományosabb definíciók szerint is, beszéljünk történelmi vagy realista krimiről. Mindennek ellenére a magyar kritika legkedveltebb jelzője még mindig a „skandináv krimi”, egy márkanév, amit előszeretettel aggatnak bármely bűnügyi regényre, amelyben társadalmi problémák jelennek meg, vagy csak sötét van, hideg, és esik a hó. A spektrum másik végén az örökzöld és szintén márkanévvé vált Agatha Christie-féle krimi áll, amely egy másik kultúra hamisan ragyogó aranykorának képeit hívja elő bárki emlékezetében, aki valaha is látta a nagy sikerű angol sorozatokat.

Amikor elhatároztam, hogy vonatos krimit írok, akkor megkerülhetetlen volt, hogy végiggondoljam, hogyan fog munkám a méltán híres Gyilkosság az Orient Expresszen című Christie-krimihez viszonyulni. Mivel évek óta félig Angliában élek, ráadásul egy olyan városban, melynek legnagyobb büszkesége a vasúti csomópontja, tudom, hogy az ipari forradalom bölcsőjében felnőtt brit olvasó viszonya egészen más a vasúthoz, mint a magyar olvasóé. Történelmünk nem vonta be romantikus, kalandos mázzal az állomások és a pályaudvarok világát, a szerelvényekről nem is beszélve.

A vonatos krimi természetesen nem Christie-vel kezdődik, és nem is vele végződik. Engem, mint minden alműfaj kiválasztásakor, most is az érdekelt, milyen kihívások elé állít íróként, milyen változásokat generál, ha ezt a jellegzetesen angolszász krimizsánert valósítom meg magyar környezetben.

Leginkább az izgatott, hogy a vonat mint helyszín hogyan fogja alakítani a gyilkosság elkövetésének módját, és ez hogyan fog tükröződni a nyomozásban.

A kezdőkép és az alműfaj hozza számomra a tematikát. Először hagyom, hogy a kép életre keljen a fejemben. Forgatom, színezem, nézegetem. Ennek a mentális játéknak köszönhetően hamar megjelent a képben egy apáca alakja, amint a meggyilkolt plébános előtt térdel. Ekkor már éreztem a fülke illatát, hallottam a vonat ütemes kattogását, de az apáca nem akart megszólalni, nem is sikított. Az alkotásnak ebben a szakaszában hagyom, hogy a kép vezessen, a lehető legkevesebb tudatosságot vegyítve a folyamatba. Kiderült, hogy az áldozat előtt térdeplő apáca szándékosan hallgat, és némaságát nem is fogja megtörni. Úgy sejtettem, nem ő az elkövető, de nem tudhattam biztosan.

A zarándokvonatos helyszínnek köszönhetően adott volt, hogy a könyv megkerülhetetlen témája lesz a katolikus egyház története a kommunista hatalomátvétel után. A K. É. Z.-sorozatom alapkoncepciója, hogy míg a bűncselekmények a 2010-es években történnek, a nyomozás az államszocializmus idejére nyúlik vissza. Azonban azzal, hogy az apáca megjelent a nyitóképben, figyelmem a katolikus szerzetesnők felé fordult. A zárt közösségek és különösen a női közösségek története nagyon foglalkoztat. A feloszlatott női szerzetesrendek világánál izgalmasabb terepet nem is találhattam volna. Elkezdődött a kutatás hosszú időszaka.

Míg az olvasnivalók listája nőtt, könyvtárba jártam, és kutattam az internetet újabb tanulmányok, kötetek és szakértők után, fejemben alakulni kezdett a cselekmény. Ilyenkor hagyom, hogy szabadon száguldozzanak a gondolataim, öltsék a legfaramucibb, legkevésbé valószerű formát, nyugodtan kövessék egymást a hihetetlennél hihetetlenebb fordulatok. Megtanultam magamról, hogy ha már az alkotási folyamat elején korlátot szabok a képzeletemnek, ha görcsösen ragaszkodom egy-egy elgondoláshoz, akkor sokkal hosszabb lesz az út, és sokkal több a zsákutca.

A felhasznált tényirodalom közben táplálja a képzeletem, beleszeretek figurákba, próbálgatom őket lehetséges történetekbe illeszteni. Így alakul ki a fejemben öt-hat lehetséges cselekményterv, amelyeket próbálok hosszabban kifejteni. Füzetben dolgozom, melynek borítóját az alapján választom meg, hogy milyen színű fejemben a könyv. A valódi borítónak ehhez a színhez semmi köze, csak magamnak kódolom így a munkát a szinesztéziámat követve.

Az öt-hat cselekménycsírából általában kettő állja ki a kidolgozás próbáját. Ebben a szakaszban már az a cél, hogy a történet valószerűnek hasson. Krimiíróként tisztában vagyok azzal, hogy a zsánernek komoly meseelemei vannak: az igazság általában kiderül, ha nem is győzedelmeskedik mindig, és a gonosz, azaz az elkövető valamiképp megbűnhődik, ha sokszor nem is nyeri el méltó büntetését. Az alkotói munka tudatos része számomra ezen a ponton indul: elkezdem megépíteni a cselekményt.

A kutatómunka első szakasza ekkorra lezárul, de félreteszem azokat az írásokat, melyeket majd újra akarok olvasni. Könyveim egy-egy közösség nevében szólalnak meg, és ezért nagyon sok időt töltök azzal, hogy kialakítsak egy hiteles hangot. Ez csak úgy lehetséges, ha újra és újra olvasom azokat a szövegeket, melyek személyes történeteket mesélnek el. A Zarándoklat… cselekményépítése alatt legfontosabb kézikönyvem Bögre Zsuzsanna Törésvonalak című kötete volt, mely az 1950-ben feloszlatott női szerzetesrendek tagjaival készített életinterjúkat adja közre, részletes bevezetőtanulmányokkal. Újra és újra a kezembe vettem a kötetet, hogy magamba szívjam ezeknek a nőknek az élettörténetét, halljam a hangjukat, és ők vezessenek, miközben a cselekmény végleges formát ölt.

A cselekményépítés igazi babramunka. Olyan író vagyok, aki alaposan kidolgoz minden részletet, mielőtt nekiáll megírni a művet. Tudnom kell, hogy az egyes cselekményszálak merre haladnak, hogyan kapcsolódnak össze, hol találkoznak. Nemcsak új alműfajt választok minden kötethez, de új szerkezeti formával is kísérletezem.

A Zarándoklat… egy 1974-es történetet mesél el, és sokat gondolkodtam rajta, ki legyen az elbeszélője ennek, egyes számban szólaljon-e meg, vagy egy mindentudó narrátor hangját hallja az olvasó.

Elkezdtem próbálgatni a hangokat és a formákat, miközben a cselekményvázat töltöttem ki mellékszereplőkkel és olyan eseményekkel, melyekről feltétlen szerettem volna írni. Így került a könyvbe a međugorjei zarándokhelyet érintő botránysorozat és a nők pappá szentelésének témája. Ebben a szakaszban már lejegyzem azokat a jeleneteket, amelyek megszólalnak a fejemben, de még nem szisztematikusan írok.

Végül kialakult, hogy a könyv három részből fog állni, melyeket a címük is összeköti: Fekete hollók, Fekete karácsony és Fekete Madonna. A középső részt igazi karácsonyi történetnek szántam, egyrészt kikacsintva az Agatha Christie-féle hagyományra, másrészt felidézve a klasszikus karácsonyi meséket. Az utóbbinak azonban csak a formáját tartottam meg. A fejezeteket bevezető részek a huszadik század eleji mesélő próza világát idézik meg szándékom szerint, de csavartam egyet rajta, és azt mondtam el benne, mit nem tudhat meg az olvasó a fejezetből.

A történelmi adatok és tények adagolása az általam választott krimiműfaj egyik legnehezebb feladata. Olyan eseményeket idézek meg, melyek nem alkotják a történelemoktatás részét, és amelyeket magam sem ismertem. Mivel azonban szórakoztató műfajban alkotok, nem terhelhetem túl az izgalomra vágyó olvasót. A könyv nem lehet üvöltően didaktikus, de a cselekmény teljes megértéséhez és élvezetéhez az olvasó kénytelen megtanulni néhány tényt az általam kiválasztott korszakról. Halmozottan igaz ez a Zarándoklat…-tal kapcsolatban, hiszen a katolikus egyház államszocializmus alatti története a nem hívő olvasónak fokozottan idegen.

Miközben a cselekmény alakul, búcsút mondok ötleteknek, szereplőknek, izgalmas történelmi tényeknek – azaz önfegyelmet gyakorlok. Ellen kell állnom annak a sürgető vágynak, hogy mindent beleszuszakoljak a könyvbe, amit kutatásaim során felfedeztem, hogy helyet adjak minden hangnak és minden apró történetnek. Elkezdek egyszerűsíteni. Ez nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy az írás folyamata során az egyes jelenetek megalkotásakor a történet tovább bonyolódik.

Amikor a füzetem megtelik, nagy Excel-táblát nyitok. Az első munkalapon elkezdem a cselekményt jelenetekre bontani. A Zarándoklat… megírásakor ebben sokkal tudatosabb voltam, mint eddig. Mindegyiknél jelöltem, hogy a hat nyomozó közül kinek a szemszögéből ismeri meg az olvasó a történteket.

Mindegyik állandó szereplőhöz rendeltem egy színt, megint csak szinesztéziás kódrendszeremet véve alapul, hiszen számomra a neveknek is színe van.

A jeleneteket aztán fejezetekbe rendeztem, tudva, hogy azok határai még változhatnak. A következő fontos munkalap a szereplőkről szólt. Pontosan vezetem, ki mikor született, és a történet bizonyos pontjain hány éves. Ezt nagyon könnyű írás közben szem elől téveszteni.

Vonatos krimiről lévén szó, szükségem volt egy komoly vasúti szakértőre, hiszen a gyilkosságok kidolgozása múlt azon, hogy mindent részletekbe menően ismerjek. Segítőm Halász Péter szakújságíró lett a RegionalBahn.hu internetes magazintól.

Végül elérkezett az írás pillanata. Kronologikusan, jelenetről jelenetre haladva írok. Az elkészült jelenetek hosszát azonnal beírom az Excel-táblába, és igyekszem, hogy azok három- és ötezer leütés között maradjanak. Amikor aztán fejezetekbe rendezem őket kisebb sorrendi változtatásokkal, akkor a cél az, hogy a fejezet végére olyan jelenet kerüljön, melynek függővége van (cliffhanger), azaz az olvasót lapozásra készteti.

A Zarándoklat… megírásakor szorosan tartottam magam ahhoz, hogy a három fő rész egyenlő hosszú legyen, és mindegyik körülbelül tizeöt fejezetből álljon. A magam elé állított szigorú formai elvárások segítenek abban, hogy a szerkezet szoros legyen, végig fenntartsam a feszültséget, ezzel megfelelve a műfaji elvárásnak. A nagy történelmi kitekintés miatt esetemben ez különösen fontos és nagy kihívás.

A krimiírás mérnöki munka, állítja az észt Indrek Hargla. Én azt szoktam mondani, hogy a forma és tartalom olyan elválaszthatatlan benne, mint a szonettnél. Hogy célomat elértem-e, majd a kritikusok és az olvasók megmondják, de számomra a Zarándoklat a halálba egy karácsonyi krimiszonett hűségről és árulásról.