Tiszta lappal – A Kortárs folyóirat januári lapszámának ajánlója

Fekete Vince Asztalitenisz és Falanszter című verseivel indítjuk az új évet. Ezek a versek illeszkednek a tavaly megjelent Halálgyakorlatok című kötet tematikájába. A műről ebben a lapszámban kritikát is közlünk, amelyről az alábbiakban még lesz szó. Az elmúlás, a saját halál kérdését járja körül – kifejezetten a közösségi média által meghatározott jelenünkre vetítve – Jenei Gyula is ironikus hangvételű Haladék című versében („ha meghalok […] a szomorúságjelre, a könnyező kis sárga ikonra / kattintanak olyanok is, akiket sosem szerettem, s akik / engem is utálnak az idők kezdetétől”), Acsai Roland pedig a gyermekkor eltűnt emlékein keresztül idézi meg a mulandóságot két szonettjében (Rókalyuk, A sikló).

Tóth Erzsébet 1994-es Talált füzetek 1., Szilánkok egy életrajzból címmel közreadott naplóbejegyzései szubjektív szemszögből, érdekfeszítően idézik fel a rendszerváltozás utáni második szabad választás eseményeit, hangulatát, és ennek a kulturális életre gyakorolt hatásait. Egyben időkapszulaként őrzik írójuk huszonnyolc évvel ezelőtti életeseményeit, a szerelemmel, a szülőfölddel, a költői hivatással, az alkotás nehézségeivel kapcsolatos érzéseit, gondolatait. „Huszonnyolc évvel később, 2022-ben a legmegdöbbentőbb, hogy alig változott valami.”

Zalán Tibor a felezőszonettek sorát gyarapítja Régi bűntelenek című versével, melyet a 2022 szeptemberében elhunyt Mányoki Endre költőnek, a Kortárs egykori szerkesztőjének ajánl. Szintén az írótársra emlékezik Alexa Károly Az én két szeptemberi halottam, 2022 című esszéjében, valamint Géczi János Ernő utca című költeményében. 

Az átmulatott éjszakák, az Üllői út, az Ernő utca, Krúdy, Cholnoky, A Pál utcai fiúk világa összemosódik mindhárom emlékezésben Mányoki alakjával

(„S mindazok, akik valaha látták, / hogy támolygott az Üllői úttól / a Tűzoltó utcáig holtrészegen / vagy csak félrészegen, duzzadt szemmel, / bár tudhatták, belül talpig tanár, / ki kicsit Cholnoky Viktor, Krúdy / és Füst és Móricz, de többnyire Nemecsek, / s az utcával mindvégig egyező. / Akik látták őt kelni és feküdni. / S ahogy bajszát a nikotin sárgítja”).

Kívül-belül sorozatunkban ezúttal rendhagyó módon nem interjút közlünk, hanem Camilla Mondral Gömöri Györgyhöz írt magánlevelét. A magyarul kitűnően beszélő Mondral, aki többek között Jókai, Mikszáth és Örkény műveit is lengyelre fordította, Déry Tibor Niki című kisregénye kapcsán fordult a cikk szerzőjéhez 1961-ben. A levelet, amely óvatos utalásokkal él az 1956-os forradalom utáni magyarországi helyzettel kapcsolatban, Gömöri György érdekes előszó kíséretében adja közre.

A januári lapszámot ezúttal szobrokkal illusztráltuk. Az évtizedeken át Svédországban, majd Japánban élő és alkotó Wagner Nándor műveinek sorsáról Wagner-napló 2000–2022 – Egy szobrász hazatérése címmel érdekfeszítő írást olvashatunk Wehner Tibor tollából. Wehner 2000-ben kezdte meg az 1997-ben elhunyt művész életművének feldolgozását. Ennek érdekében Wagner japán származású özvegye, valamint számos magyar alkotó társaságában ellátogatott a művész életének színhelyeire, előadásokat tartott, kiadványt szerkesztett és segítette több köztéri szobor magyarországi felállítását. Érdemes rászánni az időt erre a tanulmányra, mivel számos olyan alkotás történetét is elmeséli, amelyeket könnyűszerrel megtekinthetünk Budapesten vagy Magyarország egyéb városaiban. Wehner tevékenyen részt vett a művész születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás létrehozásában is, amely 2023. február 5-ig megtekinthető a Műcsarnokban.

A 2023-as év irodalmi-művészeti évfordulóiról Mózes Huba írt rövid, ám annál szórakoztatóbb tanulmányt. Emlékeztet minket, hogy az idei év fő eseményében,

Petőfi születésének 200. évfordulójában osztozik Madách Imre is, valamint jubilál még többek között a Hymnus, a prágai Szent György-szobor, az Ómagyar Mária-siralom (már ami az első nyomtatásban történt közzétételét illeti) és ilyen-olyan módon még sok más alkotó és mű.

A teljes listához érdemes fellapozni a folyóiratot.

A januári szám kritikarovatából többek között Borsodi L. László Fekete Vince Halálgyakorlatok című kötetéről írt átfogó kritikáját emeljük ki. A kötet – mint ahogy a cím is előrevetíti – az elmúlás különböző vetületeit járja körül, úgymint a lassú szellemi leépülést, a kifejezőképesség elvesztését és a fizikai megsemmisülést. A költő az őt körülvevő tapasztalatokat, saját félelmeit sűríti a versekbe, azokról a módokról szól, ahogy a „halál kísérletezik” az embereken. A kritikus szerint a kötet egészét áthatja a verscímek által is tematizált árapályjelenség, ahogy „az egymást követő versek átvilágítják, újraírják, ismétlik egymást, ahogyan újra és újra nekilendülnek ugyanazon probléma megközelítésének, megpróbálva megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azt a dehumanizálódási folyamatot, amelynek során hamarabb elpusztul az ember lelke, szelleme, mint a teste, s helyzete ezért válik megalázóvá”.

Balázs Imre József irodalomtörténésznek A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben című művét András Sándor elemzi.

A mű szakít azzal az elképzeléssel, hogy a magyar irodalomban a szürrealizmus a ’20-as évek végén lecsengett,

és a magyarországi szürrealizmus történetét három szakaszra osztja, amelyből csupán az első volt az Illyés, Déry vagy József Attila nevével fémjelzett időszak. (A szakadozottság és a hullámvölgyek mellett amúgy mindvégig jellemzőek az életműveken belüli átmenetek is, mint például Kassák esetében.) A második hullámhoz olyan magyar alkotókat sorol, mint Weöres, Hamvas, Kemény Katalin vagy Határ Győző, akiknek az ilyen irányú alkotótevékenysége „a diktatúrák falának ütődött”. Az Arkánum folyóirat köré szerveződő harmadik pillér kapcsán pedig Bakucz Józsefet, Kemenes Géfin Lászlót, Vitéz Györgyöt és magát a cikk szerzőjét, András Sándort (eredeti nevén Sándor Andrást) említi Balázs. A kritikus a kötet fő erényének a nyitottságot tartja, valamint azt, hogy megerősíti a „szürrealizmus valós jelenlétét” a magyar irodalomban.

A tavalyi év egyik sikerkönyvéről, Czakó Zsófia Szívhang című művéről Sokacz Anita írt kritikát. A mű cselekménye egy művi terhességmegszakítás és az ezzel kapcsolatos kórházi tartózkodás köré szerveződik. Ahogy azt számos világirodalmi példa is mutatja, egy olyan zárt világ, mint a kórház és a kórterem általában alkalmas a társadalom átfogó kérdéseinek a bemutatására. Ennek megfelelően Czakó művében is megjelennek a személyes tragédiánál nagyobb hatókörű kérdések, mint a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, a kiszolgáltatottság vagy az egészségügy vitatható helyzete. Sokacz szerint a mű érzékenyen nyúl az abortusz sokat vitatott témájához, valamint a fent említett társadalmi problémákhoz, és bár a rövid, kétszáz oldal alatti terjedelem nem alkalmas mindennek az igazán alapos kifejtésére, legfőbb erényét abban látja, hogy ráirányítja a figyelmet azokra a problémákra, amelyeket általában álságos hallgatás övez.

Reméljük, hogy olvasóink a 2023-as évben is folytatják velünk az irodalmi és képzőművészeti barangolásokat sok hasznos és szórakoztató percet szerezve ezzel önmaguknak.

A Kortárs januári számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.