Összfénykép

Vegyes – ez jutott először eszembe a kiállításról. Nem sokoldalú és sokszínű, hanem vegyes. Tudjuk, hogy a Nemzeti Szalonként létrehozott tárlatot milyen hercehurca előzte meg, kik nem adtak képet, kiktől nem kértek, kik miért sértődtek meg. Mindez alapvetően lényegtelen kultúrpolitikai vonatkozás, tíz év múlva teljesen érdektelen lesz – azért sajnálatos azonban, mert a fotósok éppen jó sajtókapcsolataik révén sokkal nagyobb médiavisszhangot adhattak volna a kiállításnak, amely június 26-ig látogatható.



Nézzük hát, hogy hatalmas termeiben mit mutat be nekünk a Műcsarnok! Először is rengeteg képet, amelyek – ahogy a kiállítás bevezetőjében olvassuk – nagyon sok elgondolást, megvalósítási irányt foglalnak magukba. Markáns, elmélyült portrékat; életünk eleven, megszokott, mégis furcsa hétköznapjait; kalandos látványokat és izgalmas színeket, mértani szerkesztésű épületfotókat, kiforgatott helyzeteket, fanyar humort. Látomásokat, kemény impressziókat és képpé vált sokféle gondolatot. Mindezt úgy, hogy a ma működő hazai fotográfusok nagy részének képei láthatók – ez mindenképpen nagy eredmény. Rögtön a bejárat mellett balra, mint egy nagy urnafalon láthatjuk az összes alkotó nevét. Belépve végigolvastam, s vannak ugyan, akiket tán hiányolok, de a többség itt van, s amikor kilépés előtt ismét végignéztem a táblát, megállapítottam, hogy új kedvenceim lettek, azaz több nevet és emlékezetemben megőrzött képet össze tudok kapcsolni.

Az anyag elrendezése pokolian nehéz feladat volt, és nem sikerült jó megoldást találni. A reprezentatív, összefoglaló tárlaton a felsorakozás-szerű személyes bemutatás (egyéni stílus) és a tematikus elrendezés szempontjai (Hely, ahol | Szemben | Nézőpont | Testképek | Varázslat) inkább keresztezték, mint erősítették egymást. A tematikus kategóriák sem tudtak határozott körvonalat nyerni, inkább kényszer-segédvonalakká váltak. Igaz, a legnagyobb problémát a térkialakítás jelentette: a hatalmas, csarnokszerű terekben nem lehet normális fotókiállítást rendezni, egy jóval osztottabb térelrendezés, amely a fotók aprólékosabb, pontosabb csoportosítását lehetővé teszi, szerencsésebb lenne. A térkialakításban a megvilágítási lehetőségek szenvedtek még csorbát, a fényképek egy részénél (kis, de fontos százalékban) a képek előtti üveg becsillogása teljesen kizárja a tónusok érzékelését a sötét témájú fotókon. A képekhez csatlakozó kísérőszövegek, illetve ezek információtartalma igen kevés a „laikus” látogató számára. Bár manapság ugyan félpercenként készítünk képet valamivel, azért a fotográfia képalkotási, képszerkesztési elgondolásainak koncepcióival (miért éppen azt látjuk a képen, milyen módon jött létre, és miért éppen úgy) bővebben kellett volna megismertetni a látogatót, mert pusztán a képek megnézése nem mindig eligazító e vonatkozásban. Amikor néztem a kiállítást, egy középiskolás osztály tanulói is (gondolom, osztálykirándulás keretében) bezúdultak, de nem tudtak sokat kezdeni a képekkel, még ha ez a művészeti ág is az, amely a leginkább aktuálisan tud reagálni az ő kérdéseikre, benyomásaikra. A képek feliratozása néhol elég lazára sikerült, még a kivitelezési technika is lemaradt a kép címe után, ami egy technikai típusú művészet esetén sajnálatos.



A kiállítás hátsó terében az összművészeti, intermediális és digitális-elektronikai alkotások kaptak helyet. Ezek mindenféleképpen külön kiállítást érdemeltek/követeltek volna, mert itt nem nyílt számukra elég tér, másrészt kapcsolódásukat a „hagyományos” fotográfiához, illetve irányzataik széles skáláját, interaktivitási formáik elágazó útjait nem tudták kellőképpen bemutatni a rendezők. Pedig a mozgó, az állandóan változó, átalakuló képek létrehozásának gondolati háttere több esetben megegyezik a fényképekével.

E ponton erősödött meg bennem a gondolat, amelyet már korábban, más termekben is éreztem: inkább szól a szakmabelieknek a tárlat, mint az átlagos, „laikus” közönségnek. A kiválasztott időhatár – az utóbbi másfél évtized – is azoknak mond újat, akik korábban nyomon követték az egyes fotográfusok pályáját, s most jól látják az új utak keresését, a változásokat. Több fotós esetében ugyanis a most kiállított képek újító, akár kísérleti jellege éppen a korábbi fotók háttere előtt nyeri, nyerné el értelmét.

Nagy kérdés maradt számomra az egykori fényképészeti terminus, a „magyaros iskola” újraértelmezhetősége (újraértelmezettsége?) ezen anyag kapcsán. A már a kialakulása után is némiképp elmosódott határral rendelkező fogalom – úgy tűnik, a mostani képösszességet nézve – részben atomjaira hullott, részben elmozdult a leszakadó rétegek nyomorúságos életét megörökítő, szociálisan érzékeny fényképezés irányába. Kevésbé fejlődött tovább az emberi elmagányosodást vagy belső érzelemvilágot, az ember és természet szükségszerű összhangját bemutató képek felé.

Összességében egy olyan megoldás, amely három egymás utáni tárlaton tárgyalja az itt körbefogott témát, megfelelőbb lett volna a Nemzeti Szalon célkitűzéseinek.



A kiállításhoz komoly kiadvány, 400 oldalas album kapcsolódik (szerkesztők: Götz Eszter és Szarka Klára). Drága, pazar kivitelben, kétnyelvű szövegezéssel (azért az mókás, amikor egy fotózással kapcsolatos könyvben ilyen fejezetcímet olvasunk: Canons come, and canons go), elég jó színhűséggel. A terjedelem azonban itt még jobban torkon szorította a szerkesztőket: egy alkotónak ugyanis egy oldalpár jutott, ami kettő, esetleg négy kép (de akkor már csak minimális szöveg) bemutatására ad lehetőséget. Nehéz feladat kiválasztani, hogy alkotónként melyik kép szerepeljen – az én benyomásom, hogy nem is volt minden esetben telitalálat. Ezzel együtt a kiadvány valóban reprezentatív, s akár oktatási célokra is alkalmas lehet. A bevezetők igényesen gondolatgazdagok, bár a médiakulturális változásokat tárgyaló szövegek csak távolabbról kapcsolódnak a kiállítás anyagához.

Ezen ismertetőben szándékosan tartózkodtam attól, hogy bárkit is név szerint említsek a fényképészek közül, mivel egy ilyen rövid terjedelmű írásban még csak az arra érdemeseket sem lehet mind megemlíteni. Viszont ez a kortárs műveltségünk szempontjából kötelező kiállítás még másfél hétig nyitva vár bennünket, mindenki keresse meg a maga kedvenceit! Látogatási idő minimum három óra – érdemes kétszer elmenni!

Képek és pixelek – Fotóművészet és azon túl (Nemzeti Szalon 2016)

Műcsarnok, 2016. április 23 – június 26.