×

Fel kéne akasztani?
Jafar Panahi: Taxi Teherán
Szövényi-Lux Balázs
2015 // 07. 20

A Berlinben Arany Medvét nyert Taxi Teherán olyan mozi, mely többet ér minden magas­röptű tole­rancia­beszéd­nél. Tömeg helyett arcokat, stig­mák helyett sor­sokat és vágya­kat mutat. Mind­ezt egyet­len taxi­ból szem­lélve, amolyan reality show formá­jában. Isten hozta Irán min­den­nap­jaiban!
Képzeljük el, hogy kapunk egy sárga taxit − egyetlen napra. Felszereljük titkos kamerákkal, beépített mikrofonokkal, majd kihajtunk vele a főváros egyik forgalmas útjára. Aztán felveszünk néhány utast, és beszélgetünk velük. Mi fáj? Kit szeret? Egyetért a halálbüntetéssel? Mivel foglalkozik? Mi a baj az országgal? Ezeket a beszélgetéseket és helyzeteket felvesszük, majd összevágjuk másfél órába. Elnevezzük egyszerűen Taxinak, elküldjük a Berlini Filmfesztiválra, és megnyerjük vele az Arany Medvét.



Jafar Panahi a fent vázolt utat járta be, hogy Teherán hétköznapjairól, aktuális állapotáról meséljen. Az iráni rendező, aki filmjei miatt az elmúlt időszakban börtönben és házi őrizetben is volt, jelenleg el van tiltva mesterségétől, vagyis új alkotásait nem forgalmazzák az országban. Nagy kamerák, pénzügyi huzavona, technikai demonstráció nélkül készítette el legújabb munkáját, az év egyik legfontosabb filmjét.

Fel kéne akasztani!, mondja a férfi az anyósülésen, a hírekre reagálva. Az ilyeneket fel kéne akasztani, és végre példát mutatni. Akkor nem lopnának több autógumit! A mögötte ülő nő viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy Kína után Iránban van a legtöbb kivégzés, és mire jó még egy akasztás, semmit nem oldana meg, az erőszak erőszakot szül. Erre a férfi: mi a foglalkozása, asszonyom? A nő, fején fekete kendővel: tanár vagyok, gyerekeket tanítok. A férfi felnevet: na, tudtam én, maga a mesékben él, semmit nem tud a valóságról! Mindeközben a rendező csendben vezeti az autót, nem kommentál, figyeli az utat, olykor titokban igazít a kamerán. Néha hümmög egy kicsit. Aztán a férfi kiabál, hogy már megint merre megyünk, milyen taxis maga, hogy nem tudja az utat. Panahi csak mosolyog, és sűrűn elnézést kér, pénzt nem fogad el, a férfi kiszáll, és már jönnek is az újabb utasok. Találkozunk egy filmeket feketén áruló fura urasággal, aki mindjárt felismeri a rendezőt: Tudom ám, hogy filmet forgat, Panahi úr! Majd kifejti, hogy az ő kalóztevékenysége nélkül nem létezne sem Woody Allen, sem Éjfélkor Párizsban az iráni emberek életében, merthogy ő nem lop, hanem kultúrát közvetít. Majd kiszáll, jön helyette egy babonás páros egy akváriummal, érkezik egy sebesült motoros a jajgató feleségével, egy régi barát, egy unokahúg, lassan eltelik a nap, és a nagyvárosi tömeg, a távoli népség átalakul: élő, vergődő, hétköznapi emberekkel ismerkedünk meg.



Kultúrák megismerése és a megismerésből fakadó tolerancia. Rendszerkritika. Közel hozni az embert. Amiről sokan beszélünk két sör között, azt Panahi ragyogóan megvalósítja. Filmje olyan, akár egy reality show, egy dokumentumfilm, bár sejthető, hogy részben kitalált és eljátszott szerepekről van szó – különben valószínűleg az alanyok fele börtönben ülne. De nem ez számít: olyan elegáns, letisztult természetességgel − helyenként pedig már-már egy abszurd vígjáték stílusában − gördül a cselekmény, mintha tényleg mindenki önmaga lenne, mintha a színtiszta valóságot látnánk, a kisembert, az esendően csodálatost a tömeges helyett, a nevetségesen babonást a veszélyes „más” helyett. A „valóság” pedig ebben az esetben sokkal megrázóbb és szórakoztatóbb, mint egy tökéletes minőségű, sztárszínészekkel eljátszott, vonósokkal kísért dráma. Mindegy, hogy közepes a képminőség, mindegy, hogy néha egy amatőr digitális fényképező filmezi, ahogy a rendező kiszáll az autóból, és egy ismerősével beszélget. A szereplők érdekesek, a helyzetek az európai nézőnek egyszerre ismerősek és megrázóan ismeretlenek. A sok kulturális és társadalmi feszültség pedig szinte szétrepeszti a közönséges sárga taxit, még akkor is, ha olykor kissé monoton a folytonos autókázás, és néhol egy-két jelenet lassítja a tempót – ez eredendően következik a formai megkötésekből is.



Panahi, aki előző filmjeivel is társadalmi kérdéseket vizsgált (főként a nők mindennapjait a férfiközpontú kultúrában), ismét kegyetlenül pontos és elegáns művet küldött a nyugati mozikba. Olyat, melynek még stáblistája sem lehet, mert az iráni szabályok szerint nem tekinthető mozifilmnek. És mielőtt valaki megijedne: a Taxi Teherán nem „művészfilm”, hanem egy igazán szórakoztató, realista szerzői darab. Eszünkbe juthat akár az Éjszaka a földön is. Akik szerették Jarmusch filmjét, akik szeretik az iráni újhullámot, azoknak erősen ajánlott. Azoknak pedig, akik Irán népére máig atomfenyegetésként tekintenek: kötelező.

Pontszám: 9/10

Taxi Teherán (Taxi).
Színes, feliratos, iráni játékfilm, 82 perc, 2015
Rendező és forgatókönyvíró: Jafar Panahi
Bemutató dátuma: 2015. július .16. (Forgalmazó: Cirko Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben