×

Elfelejteni emlékezni
Garaczi László: Wünsch híd (egy lemur vallomásai)
Sárhegyi Tamás Felicián
2016 // 05. 19

Garaczi László legújabb műve, a lemur-so­ro­zat ne­gye­dik része első olva­satra merő­ben eltér az eddigi köte­tek hagyo­má­nyai­tól – azon­ban itt nem vál­tás­ról vagy törés­ről kell beszél­nünk, hanem orga­nikus fejlő­désről. A Wünsch híd egy­fajta ana­lízis, amely le­bontja a lemur-so­ro­zatot. Nem össze­fog­lalni vagy vég­követ­kezte­té­seket akar le­vonni, sokkal in­kább szét­írni és el­felej­teni.
Garaczi László figyelemre méltó írói pályafutásában és munkásságában jelentős szerepet töltenek be lemur-könyvei. A Wünsch híd negyedik része a lemur-sorozatnak a Mintha élnél (1995), a Pompásan buszozunk (1998) és az Arc és hátraarc (2010) után. Az első könyv a gyermekkort mutatja be, amelyben a szerző még nem teljesen szakadt el addigi prózájának jellegzetességeitől, de új elbeszélői hangja nagyon pozitív kritikai visszhangra talált. Ezt követte az iskoláskor emlékeinek felelevenítése és a kipróbált nyelvi fordulatok tökélyre fejlesztése, amelyből a kötet legnagyobb erénye következik: a kivételes és eredeti humora. Az Arc és hátraarc a mára csupán nosztalgikus elbeszélésekben létező kötelező katonaéveket írta le, de ez már nem kapott egyértelműen pozitív kritikákat, ellentétben a sorozat első két darabjával.



A Wünsch híd egy kivételesen jól kiválasztott szimbólum – egyértelmű és nem erőltetett. Annyira nem közismert, hogy súlytalan legyen, de nagyon hamar (már a fülszövegből) kiderül, hogy egy olyan hídról beszélünk, amely mára funkcióját vesztette, csak saját magára emlékeztet a Városliget közepén. A jelentésvesztésből fakadó felejtés beépül a szöveg mélyrétegeibe, így lesz működőképes a Wünsch híd. A társadalom által megalkotott terek és helyek alakíthatják újra a társadalmat: ebben az esetben a híd alkotja és működteti a felejtés paradox módon újrateremtő folyamatait. Nem csupán az elhagyás és elmúlás, hanem a maradékból való születést figyelhetjük meg. Garaczi a saját szövegeire reflektáló mikrokörnyezeteket formálja át, és emlékezésből tudatosan halad a felejtés felé. Megfigyelhető és kihangsúlyozandó, hogy a szerző bátran tért vissza a korábban megismert egykori hangja mellett a nyolcvanas évekbeli neoavantgárdhoz és a posztmodernhez, ami így talán Esterházy Péter stílusára emlékeztetheti az olvasót. Egyértelmű, hogy ez a sorozaton belüli szemléletváltás a struktúra tudatos megbontása és átalakítása. A regény fogadtatásában ezt általában pozitívan értékelték, de nem kötötték össze a saját szövegeire való reflektáltsággal, pedig itt is egy explicit emlékezési metódussal találhatjuk magunkat szembe.

A kötetszervező elemeket tekintve egységes kompozícióról beszélhetünk, amely szigorú rendbe állítja a kilencszer hét verses prózai szöveget, amelyek azonban nem jelölnek motivikus súlypontokat. Felfedezhető egyfajta kronologikus irány a szövegek mentén, de ezek lazán kapcsolódnak, „pusztán” egyazon idő és tér kelti azt a látszatot, hogy összefüggő történetiség figyelhető meg. Maga a nyelv teremti meg a szövegben a folytonosságot és a nyelven keresztül realizálódó szimbólumok, mint a test és a gyűrű.

A már említett fülszöveg regényként aposztrofálja a szöveget, ami téves irányba determinálhatja az olvasó elváráshorizontját, hiszen a kötetben inkább lírai prózaszövegekkel, narratív versekkel találkozhatunk. Ez a műfaji félrevezetés inkább egy kellemes meglepetést generálhat, mintsem csalódást. A kötet és a szövegek elrendezése már önmagában arra készteti az olvasót, hogy a rövid, prózainak álcázott egységeket versként olvassa, és a fejezeteket ciklusokra ossza, hiszen megfigyelhető az idő és a téma változásával az elbeszélői hang alakulása. A szövegkohéziót a barátként és Lizaként bemutatott karakterek fel-felbukkanása adja, akik nevük megtartása ellenére nem egy-egy személyt jelölnek, azonban ellenpontként jelennek meg a beszélővel szemben: nem rendelkeznek önálló és állandó identitással, sokszor gondolhatnánk őket a térben plasztikusan megjelenített belső éneknek, gondolatoknak, vágyaknak. A humor a sorozat negyedik kötetére szürke és kedvtelen semmibe révedéssé alakul.

Néhol a minimalizmusra törekvő nyelvi, asszociatív játékok valóban túlírtnak és követhetetlennek tűnnek, azonban ha túl tudunk lépni a fülszövegben ígért regény jellegből jogosan elvárható történeti struktúrák hajszolásán, akkor az apró szilánkok közel eső darabkái beránthatják az olvasót a felejtés forgatagába. Hiszen maga a szerző adja meg a képletet a szöveg értelmezéséhez: „A szabály, hogy figyelni kell a szabályosságokat a szabálytalan ismétlődésekben.” A műfaji behatároltság elhagyása, a hatásos, egyszerű képek kreatív újraalkotása és az egyedi atmoszféra teremti meg a felejtésnek a közegét, a szerző Wünsch hídját, amely átível a semmin, és a funkció nélküli magányban marad emlékezetes.

Garaczi László a kortárs magyar irodalomnak egy kivételesen egyedi és szerethető alakja, főleg az egy lemur vallomásainak köszönhetően, ami sokak nem tetszése ellenére a vidám, humoros gyerekkortól egy nem várt fejlődési ívet jár be. Ez a fejlődési ív nemcsak a hangvételben, a hangulat szürkülésében fogható meg, hanem a szerzőre jellemző formai sokszínűségben is. A Wünsch híd talán nehezebben befogadható mű, mint elődei, de elkerülhető az olvasói kudarc az olvasási stratégia gondos megválasztásával. Így várakozva figyelhetjük, hogyan „vési tovább a vonalat a tenyerén” a szerző.

Garaczi László: Wünsch híd (egy lemur vallomásai), Magvető, 2015.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben