„Nem akartam, hogy jó embernek érezd magad, csak azért, mert beültél a moziba” – Interjú a Háromezer számozott darab című filmről

Kilenc éve kezdtem el dolgozni a Tudás Hatalommal, ami egy tehetséggondozó kezdeményezés volt roma fiatalok számára. Eleinte nem tudtuk, hogy darabot csinálunk együtt: gyakorlatnak indult az egész, amit aztán Horváth Kristóffal, a társulat vezetőjével egy olyan darabbá szerkesztettünk, amely a kisebbségek ábrázolásának kérdéseivel és ellentmondásaival nézett szembe. Ez tetszett az Átriumnak, ahol két évig telt házzal játszottuk, majd előadtuk a berlini Deutsches Theaterben is.

Edmond, számodra mit adott, hogy szerepeltél az előadásban? Bátrabb, szókimondóbb lettél?

Ha bátrabb nem is, de őszintébb abszolút. Sokat változott a világról való nézetem a film után. Számomra annyira megosztóra és nyersre sikerült a Háromezer számozott darab, hogy mostanában inkább meggondolom kétszer, hogy hogyan tálalom a véleményem akár a filmről, akár a roma reprezentációról.

Pászik Christopher egy interjúban azt nyilatkozta, sokszor előfordult, hogy egy-egy előadás régi sebeket tépett fel, és olykor napokig tartott, míg rendbe tudta magát tenni. Veled is előfordult hasonló?

Pár alkalommal nekem is voltak flashbackek, kicsit rosszul is éreztem magam utána, de Ádám és a stáb sokszor könnyítette bennem ezt a szorongást, és ez segített újra átélni egy emléket.

Bodzsár István, a film producere azt mondta, akkor ugrott szintet a Háromezer számozott darab filmötlete, amikor Berlinbe utaztatok az előadással egy rangos berlini színházi fesztiválra.

A Deutsches Theater az egyik legfontosabb német színház: ebben a művelt, jómódú, polgári térben nagyon ellentmondásos élmény volt számomra, hogy a felső középosztálybeli nézők rajonganak a kelet-európai, traumatizált romák történetei iránt. 

A film fő témája számomra a fehér bűntudat: a fehér középosztály kollektív rossz lelkiismerete a rasszizmus miatt.

Én pont ezt a fehér bűntudatot éreztem, miközben a Tudás Hatalom társulat roma színészeivel dolgoztam. Azt is éreztem, hogy milyen álságos a centrális helyzetem mint rendező: egyszerre volt bűntudatom és éreztem magam megmentőnek, miközben folyamatos kétségeim voltak az autoritásom használatával kapcsolatban. A film ezért ironizál, és ezért provokálja a nézőt: szeretném, ha mindenkinek kérdései lennének önmagához, amikor ezt a történetet nézi.

Szerintem egy előadás életében mindig meghatározó, ha külföldre hívják. Az a meleg, művészeti burok, ami Berlinben van, egy plusz ízt adott a Cigány magyar hangulatához. Abszolút segítette a pozitív megítélését a társulatnak, Ádámmal együtt.

„Egyszerre lesz vicces és furcsa, amikor úgy nevetsz, hogy igazából nem szabadna. A színdarabot is ilyennek akartuk, van sok vicces rész, csak utána elgondolkodik az ember, hogy min is nevetett olyan jóízűen” – mondta az előadásról az egyik szereplő, Pápai Rómeó. Volt egyfajta terápiás jellege is a darabnak és a filmnek számotokra? Könnyebb szembenézni ezekkel a társadalmi kérdésekkel a humor eszközén keresztül?

Mindenre a humor a kulcs. Mostanában fogalmazgatom magamban – önvizsgálat jelleggel –, mi a különbség a rasszizmus és az előítélet között. Szerintem a rasszizmus sokkal inkább erőszakos. Az előítélet sokszor a fejünkben történik. Az önirónia fontos számunkra, abból van is sok.

Ádám, egy interjúban azt mondtad, hogy ez a film legalább annyira képviseli a társulat perspektíváját, mint a sajátodat. Úgy tudom, a forgatókönyv megírásában is részt vettek a szereplők. Hogyan zajlott a közös alkotómunka?

A forgatókönyv a színdarabból íródott, tehát a társulatot én egyértelműen a film szerzőinek tekintem. A darab egy írásgyakorlatnak indult, amit együtt csináltunk: mindenki választott egy különleges látásmódot, hogy elmondja az életét. Volt, aki azon keresztül mesélte, milyen ételeket evett, volt, aki az összes őt ért traumáról azt állította, ezt ő akarta. Amikor forgatókönyvet írtunk ebből Lengyel Balázzsal, voltak vitáim a társulattal arról, mit mutathatok meg ezekből a történetekből a filmben. Végül találtunk közös nevezőt.

Voltak konkrét alkotások, amik valamilyen szinten hatottak rád, amikor megálmodtad a filmet?

Nem szeretek hatásokat sorolni, tisztán hiúságból. Azokat a filmeket szeretem, amelyek bátrak, nagy teret engednek a képzeletnek, és kimozdítanak a komfortzónámból. Például a 8 és fél, a Szerelmem, Elektra, a The Holy Mountain; Borgman, Magnolia vagy a Dogtooth. Mindegyik hatott a Háromezer számozott darabra. Sokan kiemelik a The Square-t, amit bírtam, de a fentiek mind fontosabbak voltak ennél számomra.

A filmnek nagyon erős a látványvilága. Sokszor keveredik a filmbéli valóság és a fikció. Ezzel is az volt a célotok, hogy elbizonytalanítsátok a nézőt, és kizökkentsétek a komfortzónájából?

Császi Ádám: Igen, ez is a kritika egyik eszköze. A látványvilág nagyon tudatosan tér el az éppen divatos minimalista szín- és formavilágtól. Szándékosan eltúlzott: azt akartam, hogy színház és valóság folyamatosan egymásba játszható legyen. A díszlet és jelmez kizárólag a kelet-európai munkásosztály posztszocialista retrójából építkezik. Az egész filmen ez a koncepció uralkodik, hogy rámutasson:

ezeket az embereket mi látjuk így, ábrázolásuk elválaszthatatlan attól a víziótól, amit alkottunk róluk.

Emellett tudatosítja azt az iróniát, hogy az itteni szegények viselete és tárgyi kultúrája pár éve őrülten menő lett. Most ezeket a ruhákat és miliőket láthatod a Vogue címlapján is.

A film a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon mutatkozott be. Gondolom, számos szakmabelivel és újságíróval beszélgettetek Tallinnban. Milyen visszajelzéseket kaptatok, és hogyan rezonált a filmmel a fesztivál közönsége?

Csak pozitív visszajelzéseket kaptam, Tallinnban díjat is nyertünk. A külföldi kritikák túláradóan pozitívak voltak, a nézők pedig nyugtalanítóan jól szórakoztak, tetszett nekik ez a felzaklató film.

Edmond, egy interjúban említetted, hogy számodra a forgatás egyik legemlékezetesebb élménye az volt, amikor életedben először kellett ruha nélkül a kamera elé állnod. Színészként mennyire okozott kihívást a jelenet?

Ez volt az első ilyen forgatásom. Új dolog volt, kihívás, hogy jobban érezzem magam a testemben. Szerencsére nagy segítségemre volt Ádám és a stáb, akik segítettek ezen az egyszerű, emberi problémán átsiklani.

Ádám, azt mondtad, hogy a filmmel az a célod, hogy feltárja az ellentmondásokat, melyek a nyugati társadalmakban meghatározzák a kisebbségről való beszédet, és kegyetlen, groteszk szemlélettel állítsa pellengérre őket. Mik azok az ellentmondások, amiket szerintetek a leginkább felszínre kéne hozni és újra kellene gondolni?

A legnagyobb kérdés az, hogy a rasszizmusról lehet-e rasszizmus nélkül beszélni, és a kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás-e. A másik nagy kérdés az önreflexió hiánya a többségi kultúra tagjainak részéről. A szánalom, az együttérzés, tehát a fehér bűntudat, valamint a jótevő fehér megmentő is rasszista viselkedésminták. A film viszont meg akarja szüntetni azt a perspektívát, hogy úgy nézd, mintha a benne megjelenített rasszizmusban te nem vennél részt. Nem akartam, hogy jó embernek érezd magad, csak azért, mert beültél a moziba. Azt akartam, hogy rájöjj: a fajgyűlölet megszüntetésének első lépése, hogy szembenézel a saját tudatlanságoddal.

Szerintetek milyen irányban változott a kisebbségek reprezentációja a magyar művészeti életben az elmúlt tíz évben? Milyen szerepe van ebben a művészeti kánonnak és a kultúrpolitikának?

Számos olyan roma tematikájú film készült az elmúlt tíz évben, ami sokszor áldozatként mutatta be a romákat, vagy a legrosszabb: sztereotip volt. Mi ezt nem szerettük volna. Ez a film inkább működik egy tükörként, mintsem hogy itt roma reprezentációról beszéljünk. A tükröt úgy értem, hogy a nem roma emberek így látnak minket. Az ő tükrüket fordítottuk vissza rájuk.

A Háromezer számozott darab egyik premier előtti vetítése után a szervezők tollakat és cetliket osztottak ki a nézők közt, és arra kérték őket, egy szóban fogalmazzák meg, mit éreznek. Ilyen válaszok érkeztek: „káosz, meghatódottság, döbbenet, düh, bizonytalanság, idegesség, kiábrándultság, zavarba ejtő, szorongás, szégyen, kiüresedés, felkavaró, zavarodottság”. Hasonló reakciókat vártatok?

Igen, sőt, én még ennél durvábbakat vártam. 

Ez egy nehéz film, amely arra készült, hogy indulatokat váltson ki.

Nem ad válaszokat: kérdéseket tesz fel, provokál és új megvilágításba próbálja helyezni a témát.

A film egyik célja, hogy érzelmet váltson ki, beszélgetésre sarkalljon, önvizsgálatra gyakoroltasson. Az érzelmeink jogosak, miután láttuk a filmet.

Minek kell teljesülnie ahhoz, hogy azt mondjátok, elértétek a célotokat a filmmel?

Én annak örülnék, ha jelölnék minél több filmes díjra, de az Oscar sem kizárt.

Szeretném, ha többet beszélnénk arról, mennyire nem sokszínű a magyar társadalom, mennyire előítéletesek a magyarok, és mennyire természetesnek fogadjuk ezt el. Ha a film ilyen beszélgetéseket és vitákat provokál, én elégedett leszek.

A Háromezer számozott darab április 6-tól látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásában.