„Egyre több fiatalt érdekel a ’80-as évek alternatív világa” – Interjú Rözge Maximmal, a Meteo frontemberével

Eleinte elsősorban az angolszász gyökerű pszichedelikus gitár- és popzenék hatottak rátok, a Turbulens éveknek viszont a ’80-as évek magyar undergroundja a legközelebbi lelki rokona.

Régi tervem volt, hogy a ’80-as évek underground világának hangulatát elegyítsem egy modernnek mondható, kísérletező hangzással. Tizenhat éves koromtól, amikor megismertem az URH-t, az Európa Kiadót meg a Neuroticot, hatottak rám ezeknek a zenekaroknak a szövegei. A nagy részét akkor még nem értettem, de az olyan dumák, mint az „Osztályon felüli elmeosztály, / A félelem bére csak ennyi, / A legjobból a legtöbb kell, / De ez is jobb, mint a semmi”, nagyon megtetszettek. A Hit Gyülekezetének gimnáziumába jártam, és sok olyan tanárom volt, akik ebből az undergroundnak mondott háttérből csatlakoztak a közösséghez. Ilyen volt az osztályfőnököm is. Emlékszem, ő nagyon rossz szemmel nézte, hogy kedveltem az Európa Kiadót, és egy osztálykiránduláson meg is kérdezte tőlem, miért hallgatom ezeket a zenéket, hisz nem is érthetem a szövegeit, ugyanis nem éltem még akkor, amikor ezek a dolgok történtek. Ebben teljesen igaza volt, tényleg nem értettem, mégis elkapott az a hangulat. Az Európa Kiadó mellett főként a Neurotic, a Balaton és a Trabant lemezei szippantottak be.

Már a zenekar nevét is a korszak egyik legendás filmjéről, a magyar Szárnyas fejvadásznak is nevezett Meteóról kölcsönöztétek. Mivel fogott meg téged a ’80-as évek magyar undergroundja?

Tizenéves koromban erre még nem tudtam volna válaszolni, ahogy az osztályfőnökömnek sem tudtam elmagyarázni. Érettebb fővel visszagondolva úgy látom, hogy egyrészt volt abban a közegben valami általános vagányság, meg persze pozőrség is, de mivel volt ideológiai alapja az attitűdnek, legalább annyi, hogy a fiatalok a kispolgári léttel szemben próbálták meghatározni magukat, ezért szerintem volt benne egy jó nagy adag hitelesség is.

Egyre kevésbé gondolom azt, hogy vannak nagy, iránymutató alkotók, akiknek a munkássága korszakokat nyit meg

(vagy legalábbis nagyon kevesen vannak ilyenek), és kezdem inkább úgy látni, hogy az adott korszellem, illetve a történelmi közeg alakítja a művészetek irányát, amiben a legtehetségesebbek kiemelkednek, és az új mozgalmak vezéreivé vagy példaképeivé válnak.

Az Egyesült Államokban és Európában a ’80-as éveket nem éppen a gazdasági optimizmus jellemezte. A ’70-es években lezajlott két olajválság jelentős mértékben rányomta a bélyegét az akkori közhangulatra. Ez a feszültségekkel telített társadalmi helyzet jó táptalajnak bizonyult a kreativitásukat kibontakoztatni kívánó fiataloknak, és elhozta a rockzene történetének talán legőszintébb időszakát a punkkal, a posztpunkkal, a new wave-vel és hasonlókkal. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy az a hevület, ami előmozdította a művészeti teljesítményt, sokakat teljesen felemésztett és elpusztított, és ez szörnyű tragédia. Tehát nem gondolom, hogy fetisizálni kellene ezt az időszakot, visszasírni sem, de az az őszinteség és kompromisszummentesség, ami jellemző volt akkoriban, szimpatikus a számomra, és úgy látom, ez a magyar alkotók számára is természetes volt abban az időben. Többek között valószínűleg azért is lehetett ez, mert semelyikükben nem merülhetett fel a gyors és könnyű meggazdagodás reménye.

Ma reneszánsza van itthon a ’80-as évek alternatív zenéjének, elég csak arra gondolni, hogy a Mocskos idők A besúgó című HBO-sorozat főcímzenéjeként is újra ikonikussá válhatott. Szerinted miért rezonálnak ma ennyire ezek a zenék a fiatalokkal is?

Erre nem tudok válaszolni. Nekem ez akkor kezdett feltűnni, amikor láttam, hogy egyre több huszonéves jelenik meg a Hunniában rendszeresen megtartott Balaton-koncerteken. Öt évvel ezelőtt a közönség 90%-a ötven év felettiekből állt. Az utóbbi években meg rengeteg fiatalt lehet ott látni. Lehet, hogy a belpolitikai klímának van némi köze ahhoz, hogy egyre több fiatalt érdekel a ’80-as évek alternatív világa, de szerintem nem ez a fő oka. A besúgó biztos, hogy fellendítette az érdeklődést, de ez a trend nem ezzel a műsorral kezdődött. Én azt sem értem, hogy például Korda György miért lett újra baromi népszerű. Nem tudom, de örülök neki.

Egyik első zenekarodban még kamaszként a Csokonai Vitéz Műhely énekese, Bernáth Tamás lányával zenéltél, és mesélted, hogy akkoriban Atom lett a mentorod. Mit tanultál tőle?

Körülbelül tizenhét éves koromtól kezdve elég sokszor megfordultam nála a Tigris utcában. Mit tanultam tőle? Egyrészt tanított gitározni. Neki elég furcsa gitározási stílusa van. Szerintem próbál senkire sem hasonlítani. A mai napig nem tudom pontosan, mit és hogyan játszik, amikor gitározik. Ezért az ő hangzását nem is tudtam átvenni, de a zenével kapcsolatos szemlélete talán valamennyire átragadt rám. Tanított emellett még énekelni. Nagyon mély, dörmögő hangja van. Az is eléggé egyedi. Ezen kívül, azt hiszem, a magyar költészethez való közeledésem is részben neki köszönhető, meg annak a társaságnak, akikkel hozzá jártunk fel. Azelőtt nemigen olvastam verseket, csak amik kötelezőek voltak az iskolában, de azokat valószínűleg nem nagyon akartam megérteni. Azokban az években viszont, amikor suli után hozzá jártunk, volt, hogy reggelente felkelés után megtanultam egy-egy rövid verset. 

Ezután kezdtem el én magam is verseket, novellákat meg dalokat írni

a barátaimmal együtt, amiket megmutogattunk egymásnak, meg az Atomnak (így hívtuk Bernáth Tamást). Az egy nagyon kreatív és tiszta időszak volt 2007 és 2011 között. Több száz dalt írtam ezekben az években. Ezek nagyon gyorsan született és nagyon egyszerű dalok voltak, amikből zenével sajnos csak pár tucat maradt meg. Ezek közül némelyik hallgatható, némelyik viszont egészen borzalmas, de vicces.

A nyelvváltásnak milyen hatása volt a szövegeidre vagy akár a zenétekre? Egyszer azt mondtad, ha magyarul énekelnél a Meteóban, az is alter lenne inkább, mint pszichedelikus zene.

A zenét nem befolyásolja a szöveg. Inkább a szöveget befolyásolja a zene, mivel szinte minden esetben a zene készül el előbb, és utána arra illesztem a szöveget. A szövegírás nálam általában nehéz ügy, mivel nem slágerekben gondolkodom, és próbálom kerülni a kliséket. Nekem például nehezemre esne egy mondatban leírni a nyár, szerelem és drágám szavakat, bár lehet, hogy pont ezen kéne változtatnom. Biztos Novák Péternél is hosszú út vezetett el idáig. Egyébként szeretem azt a dalt.

Mielőtt leülök megírni a szöveget, előtte általában előveszek egy verseskötetet vagy egy regényt, vagy olyan dalokat hallgatok, amiknek tetszik a szövege. Aztán ha elkap valamilyen hangulat, akkor elkezdem összeírni a gondolataimat. Majd a végén jön a szerkesztési fázis, amikor kihúzom a leírtak felét, megcserélem a sorokat, és új szavakkal helyettesítem azokat, amik énekelve nem működnek jól. Az angol szövegeknél ez a szerkesztési rész sokkal rövidebb szokott lenni, mert az angol szavak rövidsége és egyszerűsége miatt szerintem könnyebben énekelhető az a nyelv.

Az évek során egyre inkább előtérbe került az elektronika és vele együtt a hangzásbeli kísérletezés a zenétekben. Elvesztetted az érdeklődésed a gitárzenék iránt?

Nem teljesen, de biztosan csökkent valamennyire az évek során. Ezt általában el tudom mondani a könnyűzenére is. Nem is hallgatok már olyan sok zenét, mint régen, viszont amit hallok, azt általában hamarabb megértem zeneileg, és hamarabb meg is jegyzem. A bonyolultabb zenék viszont, amikről ez nem mondható el, egyre jobban tetszenek. Az utóbbi években engem leginkább a hangfelvétel és a hangkeverés folyamata izgatott. Az ilyen producerálási munkálatokban nagy lehetőség van a hangzással való kísérletezésre, ami számomra nagyon szórakoztató tud lenni.

A különböző hangszerek megszólalásának összhatásával foglalkozni sokszor izgalmasabb, mint azzal, hogy hol legyen a refrén, vagy hogy mikor jöjjön be a harmadik versszak.

Az első két nagylemezünket úgy készítettük el, hogy felhasználtuk az otthoni demófelvételeimet, és azokat dolgoztuk tovább a stúdióban. A következőt egyben szeretném majd felvenni úgy, mintha koncerten játszanánk a dalokat dobbal, gitárral meg szintikkel, és aztán esetleg utólag hozzávenni még dolgokat.

A Hayline-t Nóvé Soma (Middlemist Red, Mordái) produceri segítségével vettétek fel. Mennyit alakított Soma azon a lemezen? Most nem akartatok producerrel dolgozni?

Soma kulcsszerepet játszott a Hayline elkészítésében. Biztos vagyok benne, hogy nélküle nem született volna meg. Ő szervezte le a studio sessionöket Gál Mátéval, aki a lemez hangmérnöke volt. Közösen találtuk ki, hogy mely dalok szerepeljenek a lemezen, és milyen sorrendben. Az ő ötlete volt, hogy Csordás Zitát behívjuk énekelni a Dream of Love című dalba. Valamelyik dalban gitáron játszott, egy másikban basszusgitározott, és volt, amelyikben énekelt. Végig jelen volt a felvételek során, és ha bármilyen ötlettel állt elő, azt beleszőttük a zenébe. Soma nagyon magas színvonalú produceri munkát végzett a lemez elkészítésekor.

A Turbulens éveket más körülmények között vettük fel. Csak három napunk volt a stúdiómunkálatokra. Gyorsan kellett dolgoznunk, ezért csak a legszükségesebb felvételekre szorítkoztunk a pécsi LA Gardens Studióban. A lemezen hallható hangszereknek körülbelül a felét otthon vettük fel, és közösen tárgyaltuk át a keverés mikéntjeit, amit aztán Jámbor Dávid, a zenekar egyik billentyűse véglegesített, majd masterelt.

Mai fejjel mit gondolsz az első EP-tekről (18) és az első nagylemezetekről (Hayline)? Annak idején jól fogadták mindkettőt, és a hazai pszichedelikus rock nagy reménységének tartották a Meteót.

[nevet] Hogy minket tartottak volna a hazai pszichedelikus rock nagy reménységének, azt nem tudom, legalábbis hozzám ilyesmi nem igazán jutott el. A sikereink akkor is eléggé mérsékeltek voltak, ahogy ma is. Biztosan rossz karrierépítési stratégia a részemről, hogy nem egy fix célközönségnek próbálok a kedvében járni, de én elsősorban az alkotás élményéért alkotok. Azt a bizonyos flow-élményt hajszolom a zeneszerzésben és a fellépésekkor is. Tény, hogy változik a zene hangzása albumról albumra, de engem mindig az foglalkoztat, amit éppen csinálok. Hogy mit gondolok a régi lemezekről? Szerintem mindegyiken vannak nagyon jó dalok. Teljesen elégedett egyikkel sem vagyok. Bárcsak nagyobb forrás állt volna rendelkezésre a lemezek elkészítéséhez.

Nemrég Pajor Tamás így dicsérte az új lemezeteket: a „…Turbulens évek című új albumuk nem akar fülbemászni. A frontember és dalszerző, Rözge Maxim meri vállalni a bizarr, hidegecske, néha a fülről leugró melódiákat, annak érdekében, hogy ez a fanyar, kissé pszichedelikus realizmus mégis kompakt, koherens és érett zenemű legyen.” Tényleg nem akarsz fülbemászni?

Akarok én, csak nem tudok. [nevet]

Pajor így folytatta a lemez elemzését: „A velünk élő apokalipszis, az elidegenedés kezelése, a túlélés és az igaz szeretetvágy munkálja ezt az albumot. Szellemes és minőségi szövegek, sablonmentes, útkereső zeneiség a Meteo második nagylemezén, amelyre már most érdemes odafigyelni.” Kaptál már ennél nagyobb dicséretet?

Valószínűleg nem. Legalábbis ilyen cizelláltan megfogalmazottat biztos nem. Pajornak a műelemzés, műkritika (is) elég jól megy. Ebben a leírásában sok minden telitalálat.

Pajorral hogyan ismerkedtél meg?

2010 környékén, amikor már írogattam dalokat, és valamelyik tanárom javaslatára megmutattam neki néhányat. Akkoriban sokat beszélgettünk zenéről, költészetről, Istenről. Utána néhány évre megszakadt a kapcsolat, majd tavaly nyáron elküldtem neki a Turbulens éveket. Azóta nagyjából havi rendszerességgel szoktunk találkozni. Összeülünk, beszélgetünk mindenfélékről egy nyolc-tíz fős társaságban. Ennek nagyon örülök. Szerintem jó hatással van rám a személye. Minden ilyen alkalom nagyon emlékezetes. Betöltjük ilyenkor az emberi lét egyik legfőbb célját azzal, hogy közösségben vagyunk egymással.

A Turbulens évekről azt mondtad, sokan ezt tartják a leggyengébb számnak a lemezről, téged mégis ez érint meg a legjobban. Miért?

Ez egy melankolikus dal. Szerintem szép és megható. A története a még meg nem történt jövőben játszódik az apokalipszis után. Ennek ellenére szerintem nem a gyász hangján szólal meg, inkább megnyugvást és reménységet közöl.

Téged – pláne kisgyermekes apaként – mennyire töltenek el szorongással ezek a turbulens évek?

Mint mások, olykor én is eléggé lehangolt tudok lenni, ha arra gondolok, mi lesz velünk a következő húsz évben. Sőt akkor is, ha csak arra gondolok, mi lesz velünk holnap. A szorongást tekintve ez legalább kétfrontos háború. Szoronghatunk olyan dolgokon, amikre nincs befolyásunk, mint például egy lehetséges világháború kialakulása, és szoronghatunk olyan dolgokon, amik közvetlenül érintenek minket, például munkahelyi feszültségek, vagy attól való félelem, hogy baja esik a gyereknek. Én igyekszem a családommal a lehető legharmonikusabb és legboldogabb módon eltölteni a napjaimat, és bízom benne, hogy Isten segítségével az előttünk álló időkben képesek leszünk jól élni. Azonban, ha tényleg megtörténne a legrosszabb, és valamilyen Mad Max-világ köszöntene ránk, akkor ahhoz kell az erő és a segítség, hogy emberségesek tudjunk maradni, még akár az életünk árán is.

Amikor egy éve kitört az orosz–ukrán háború, eszedbe jutott a The Beginning of the War Will Be Secret című számotok?

Később igen. Eleinte sokkolt a hír. Én sem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Mostanra már valamivel vadabb a fantáziám.

Legutóbb, a Központban tartott Meteo-koncerten ott volt a kislányotok is az édesanyja nyakába csimpaszkodva, aki énekelt is egy számot (Kifinomult ember). Milyen volt „vele” fellépni?

Otthonosan éreztem magam közöttük. Picit olyan volt, mint egy rögtönzött performansz. A „rock and roll sztár” szerepből az apaszerepbe léptem át koncert közben. Ez nem így volt eltervezve. Szerintem tetszett a közönségnek. Amikor Goldát felhozta Judit a színpadra, sokan elővették a telefonjukat, és elkezdtek fotózni, videózni. Remélem nem a gyámügynek szánták a felvételeket. [nevet]

Egy régi cikkben Woody Allen és Konrád György mellett Jézust nevezted meg legfőbb hatásodnak, és azt is mondtad, hogy a Turbulens évek egyik fontos témája az istenkeresés. Hogyan alakult a hithez fűződő viszonyod az elmúlt években?

Nemrég néztem újra A megvetés című Godard-filmet, amiben Fritz Langnak volt egy érdekes gondolata. Azt mondja: „Homérosz világa valós világ, és a költő egy olyan civilizációhoz tartozott, amely a természettel összhangban, és nem ellentétesen fejlődött. Az Odüsszeia szépsége éppen ebben áll; a hit a valóságban.” Szerintem ez egy szép gondolat, azonban a mi modern világunk elszakadt ettől a fajta természetszerűségtől, és olyan irányt vett a fejlődés, ami a természettől és a humánumtól való elidegenedés felé vezetett. Ebben a valóságban én nem igazán tudok hinni. Ez a világ számomra túlságosan befogadhatatlan. Talán éppen emiatt, talán más okból, a megfoghatatlanba, az absztraktumba vetett hit az én esetemben nagyon meghatározó. Szoktam olvasni a Bibliát. A legnagyobb hatású könyvnek tartom. Úgy hiszem, hogy ami le van írva benne, az Isten beszéde, azzal együtt, hogy tudom, vannak benne egymásnak ellentmondó részek, és olyanok is, amikkel a lelkiismeretem szerint olykor nehezemre esik egyetérteni. Amikor ilyennel találkozom, azt a saját értelmem korlátoltságának igyekszem betudni. Ezek a részek egyébként nagyon elgondolkodtatóak tudnak lenni. Nem gondolom azt, hogy Isten megismerhető vagy megérthető volna számunkra teljes egészében, mint ahogy azt hirdeti némely keresztény tanító, de

abban elhatározásra jutottam, hogy elfogadjam azt, hogy Isten jó, és hogy ő a szeretet maga.

Szerintem az élet értelme az (ha egyáltalán van neki), hogy ezt a kérdést kutassuk, erről gondolkodjunk és ebben fejlődjünk. A talentumokról szóló krisztusi példázat szerintem ennek az életcélnak az allegóriája.

Ugyanebben a 2016-os Recorder-cikkben azt mondtad a jövőképedről, hogy: „Jó lenne néhány év múlva állni a színpadon pár száz vagy pár ezer ember előtt a világ valamelyik egzotikus táján, mondjuk, Korfun vagy Balin, és hallgatni, ahogy a tömeg velünk énekli a dalokat. Egyet-kettőt.” Most milyen a jövőképed?

Ez tényleg jó lenne. Mármint ott lenni, és akár zenélni is ezeken az egzotikus helyeken. Igazából, amíg vannak ötleteim és van mondanivalóm, akár zeneileg, akár fogalmilag, addig folytatom a dalszerzést, függetlenül a fogadtatástól. Nekem ez csak részben megélhetési kérdés, ezért nincs sok vesztenivalóm vele. Nagyon szeretem csinálni. Az alkotás és a koncertezés szerintem ott van a legjobb dolgok között, amikkel az ember eltöltheti az idejét.