„Mintha lenne egy közös istenünk” – Interjú a hari_dramáról Mushu Israellel és Stanfel Péterrel

A jelenlegi rendszeres résztvevők tizenhárman vannak, de összesen harminc vagy negyven zenész már biztosan megfordult nálunk.

Nehéz összeszervezni a csapatot, viszont mindenkiben megvan a vágy, hogy közösen alkossunk, úgyhogy meg tudjuk oldani. Az a jó ebben a formációban, hogy nemcsak egyféleképpen tud megszólalni, és nemcsak egy fix felállásban, hanem tulajdonképpen bármilyen változatban. Sokat kommunikálunk egymással.

A kommunikáció elsősorban a lehetséges találkozások és próbaidőpontok megtalálásáról szól, vagy ilyenkor már azonnal ötleteket is dobáltok egymásnak?

Mindent azonnal orrba-szájba! Ha valakiben feltündököl az a pillanatnyi dopamin és szerotonin, amitől még tud annyira fókuszálni, hogy bármilyen produktív dolgot sugározzon a másik felé, akkor rögtön közöljük. Annyit azért hozzátennék, hogy a projekt szabadművészeti részében egyelőre egy kicsit pofára estünk, mert most csak vizuális tartalmak készülnek, illetve zenélünk, ami azt sugallja, hogy egy átlagos zenekar vagyunk. De szeretnénk majd performanszokat, közösségi megmozdulásokat is szervezni.

Mi alapján dől el, hogy egy résztvevő ezzel a szabadművészeti csoporttal együttműködve bontja ki egy ötletét, és nem viszi valamelyik saját projektjébe? Mi tart össze zeneileg egy ilyen sokszínű társaságot?

A műsoraink felállásában én egy kicsit az igazgató szerepét is magamra veszem, de azt se szoktam nagyon szigorúan csinálni. Együtt igyekszünk inkább felmérni, hogy a közösségben mennyire rezonál egy adott ötlet vagy elképzelés, és ha mindenkinek kedve van hozzá, akkor csináljuk. Szóval ahelyett, hogy egy előzetes filterünk lenne arra vonatkozóan, mit csináljunk meg, és mit ne, ez inkább egy nyitott tér, ahol eleve olyan emberek vannak jelen, akiknek az ízlésében alapvetően megbízunk. Ha bárki közülünk azt mondja: „srácok, ezt meg szeretném csinálni”, zöld utat kap, mert bízunk benne, hogy abból jó fog kisülni.

Ez az egyik dolog, ami összeköt bennünket. A másik pedig talán a szabad alkotás szeretete.

A szabad alkotás itt mihez képest szabad?

Talán a külső elvárásokhoz képest. Itt semmi sem korlátoz, nincs semmilyen elvárás bármilyen norma szerint.

Szerintem ebben a csapatban abból indulunk ki, hogy az embereket ne azért hívjuk magunkkal a próbaterembe, mert azt szeretnénk, hogy valami konkrétat csináljanak, hanem hogy mutassák meg, mit csinálnak szívesen, aztán valamiféle közös alkotássá simítjuk a karaktert, ami árad belőlük. Tehát ez a folyamat nem arról szól, hogy eldöntjük, hogy éppen – mondjuk – progresszív funk-metált fogunk játszani, és mindenkinek ahhoz kellene idomítania saját elképzeléseit és indulatait.

Tehát mindig akadhatnak meglepetések egy-egy dal összerakása közben is?

Persze! Egy általános hari_drama-próbán mindenki kilométernyi távolságra van a komfortzónájától, de ez egy konszenzus. Mindenkivel közösen tesszük meg ezt az utazást. Így új részeket fedezünk fel magunkban, a készségeinkben és a figyelmi kapacitásunkban.

És milyen technikáitok vannak arra, hogy mindig tartani tudjátok magatokat ehhez a konszenzushoz?

Nagyon sok mindent vetünk be a meditációtól és energiamunkától kezdve különböző műalkotások megmutatásáig. Az is fontos, hogy ha valamit giccsesnek vagy ízléstelennek tartunk, akkor nem vagyunk restek megmondani egymásnak, hogy ez nem működik, nem jó, vagy talán erre figyelj, ilyesmit hallgass. Ilyenkor természetszerűen kicsit mindenki nekiütközik a másiknak, de az már egyéni döntéseken múlik, hogy ki mit kezd ezekkel a kritikákkal.

Én leginkább talán a meditációt emelném ki, illetve azt, hogy mindig érkezik valaki új – ez mindig magával hozza a komfortzónából való kimozdulást is. Nem azt mondom, hogy ilyenkor alkalmazkodni kell, hanem hogy egy új résztvevő mindig formálja a minőséget. Ő is egy olyan új faktor, ami miatt nem tudunk már úgy működni, mint előtte. Szóval mindig nagyon sok mindent újra kell gondolni.

Még ha valaki csak egyszer is jön el, olyan erős inputot tud adni az egész csapatnak, hogy onnantól teljesen másképp fogjuk fel a dolgokat.

Ilyen helyzetben hogyan lehet eljutni addig a pontig, hogy egy dal befejezettnek tekinthető?

Szerintem ilyen nincsen soha. Egy dalt nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

Igen, mi eleve kicsit így is állunk a számokhoz: folyamatosan alakítjuk őket. A dalokat is, amiket kiadtunk, teljesen másképp játsszuk azóta. És valószínűleg mire eljutnak oda – ha eljutnak –, hogy még egyszer felvegyük őket, megint teljesen másképp fognak szólni.

Nagyon sokszor hagyunk nyitva részeket improvizációkra: csak egy nagyon laza struktúrát beszélünk meg, és azt mondjuk, hogy itt az fog történni, ami éppen akkor fog történni. Ilyen szempontból majdnem minden lejátszás egyedi.

Abszolút. Fontos, hogy meg tudjuk őrizni ezt a spontaneitást. Én sokszor úgy érzem, hogy a hari_drama sokkal inkább az, ami a próbatermekben, jamekben, random kávéházakban történik, és kevésbé, ami a színpadon. A színpad olyan csak, mint egy apró kis ablak, amin keresztül bele lehet nézni egy hatalmas világba, amelyben már lassan egy éve élünk közösen.

Ehhez kapcsolódóan kérdezem enyhén provokatívan: lehetséges, hogy ez olyan fajta zene, amelyet belülről alakítani izgalmasabb, mint közönségként kívülről viszonyulni hozzá? Koncertlátogatói oldalról milyenek a visszajelzések?

Nagyon rosszak, veszettül utálnak bennünket mindenhol… Nem, amúgy tényleg meglepően pozitív, és pont azt emelték ki a legtöbben, hogy jó látni a folyamatos fókuszt, és látszódik, hogy rendkívül egymásra vagyunk hangolva. Még ha iszonyúan szétszórtnak érezzük magunkat néha, akkor is megvan közöttünk egy olyan egymásra való figyelem, ami másoknak is látható. A kérdésedet amúgy azért érzem jogosnak egy kicsit, mert én a nagyon-nagyon szabad zenével, freejazzel vagyok így: ott sokszor érzem azt, hogy nem biztos, hogy meghallgatnám, viszont van olyan projekt, ahol éppen ezt művelem. Szóval valóban fura visszahallgatni. De a hari_dramával szerintem még annyira nem bontottunk meg minden egyes struktúrát, mint mondjuk a freejazzben.

De nem is ódzkodunk feltétlenül tőle. Volt a Mukinak (Papp Mukunda Mátyás, a kollektíva társalapítója) egy nagyon találó megjegyzése: az a jó ebben, hogy nemcsak kísérleti zene, hanem igazából az összes dolog, amit hallgatunk.

Szóval ebben a pop mellett nagyon sok rnb-s, neo-soul-os beütés is benne van, néha freejazz stb., de a műfaji pontosságokról teljes időpocsékolás beszélni, amíg élénk emberi kapcsolódásra törekszünk. Hangulatokat idézünk meg, és minden eszközt igyekszünk felhasználni arra, hogy megérintsük egymást, ahogyan a közönséget is. Visszatérve egyébként a visszajelzésekre: amikor a legrosszabbnak érzem magam belülről, olyankor szoktak mindig hálanyilvánító levelek érkezni a közönségtől. A Turbinás koncertünk után volt, aki úgy jött hozzám, hogy nevetnie kellett, volt, aki sírt, és volt olyan is, aki azt mondta, hogy a koncert közben felhívta a keresztanyját, akivel már két éve nem beszélt. Most utoljára a Kobuciban csak annyit láttam, hogy néhány száz ember végigtáncolt a zenénkre egy órát. Nyilván nem mindenkinek fog tetszeni minden, amit csinálunk, de annyiféleképpen játszunk akár egy dalon belül is, hogy sokan találhatnak egy-egy olyan részt, amivel azonosulni tudnak. Ez alátámasztja a gyanúm, hogy a hari_drama nem akkor működik, amikor szándékosan igyekszünk valamit létrehozni, hanem inkább amikor átengedjük magunkat az adott helyzetnek, akármi legyen is az.

Mushu, a projekt nevével kapcsolatban ezt nyilatkoztad a Recordernek: „[N]em véletlenül van pontozással/aláhúzással jegyezve minden felületen, hanem mert figyelmet fordítunk a térre. Úgy ítéljük meg, hogy a magyar mainstream és alternatív zenei színtéren a roma közösség szélsőségesen alul van reprezentálva, vagy legalábbis messze nem annyira sokszínűen és kreatívan, mint amilyen valójában, és amennyire megnyilvánul a mindennapokban.” Tudnál példát mondani a sokszínűségre, ami a mindennapi megnyilvánulásokban ott van, de a zenében nincs?

Érdekes kérdés. Szerintem alapvetően nem lehet kérdőre vonni semmilyen népcsoport sokszínűségét. Az emberek nem kérdések. A Recorder cikkében a „kisbetűs apartheid" kifejezéssel illettem a magyar–roma társadalmi viszonyt. Én Győrben nőttem fel, és egészen közvetlen kapcsolatom volt az ottani roma közösséggel. Gyerekként együtt játszottunk, és alapvetően szeretettel kezeltek, mivel én sem voltam fehér ember, mint sokak, akikkel a mindennapokban – sajnos – összetűzésekbe kerültek. Magyarországon furcsán privilegizált helyzetem volt mint ausztriai születésű, folyékonyan magyarul beszélő, fekete bőrű ember. Persze ért engem is diszkrimináció, például gimnazistaként rendszeresen menekülhettem a vidéki belvárosban pengékkel-kutyákkal felfegyverkezett náciktól, de az átlagattitűd engem inkább különösségnek tekint, mintsem eltávolítandó problémának. Sem gazdaságilag, sem szociálisan nem vagyok úgy hátráltatva, mint valamennyi „őshonos” magyar roma, pedig minden tekintetben távolabb áll a kultúrám a magyartól az övékénél. Gyerekként is bizarrnak tűnt számomra, hogy külön roma iskolák vannak országszerte. Gondolj bele, mennyire furcsa lenne, ha hatóságilag különválasztott fekete sulik lennének Budapesten! Van egy része a lakosságnak, ami törődésre szorulna, de ehelyett marginalizálva van, és napi szinten megy a hallgatás az erőszakos kilakoltatásaikról.

Egyébként ha már erről beszélgettek, én most pont egy olyan autó mellett haladtam el, amin egy SS-sas van. És ez egy kertes házas környék a 17. kerületben. Egészen szürreális.

Ehhez képest az amerikai feketék rendelkeznek emberséges reprezentációval. Nem lehet betelni a feka hírességekkel, divattervezőtől punkzenészig, vegángyorskajálda-tulajdonoson át operaénekesekig. Ott a kisebbségek tisztában vannak azzal, hogy gazdasági és etnikai háttértől függetlenül, szerencsével és kemény munkával nincsen az a szerepkör, amit ne tölthetnének be. A magyarországi reprezentáció nincs reklámozva vagy sűrűn szóvá téve, skatulyákba szorulnak a köztudatbeli példák. Gyakran láttam roma fiataloknál olyasmit, amivel én is sokat küzdöttem az ő korukban, hogy „amúgy is x-et gondolnak rólam, úgyhogy mindegy”. Az alternatív szcénában is általában periférikus vagy tabu ez a témakör. Hét éve vagyok aktív valamennyire a magyar undergroundban, és két kezemen meg tudnám számolni a vállaltan roma zenész/művész ismerőseimet, pedig igazán nem válogattam a társaságom. De ennek is többrétű okai lehetnek. Színfoltot jelent nekem ebben Hegedűs Józsi, akinek mostanában ismerkedtem meg a munkásságával. Olyan emberközeli hitelességgel önti ki a szívét a dalain keresztül, mint Bill Withers vagy Bob Dylan, anélkül, hogy bármi modorossághoz ragaszkodna vagy divatirányt követne. Baromi egyszerűen gitározik és énekel, de minden pengetésének jelentése van, és ami nekem nagyon fontos, hogy a zenéje átitatódik az identitásával. Egyenesen fürdőzik roma létének büszkeségében, de nem válik ettől karikatúrává – kompromisszummentesen önmaga, és mintha ezzel az egész világnak jelezné, hogy igenis van út az egészséges egyensúlyhoz. Senkit nem kényszerít arra, hogy kedvelje, de nem lehet nem megszeretni, ha szembetalálod magad azzal, amit a színpadon csinál. Ilyenből remélnék talán többet: aki tömegek előtt a saját útját választja.

Május elején jött ki a Surrender című kislemezetek, amin két új dal szerepel. Hogyan születtek ezek?

Mindig előre meghatározott, hogy akármit csinálunk, jó sokat kell improvizálni mellé, és jó sokat kell szabadon folyni hagyni. Ez már egyébként az első single-ünknél is így volt tavaly nyáron: akkor az egyik sessionben úgy kezdtünk el zenélni, hogy egy ideig nem játszott senki semmit, csak engedtük a térnek, hogy beszéljen. Egy idő után, amikor már senki nem bírt magával, elkezdtünk témákat hozni, és körülbelül negyven percig játszottunk két akkordot, amitől mindenki teljes extázisba került annak ellenére, hogy nagyon kevés volt technikailag is, ami ott történt.

Szóval ez egy ilyen zenei értelemben vett mantra volt?

Abszolút.

Baromi jó, hogy eszembe juttattad, mert nekem a születésnek ez a folyamata teljesen kiment a fejemből. Én zenélés közben nagyon a pillanatban tudok lenni, minden más megszűnik körülöttem, de ez például egy baromi jó dolog, amit többször is csinálhatnánk. Most, ahogy beszéltél róla, és visszajött az emlék, kicsit még libabőrös is lettem. Igazából az új kislemez első számának a címe, a Surrender szintén leírja, hogy elegendő két akkord. Nem kell sok, nem kell túljátszani, nem kell magamutogatásig mennie a zenének. A hari_dramán belül ez a furcsa összhang és fókusz olyan környezetet eredményez, amelyben mindenki felad valamit, valami másban pedig sokkal inkább meg tudja magát valósítani.

Talán nem is a tagok valósítják meg magukat, hanem inkább egymást valósítjuk meg.

Igen, ez nagyon furcsa koncepció. Mintha lenne egy közös istenünk.

Szerintem ez nagyon természetes folyamat. Amikor eszünk, megemésztjük az ételt, és ami kellemetlen, mert már fel lett dolgozva, kiengedjük magunkból. Ennek a körforgásnak mindig meg kell történnie, hogy az ember biológiai-sejti szinten friss maradjon. Ez ugyanúgy létezik az élet minden más területén. Zeneileg és szellemileg is ott van az ember elméjében, hogy el kell engedni a régiségeket, és mindig teret kell hagyni, hogy a friss levegő, friss tápérték megérkezzen. Egyébként pedig nagy köszönet Pozsgay Domának, mert nélküle véletlenül se hoztuk volna létre a Surrendert. Ő volt akkor egy teljesen szélsőséges tudatállapotban, és vezetett minket egy ilyen szentség felé. Alig várom, hogy valamikor vele is eljátsszuk ezt a számot, mert szegény mindig csak nézi.

És a másik dal, a Tibet?

Az úgy született, hogy amikor decemberben próbáltunk, volt egy online meetingem munkaügyben, úgyhogy kiszaladtam a teremből másfél órára. Amikor visszajöttem, a Bóna Zsombor, a Muki meg a Peti csak annyit mondott, hogy csináltak egy tökéletes mongol filmzenét. Elkezdték játszani nekem, én pedig keresgéltem eleinte, hogy tudnék becsatlakozni énekhanggal, de olyan szép ösztönös törzsi népzene volt, amit addig létrehoztak, hogy odáig jutottunk: úgy jó, ahogy van, nem kell bele többet szórni.

Azért még beleszórtuk az Alpárt (Sikó Alpár Levente), azt ne felejtsük el! Szaxofonon. Egyébként ezt is most juttattad eszembe, miközben beszélgetünk, mert anno ott se volt meg a kontextus, hogy te éppen kint meetingeltél.

Igen, mert úgy volt, hogy a Muki torzított basszusgitárjátékára elkezdtünk egy covert a Devótól a Girl U Wantról, de én közben észrevettem, hogy kezdődik a meetingem, és kirohantam a teremből.

Az az érdekes, hogy azt a témát a Muki a basszusgitáron írta meg, és nagyon különösen, akkordszerűen játszott. Imádom, amikor a basszusgitáron akkordokat fogdosnak, szerintem gyönyörű hangja van. Szóval elkezdett valamit játszani, aztán gondolkodott egy kicsit, és abbahagyta. Mondtam, hogy ezt mindenképpen folytassa, mert teátrális, tényleg filmzene, és ahogy Mushu is említette, ezt a kicsit hadba vonulós filmzenehangulatot próbáltuk elkapni. Amikor legelőször játszottuk a Turbinában – még nem is volt kiadva –, a Muki tényleg olyan volt, mintha transzba esett volna. Soha nem láttam ilyennek. Csodás látvány volt, nagyon jó volt így játszani. Óriási energia van benne. Azóta ő átment gitárra, a basszust pedig átvette a Nate (Nate Miller).

Tényleg, játszhatnánk többet úgy, hogy a Muki van basszeron. Az már mínusz egy szám a Nate-nek. Vicces, hogy csomó ember nálunk több hangszeren játszik, és van egy-két egyke, például a Nate, aki csak egyen.

Meg én is.

Meg te is. De te tök szépen énekeltél a múltkor.

Persze, de a fő hangszerem tényleg a dob.

Szóval valahogy így. A hari leginkább azt közölné, hogy eleve nagyon sokféleképpen tud megvalósulni bármilyen alkotás. Sokféleképpen meg lehet valamit szólaltatni úgy, hogy akár mindegyik működhet, csak az embereknek kell összeállniuk, és eldönteni, akarják-e, hogy ez működjön. Ahogy a jelszavunk is mondja: ez egy „limitless undying love”.