• „Egy ilyen világot meg lehet teremteni” – Interjú Csordás Zitával, a Mayberian Sanskülotts frontemberével

    2022.06.30 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    Idén májusban jelent meg a Mayberian Sanskülotts God Tiger Need Chemical Works című nagylemeze. Az új album dalait sorra véve az alkotói folyamatokról beszélgettünk a zenekar énekesével, Csordás Zitával.

  • Mayberian Sanskülotts  Fotó: Wilhelm Laura  Kép forrása
    Mayberian Sanskülotts
    Fotó: Wilhelm Laura
    Kép forrása

    Miközben hallgattam az új albumot, elolvastam a zenekar hvg.hu-n megjelent dalkommentárjait is. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy a mi interjúnk készülhetne úgy, hogy én az egyes dalok mentén vetek fel észrevételeket, szempontokat. Az első dalnál, a Wanna Stop Thinkingnél azonnal feltűnt a minden eddiginél markánsabb szintetizátorhasználat. Ezenkívül egy olyan fajta magány is, amely a zenekarra eddig is jellemző volt, de talán még soha nem annyira, mint itt. Te mennyire érzel kapcsolatot az elektronika és a magány között? Lehet-e a kettő együttes hatásának köze ahhoz, hogy az anyag a Covid-időszak alatt született?

    Az elektronika és a magány között abszolút érzek kapcsolatot. Szerintem a szinti egy magányos hangszer, azzal meg tudsz csinálni mindent. Be tudsz ülni a számítógéped elé, és kipötyörészheted órákon keresztül, hogy mit szeretnél hallani. (Biztosan vannak nagy szintifanok, akik most felszisszennek, hogy a géped elé ülsz le, de ezek a dalok így születtek.) Nekem szintizéskor sokkal nagyobb a mozgásterem – azt érzem, hogy olyan ötletek jutnak eszembe, amik egy gitárral a kezemben nem ugranának be. Egyébként ez a szerzemény még a Covid előtt született egy olyan helyzetben, amikor az előző barátom nem volt otthon, és megírtam három dalkezdeményt, köztük volt ez is. A címadó sor már ebben a sessionben megszületett, bár akkor még csak kamuszövegként ismételgettem.

    A Back Of My Mindban a háttérvokál tűnt fel. Szerinted mikor áll jól ez egy dalnak?

    Szerintem mindig. Az a baj, hogy

    imádom a szólamokat: mindent teletöltenék velük,

    amire ezen a lemezen volt is lehetőség – van, ahol öt énekszólam hallható. Ebből a számból például szedtünk is ki vokálokat. Ami viszont ennek a dalnak a szépsége, hogy kánonban követik benne egymást a hangok – nagyon jól hangzik, ahogy Justiné [Justin Spike, dob, vokál – a szerk.] és az enyém így kicsit egymásra felelget, aztán Justinra ráénekelt Sziló [Várnai Szilvia, billentyűk, vokál – a szerk.] is. Szóval azt tök jó volt így összerakni.

    A Guilty az én fülemnek az album első slágere. A minimalista felépítés és az enyhe gospelhatás olyan érzést keltett bennem, hogy a zene szerkezete miatt ez az a dal, amit még akár plázákban is játszhatnának.

    Ugyanezt éreztem, miközben készült, ezért is nagyon fura nekem, hogy mindenki más a Halogenért rajong, és azt mondja, hogy azt kell beküldeni mindenhova. Szerintem ez egy olyan popballada, amiben az elmúlt tíz évben hallható dolgok eléggé benne vannak. Nem azt mondom, hogy kortárs, mert nem annyira számít már annak, mostanra meghaladták a trapesebb ütemek. Mi a Blood Orange-et hoztuk föl példának ehhez. Ezt a szerzeményt direkt úgy akartam meghangszerelni, hogy ne legyen pont olyan, mint amit bármikor máskor csináltunk. Ne legyen benne ez a kattogás, ami minden számunkban ott van, ne legyen benne túl sok delayes giccs, szóval valami újabb hangzást szerettem volna. És a végeredmény majdnem ugyanaz maradt, mint amit eredetileg összeraktam a gépen. Még a dobokat is felszintiztem – nagyon szórakoztató volt. Persze kicsit változtak a szólamok, de a letisztultsága alapvetően megmaradt, és kifejezetten örülök annak, hogy nem zsúfoltuk tele. Az egyetlen túlzás a vokál a végén, de az szándékos, és olyan is, mint egy robbanás.

    Ha már a Halogent említetted… Egyrészt ez a dal következik az albumon, másrészt vicces volt, hogy amikor párhuzamosan hallgattam a lemezt és olvastam a kommenteket, az első pillanatokban elkezdtem gondolkodni, hogy mi is a neve annak a nyolcvanas évekbeli darkzenekarnak, amelyik ehhez nagyon hasonlóan szól. Ahogy olvastam tovább, konkrétan megadtad a választ a kérdésemre: azt mondtad, hogy olyan, mintha a Mayberian egy Sisters of Mercy-számot akart volna írni.

    Ez tényleg nagyon vicces. Ezt a számot már kezdem megszeretni, de eleinte nem tudtam hova tenni. Gergő [Dorozsmai Gergő, szólógitár, producer – a szerk.] írta a riffjét, Gallusz [Balogh Gallusz, gitár, dalszerző – a szerk.] pedig a refrént, az éneket meg én. A Sisters of Mercy úgy jön a képbe, hogy miközben a stúdióban dolgoztunk így hárman, tényleg hallgattunk Sisters of Mercyt, sőt, még klipeket is néztünk, hogy hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy ez tényleg így szóljon. De ugyanekkor hallgattunk THE 69 EYES-t is (a „Kick the chair right down under me / Leave me hanging alone in misery” sorok mélyen megmaradtak bennem), és például amiatt van ebben a számban Gergőnek is egy nagyon mély énekszólama. Amikor felvette a gitárszólóját, kérte, hogy nagyon figyeljek végig, mert úgy szeretné feljátszani, hogy az minél inkább olyan legyen, mint ezek a hatások. Nem is tudom, hányszor ismételte újra, mire tényleg ez a szinte már giccses, könnyektől csorduló, gót izé lett belőle.

    Egyébként szerinted mit lehet kezdeni ezzel a hasonlóságdilemmával? Mikor engedi el az ember, hogy amit kitalált, az nagyon hasonlít valami másra, és mikor játszik rá inkább?

    Mi ebben az esetben pont rájátszottunk. De nem tudom amúgy, volt már olyan, hogy azt hittem: úristen, valami nagyon jót írtam, még a hideg is kirázott attól, hogy most megvan az ihlet – aztán rájöttem, hogy ez tök ugyanaz, mint valamelyik Madonna-szám vagy valami hasonló.

    A Golden Hivesnál tűnt fel, hogy ezekben a dalokban milyen sokszor visszaköszön az álmodás motívuma.

    Igen, ez tényleg így van. A Guiltyben és a Wanna Stop Thinkingben is felbukkan, amiben az az érdekes, hogy ezek azok a számok, amiknek a kezdeményeit egyszerre írtam meg. Nekem ez a motívum egyúttal révedezést is jelent, sőt inkább azt. Szóval amikor a valóság nem olyan király, akkor az ember nyilván a képzeletébe menekül – és

    van az az állapot, amikor már feladod, hogy álmodozz, mert tudod, hogy soha nem lesz jobb, és meg kellene elégedj azzal, ami van.

    De az nem kielégítő, hiába is próbálod elfogadni. Vagyis ezek a képek nekem arról szólnak, hogy egyszerre szeretnék merengeni, miközben nem merek, és szeretnék egyedül lenni, miközben félek attól, hogy magányos vagyok. Megnézem majd az álmoskönyvben, hogy mit jelent ez.

    Az Eyes In The Dark az albumnak talán a legtempósabb dala, úgyhogy ebből a szempontból egy kicsit ki is lóg, bár nem tudom, mennyire volt a koncepció része, hogy lassabb számok legyenek a lemezen.

    Nem volt tudatos, ez inkább talán valamilyen Mayberian-betegség. Nem megy annyira a gyors, nagyjából négy pattogósabb számot írtunk életünkben. Kicsit szenvedünk is ettől, én koncertek közben néha érzem a közönségen, hogy bele lehet unni a középtempóba. Szóval úgy próbáljuk összerakni a műsorokat, hogy ezeket szétszórjuk benne, mert nálunk főleg a lassú van meg a még lassabb. De mostanra azért azt gondolom, hogy aki eljön egy Mayberian-koncertre, az tudja, hogy nem számíthat arra, hogy fejen pörögve fog táncolni a dalokra.

    A Sad Life-ról lehet tudni, hogy a Móricz Zsigmond Színház Szentivánéji álom előadásához írt kezdemény volt. Maga a produkció végül azóta sem lett bemutatva, viszont itt van ez a dal. Hogyan dolgoz át az ember egy ötletet?

    Az a durva, hogy erről az albumról több szám – például a Balatoni Gyász, a Tündérkórus – eleve benne is volt az előadásban. Irtózatosan sok ilyen kezdemény készült, és végig is hallgattuk egyszer őket Gallusszal, ráadásul volt olyan tervünk is, hogy az albumon a trekkek közötti átkötésnek berakunk belőlük foszlányokat, vagy hogy csinálunk belőlük egy B oldalt. Azért nem volt ez nehéz, mert nem éreztük, hogy valahova máshova tartoznak. Ezek ugyanúgy a mi dalaink. Nem azt kérték tőlünk az előadáshoz sem, hogy máshogy írjunk, mint ahogyan egyébként írnánk, hanem azért kértek fel minket, mert olyan zenét csinálunk, amilyenre nekik szükségük volt. Szóval nem volt nehéz.

    A God Tiger kapcsán arra vagyok kíváncsi, hogy John Foyle, akit a világ főleg Damon Albarn producereként ismer, és nektek volt szerencsétek együtt dolgozni vele ezen a dalon, milyen módon piszkált bele? Mik voltak az ötletei, amiket átvettetek?

    A legjobb az volt, hogy ő egy kedves csávó, egy kábé korunkbeli srác, és nagyon nagy hozzáértéssel és alázattal nyúlt bele a dalba. Igazából csak tökéletesítette azt, ami adott volt, és nem azt csinálta, hogy innen most kidobjuk ezt a részt, ide beteszünk valami egész mást. Nekem ez a profizmus, nem az, amikor valaki ír egy teljesen új darabot. De egyébként ha erre kértük volna, valószínűleg azt is képes lett volna megcsinálni. Bizonyos háttérhangokkal egészítette ki a számot, a dobban például van egy jellegzetes sss hang, illetve ott helyben csinált egy dobalapot, amire még Justin pluszban rádobolt, ez így került végül bele. Ő találta ki azt is, hogy legyen többemberes csordavokál a végén. És persze ő keverte meg az egészet. Nagyon örülök, hogy nem lett tök más belőle, mert ez a szám majdnem ilyen volt korábban, csak így a legjobb formáját domboríthatja ki.

    Gallusz már többször említette, hogy a szám szövegét egy vietnámi tigrisbalzsam címkéje ihlette. Szerinted hogyan válhatott egy vietnámi tigrisbalzsamcímke dal- és albumformáló erővé?

    Ezekben a dolgokban nálunk talán benne lehetnek a képzős évek. Mi évekig festettünk, és emiatt olyan módon tudunk képzetet társítani, ami abszolút hasznos ilyenkor. Tehát nem lesz minden szám ázsiai hatású, nem is szól majd mind tigrisekről, hanem tényleg csak egy érzés marad, ami a képzettársítással jön létre valahogy. Egy ilyen világot meg lehet teremteni, egy burkon belül megszületnek, felbukkannak ezek a kis dalok, amik egyrészt mind összetartoznak, másrészt mégis külön bolygók: mondhatjuk, hogy ez a God Tiger Need Chemical Works-univerzumon belüli megszületett első csillag.

    Az Altatónál az volt az izgalmas, hogy bár itt a legvilágosabb a külső kontextus – a szöveg Nádasdy Ádám Szentivánéji álom-fordításából lett kölcsönvéve –, az álommotívum miatt mégis teljesen beleillik az album koncepciójába.

    Ezt az előadás miatt muszáj volt megírni, de azért is mondtam első körben igent erre a színházi felkérésre, mert ez a darab talált meg, és nem valami más – azzal lehet, hogy nem tudtam volna mit kezdeni. Az egész Szentivánéjiről mondhatjuk, hogy egy álom. Ráadásul szerintem tényleg képzetszerű lett ez a dal, attól függetlenül, hogy monoton szinti és hasonlók mennek végig. Igazából a szintik hasonló érzéseket tudnak belőlem kiváltani: annyira nem természetesek ezek a hangok, és ha ennek ellenére mégis sikerül jól kombinálnom őket, ha valamit eltalálok velük, onnantól kezdve nincs megállás. Elbűvölnek, elvarázsolnak.

    Az album korábbi álomdalaihoz képest – ahol inkább feszültségszerepe van ennek a témának – itt kifejezetten megnyugtató érzéseket kelt, tehát az előadásbeli feladatához méltóan álomba ringat. Ez nagyon klassz lecsengés lehetett volna, de utána érkezik még egy zárószám, a Balatoni Gyász című, szöveg nélküli minimáltechno.

    Azt mondtam a többieknek, hogy szerintem ez house, de igazából én sem értek eléggé a műfajhoz. Amúgy néha szoktam ilyen zenéket hallgatni. Nagyon szeretem a monoton hangzást, és legtöbbször nehezen viselem, hogy ha egy őrületes téma előtt még kell sok másik, amíg odáig eljutunk. Számomra ez idegesítő. Ezzel szemben

    teljesen bele tudok merülni abba, ha valami ennyire monoton.

    És nem úgy, hogy bedrogozom, mert nem élek szerekkel, nekem még csak ez sem kell, hogy merengjek, mert tényleg révületbe tudok esni ilyenektől. Az alapját ennek a dalnak is Nyíregyházán írtam a szinti bűvöletében. Leültem, találtam egy hangszínt, aztán ugyanazt a három hangot nyomkodtam végig. Nem tudom, hány perces a szám, de lehetett volna huszonnyolc perc is, mert ugyanezt lehetett volna jobban húzni. Szóval rászintiztem ezt a fő dallamocskát, meg feldoboltam a szintivel a dobokat, és az egész folyamat annyira meditatív volt, mint amikor ülsz valahol látszólag beszűkülve, de közben belül nyitott vagy. Egyébként tényleg valamilyen szinten zaklatott a dolog, sokáig nem is tudtuk, hogy rátegyük-e az albumra. Írtam egy magyar szöveget, és úgy volt, hogy azzal állítjuk párba, de végül azt éreztem, hogy nem kell. Szóval nekem ezt a számot is álomszerű volt összerakni.

    A Mayberian több mit tíz évvel ezelőtt egy kis, lakótelepi lakásban kezdődött nagyon szerény körülmények között, két gitárral meg énekkel. Ezzel a rengeteg szintivel a mostani albumon az volt az érzésem, mintha ennek a kezdeti időszaknak az energiája és spontaneitása tért volna vissza. Egy ugyanolyan alkotói őserő, mint ami eleinte benne volt ebben az egészben, csak másképpen meghangszerelve.

    Igen, ez szerintem helytálló. Csináltunk x évig egy blokkba sorolható valamit, aztán a Neverending Sorry volt az a lemez, amin rátaláltunk valami újra, de az még nem volt kiforrva. Ezt a mostani lemezt érzem késznek: ilyen, amikor nagyon szabadon, igazán tudunk alkotni. Ebben most talán tényleg segített a Covid is. Bocsánat érte, de én egészen jól éreztem magam, hogy nem kellett sehova se menni. Így sokkal jobban bele tudtam merülni dolgokba. És amikor már lehetett átjárkálni egymáshoz, akkor bontakoztak ki még jobban ezek a dalok. Kialakult a „szerdai demózások” napja, amikor nem egyszerre írtuk a számokat, hanem ha ráért mondjuk Árpi [Szigeti Árpád, basszusgitár – a szerk.], átjött, és ha eszébe jutott valami, azt feljátszotta, és ugyanígy a többiek is. Aztán megbeszéltük, hogy oké, ezek a szólamok, több nem is kell, és az is jó volt, hogy nem éreztük kötelességünknek, hogy mindenki belejátsszon valamit. Ezt mindannyian nagyon könnyen elengedtük annak érdekében, hogy a szerzemények letisztultabbak legyenek. Mindennek, ami történt, meg kellett történnie ahhoz, hogy ez a lemez ilyen legyen.

    bb


  • További cikkek