„Egymásért vagyunk” – Gróh Gáspár köszöntése

Gróh Gáspár Irodalmi hullámlovaglás című kötetéről szóló kritikámban írtam pár éve a Kortárs lapjain, hogy milyen meghatározónak érzem gondolatmeneteiben azt a meggyőződést, miszerint személyes dolgunk van a művekben megfogalmazódó múlttapasztalatokkal, hiszen mindez a folyamatosan újragondolt és újrateremtett közös múltunk szerves része. Ugyanennek a kötetnek a nyitó tanulmányában megjegyzi: „kritikusnak lenni eleve súlyos kockázat”. Erre a gondolatra reflektálva később azonban hozzáteszi, hogy „mégis valami irracionális reménykedés él bennünk, hogy ha egymást nem is, de megértjük ezt az irodalmi világot, hiszen kritikát írni necesse est…”. A kritikai hozzáállás létkérdés tehát számára, és ezzel kockázatának vállalása nem lehet kérdéses – főként, hogy létünket önmagában kritikai természetűnek tételezi, éppen azért, mivel létezésénél fogva minden „hozzájárul a teremtés folyamatának teljesebbé tételéhez, a világ tökéletesítéséhez”. Ezzel nemcsak kiemeli az értékelő műfajokat az éppen aktuális irodalmi divatirányzatok csábítása és a kérészéletű (bár sokszor annál mélyebb sebeket okozó) közéleti elfogultságok alól, hanem egy alapvető morális igényt is megfogalmaz, amelynek bár van előzménye a kritkatörténetben, mégis ritkán érvényesülhetett maradandóan. Ahogy Schöpflin Aladár már 1925-ben így írt a Nyugatban a kritikáról gondolkodva: „a mi egész közéletünkből és irodalmunkból hiányzik a becsületes ellenvélemény és az őszinteség tisztelete”. És ugyanitt megfogalmazta a kritikaírás alapfeltételét, azaz, hogy „abban bizonyára mind megegyezünk, hogy csak a becsületes és őszinte kritikának van értéke és értelme”. Ezek a mondatok az azóta eltelt majd száz év során semmit sem vesztettek érvényességükből. Gróh Gáspár írásaiból viszont pontosan a Schöpflin által megfogalmazott, tárgyilagosságában tiszteletet ébresztő, értékszemléletét nyíltan vállaló őszinteség, a semmi esetre sem semleges, de minden kérdésével előítélet-mentes hozzáállás tükröződik.

Gróh Gáspár Pethő Sándor- és József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszé- és közíró, szerkesztő, a Magyar Szemle főszerkesztője. Fő kutatási területe az irodalom a történelemben és a történelem az irodalomban. 2006-tól 2011-ig Mádl Ferenc volt köztársasági elnök irodavezetője, valamint a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetői, majd a Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának vezetői tisztségeit is betöltötte. 2017-ben Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült, 2019-ben pedig az MMA írói díjával, valamint Teleki Pál emlékéremmel és Kölcsey emlékéremmel ismerték el munkásságát. Gróh Gáspárt a Kortárs 2020-ban fogadta díjazottjai közé, folyóiratunkban azóta is rendszeresen publikál.

Gróh Gáspár a Petőfi Irodalmi Múzeum József Attila-díjasokat bemutató portrésorozatában

Gróh Gáspárt hetvenedik születésnapja alkalmából Strum Lászlónak a Kortárs Folyóirat 2021. januári számában megjelent soraival köszöntjük:

Aki Gróh Gáspárt személyesen ismeri, tudja, hogy szívesen és színesen mesél történeteket. Írásai is – végeredményben – történeteket mesélnek el. Nem úgy, hogy elanekdotázza a témát, hanem hogy kritikáiban, esszéiben, tanulmányaiban egy szellemi út, egy szellemi kaland történetét mutatja meg. És ezen belül, persze, elfér egy-egy jellemző anekdota is.

Tisztán látja hősei, szereplői útját, hiszen pontos térképen figyeli mozgásukat. Kevés kortársunk térképezte föl ugyanis ilyen részletesen, sokoldalúan és valósághűen a magyar irodalmat és kultúrát. Az irodalmi hagyományt éppúgy ismeri, mint az eszmei, kulturális, sőt politikai-közéleti színteret. Érzékeltetni tudja, hogyan függenek ezek össze egy-egy művön vagy életművön belül, hogyan alakítják egymást, hogyan alakulnak egymásba. Nem utolsósorban: ez a térkép nem csupán a helymeghatározásban és az irány kijelölésében segít, de a szintemelkedéseket és -süllyedéseket is hitelesen követi.

Ám Gróh Gáspár tudása nem szenvtelen tudás. Ahogy egyik könyvcíme mondja: „Egymásért vagyunk.” Ennek jegyében mutat rá háttérbe szorult, illetve félreértett értékekre. Egykor például a határon túli magyar írókra, mostanában többek között Szabó Dezsőre. Számára az irodalom, amellett, hogy a legszemélyesebb ügyeinket bolygatja, megteremt egy közös teret. A közösség terét. Hogy ebbe aztán valóban beletalálja-e magát egy közösség, miként használja ki, az már csak részben múlik az irodalmon. Viszont, tudjuk, Gróh Gáspár figyelme erre is kiterjed: irodalmi témájú írásain kívül jelentős szerepet kapnak munkásságában a közéleti „tűnődések” (hogy egy újabb könyve alcímét idézzem). Irodalomban is, közéletben is szigorú mércével mér, de a végkicsengés valahogy mindig a derű. Alighanem ennek köszönhető, hogy az olvasó nemcsak csodálja, de szereti is az írásait.

Az eredeti laudációt itt olvashatják.