Fifék a természetes élőhelyükön – Kritika Sinkó József fifék című fotókönyvéről

„fife (fn., röv., szleng) fiatal felnőtt; jellemzően, de nem kizárólagosan budapesti (gyakran vidékről felköltözött), próbál boldogulni a felnőtté válás velejáróival, ehhez hasonló helyzetben lévő társak segítségét szívesen igénybe veszi, és cserébe saját szolgáltatásait ajánlja fel” – kezdi Sinkó József a fifék című fotókönyvét. A szócikkszerű szöveg azonnal megnyitja a kötet anyagát és gondolatiságát azon olvasók számára is, akik nem feltétlenül ismerik a fife terminust és a köré épülő szubkultúrát, még ha az életkezdéssel járó tanácstalanság számukra is ismerős lehet. A továbbiakban a fotókönyv huszonegy fiatal felnőtt mindennapjaiba enged betekintést, akik a harmóniát és nyugalmat árasztó képeken egyszerre tűnnek játékosnak, nyitottnak, gyerekes és kamaszos jegyeket magukon viselve mégis érett, felelős felnőttnek.

Az album újrateremti a fifecsoportok biztonságos közegét. A felnőtté válás mindennapi fennakadásai szégyenérzet és az ítélkezéstől való félelem nélkül mutathatók meg, de a képek inkább az életszemlélet könnyed hangulatát, semmint a krízisek konkrét nyomait, az elkövetett hibákat vagy a problémák alternatív, fifés megoldásait mutatják be. Az öt tematikusan rendezett fotósorozat nagyrészt portrékból, enteriőrfotókból és utcai képekből, mindennapi pillanatokat rögzítő felvételekből áll, a sorozatok között pedig szövegként jelennek meg a fényképek hangulatához jól igazodó zsánerképek. Ezeken az oldalakon rövidebb epizódleírásokból, humoros vagy meglepően nyílt, szókimondó párbeszédekből, vallomásokból ismerjük meg közelebbről a képek alanyait és az elkészült könyv történetét is.

Személyes projekt

Sinkó József könyve valódi fifeprojekt. Ahogy a Mínuszegyedik lépés című fejezetben írja, a könyv ötlete abból az élményből született, hogy egy közhelyesnek ítélhető pillanatban – zacskós leves készítése közben nem talált már magának tiszta kanalat – eltöprengett a saját magányán. A fifék számára olyan nyitott embereknek tűntek, akik között ismerkedhet, és fényképészként úgy látta, hogy egy ilyen projektmunka jól szervezheti a találkozókat. A képek és a szövegek így az egész köteten át vezetett terepmunka naplójává válnak, nem csupán az alkotások végeredményét közlik, hanem beszámolók is. Sinkó ír a sikereiről: „Akkor, hat nap alatt öt új embert ismertem meg, ami magamhoz képest rekord eredmény”, beszámol arról, hogyan érezte magát megfigyelőként: „»Nekem nem itt, a házak között van a helyem, hanem egy virágos réten« – mondta, és én sírtam”, és valamiféle utánkövetést is kapunk a későbbi sörözések és a terepen elhangzottak továbbgondolhatóságáról.

Ezzel együtt a könyv egyértelműen nem tudományos vagy szociográfiai munka.

Vállaltan csak egy ötletről van szó, egy olyan személyes projektről, amely nem reprezentál, csupán egy sokszínű közeg néhány alapvető jegyét – közös bizonytalanságaikat, kríziseiket és nyitottságukat – mutatja meg.

A szereplőkkel való találkozás néhány idézett jó hangulatú mondata és a szerző utólagos összefoglalásai, reflexiói mind erősítik – az igényes albumszerkesztői és precíz könyvészeti munka mellett – azt a fajta kellemes ötletszerűséget és könnyűséget, amely így nemcsak a bemutatott közösségnek, de magának a kötetnek is nagy érdeme. A retró esztétikát meglovagoló egyszerű borító, a szövegek – nyelvileg ugyan helyenként kidolgozatlanabb – póztalan őszintesége, a színes szövegdobozok a kis történetekkel, a képeken szereplő emberek nyugodt magabiztossága, valamint a terek és kiegészítők kényelmes otthonossága mind-mind olyan elemek, amelyek egységes világot alkotnak a sokszínű fifekultúra bemutatása érdekében.

A fifék azonban nem kockázatvállaló, nem politikus kötet, és fontos kérdésnek látom, hogy a közösségeket életre hívó ellenkultúra-logika valóban kihagyható-e egy ilyen munkából. A gyengeségek és bizonytalanságok felvállalásának biztonságos közösségeként működő fifecsoportok olyan társadalmi vádakkal szemben jöttek létre, mint amilyen a „hópihenemzedékezés” vagy az „én a te korodban már…” kezdetű, sokszor ismételt összehasonlítások. A mantrák mögött szigorú, konzervatív, a kortárs városi életmódhoz nem feltétlenül illeszkedő egyszerű családkép és elvárásrendszer áll, amely szerint a felnőttek komoly egzisztenciával rendelkeznek, és nem beszélhetnek az érzelmeikről vagy a bizonytalanságaikról. A könyvben ezek a témák nem jelennek meg strukturáltan, csupán olyan egyszerű helyzetekben érhetjük őket tetten, mint a székekre feltett lábak, a közéleti üzeneteket tartalmazó matricák, a rendetlen belső tér képei, a társul választott állatok szerepeltetése vagy a szövegekben a szereplők érzelmi világának tematizálása. Így a képet az ellenkulturális logika vagy a lázadás formai jegyeiként is értelmezhetjük, de erre az olvasatra nem reflektálnak sem a nyugalmat árasztó, egységesen meleg színhőmérsékletű képek, sem a kísérőszövegek – egy-egy kivétellel, mint a lakhatás bizonytalanságának a felvetése vagy a szereptobzódás: „Zenével foglalkozom úgy is mint hangterápia, meg saját hang felszabadítása […]. Dúla is vagyok, születésekkel és halállal is foglalkozom ebben a témakörben. Masszőr is […]. Izzasztókunyhókat is tartok, és rövidebb kiszakadásokat az erdőbe.” És miközben érthető, hogy itt az alkotó és a szereplők közösséghez tartozásának belső megélését látjuk, mégis különös, hogy sem az egyéni vallomások idézeteiben, sem a fotókon nem kerülnek elő igazán ellenségesebb vagy értetlenebb külső nézőpontok, akár például a szülők, a tanárok vagy a szomszédok karakterein keresztül, akár csak belső humor forrásaként, a szorongató helyzetek paródiájaként.

Generációs életérzés

Ezek a szempontok bátrabban működnek a témát feldolgozó más kortárs művészeti projektek, például Kőrösi Máté Dívák című dokumentumfilmje vagy Bodócs Szelina Nem akarok felnőtteset játszani!!! című fotósorozata esetén. Mindkét alkotásnak alapvető eszköze a különbözőség bemutatása. Kőrösi filmje három tanulási nehézségekkel küzdő fiatal felnőtt nő életét mutatja be a szexuális és párkapcsolati problémáikkal, szerhasználattal és személyes sorstragédiákkal egy folyamatos narratíván keresztül. Bodócs beállított helyzeteket fényképezett le, amelyekben a gyerekkori önfeledtség és tapasztalatlanság, felelősségnélküliség jelenik meg, legyen szó telematricázott és zsírkrétával kifestett számlákról vagy tornyok építéséről és gyerekes, leltárszerű aprópénzválogatásról.

Ezek az alkotások direkt kérdeznek rá, hogy vajon megélhetők-e a normák, és azokat az embereket mutatják be, akiket a célszerűségre berendezkedett társadalmi működés egyszerűbbnek talál kivetni magából.

A fifék és a Dívák vagy a Nem akarok felnőtteset játszani!!! összehasonlításakor egyfajta középosztálybeli budapesti buborékot és védőhálót vehetünk észre a fifék szereplői körül. Az alanyok a könyvben oldott és nyitott karakterek, az otthonuk pedig esztétikus és nyugodt, ami nem tükrözi például az albérlethelyzetek jelentette kompromisszumkényszert. Sőt, az enteriőrfotók egy divatos és fiatalos lakberendezési magazin képei is lehetnének, és ezek hatására merőben más állítások következnek erről a szubkultúráról. A fifék reprezentációjában a fiatal felnőttek nem küzdenek az idősebb generáció vagy a saját maguk internalizált normáival és elvárásaival, hanem túllépnek azokon, és olyan életet élnek, amilyet mindig is élni szerettek volna. Ez egy szerencsés állítás, olyan, amelybe bele tudnak kapaszkodni mindazok, akik még szoronganak a társadalmi elvárások miatt.

A fifék fotóalbum így a maga könnyedségével és a szereplőknek a kamera lencséjétől is függetlenedő póztalanságával egy kedves könyv, amely fontos kötete lehet a kortárs fiatal valóságunknak, mert képes arra, hogy valamilyen közös és vágyott generációs életérzést adjon át. A fotókon keresztül a biztonság ígéretét nyújtja, és közhelyek nélkül, de egyszerűen beszél a pillanat megélhetőségéről, amelyről azt hihetjük, felnőttként egészen megfeledkezünk majd. Reprezentálja azt a biztonságot, amelyet a fifecsoportok jelentenek: ahogy a szövegek között elfér egy-egy színes, humoros történet, úgy a szereplők ruhái közül is előkerülhetnek egyedibb darabok, bátrabb kiegészítők, jól felismerhető és a gazdájáról valló személyes tárgyak. Egy könyv erejéig minden rendben van ezekkel a fifékkel, akik önmaguk tudtak maradni fiatal felnőttként is. Nem biztos, hogy ez a legfontosabb történet, amelyet a kortárs fiatal felnőtt közösségről el kell mondanunk a kultúra eszközeivel, de Sinkó József jó arányérzékkel nyúlt ehhez a narratívához, és megélhetővé tette a korábban ennyire biztonságosnak még sosem látott felnőttkornak tűnő tündérmesét.